Az Öngyilkos Osztag filmkritika

Manapság azonban már nem okoz problémát vagy netán álmatlan éjszakákat a stúdióvezetőknek, ha ugyanazt a címet néhány évvel később megpróbálják újra eladni, némi változtatás mellett. Az Öngyilkos Osztag újabb bevetése elvileg a 2016-os film önálló folytatása - vagyis kevés szállal kapcsolódik a korábbi társprodukcióhoz -, nem pedig egy teljesen új reboot (még ha részben annak is tekinthető).

Habár sok új karakterrel találkozunk, néhányan megmaradtak az eredeti szereplőgárdából, így közönségkedvencekből most sincs hiány. Ráadásul ezúttal a Warner végül egy másik közönségkedvencet, James Gunn-t kérte fel a rendezésre és a forgatókönyv megírására, aki a Marvel-féle A galaxis őrzői két részével tett szert elég komoly rajongótáborra.

Ahogy azt már minden, a hollywoodi produkciók terén egy kicsit is tájékozott olvasó tudja, a direktort a harmadik epizód munkálatainak megkezdése előtt a Disney "kitagadta" egy, a közösségi médiában tett régebbi kommentje miatt, majd miután leszerződött e filmre a DC-vel és a Warnerrel, a nagyközönség nyomására visszafogadták. És Gunn legújabb alkotása láttán azt kell mondjam, jó eséllyel nem fogják megbánni a döntésüket...

Robert DuBois alias Bloodsport (Idris Elba) nincs elragadtatva Amanda Waller (Viola Davis) ajánlatától

Az A.R.G.U.S. elnevezésű amerikai kormányszervezet igazgatója, Amanda Waller (Viola Davis) nem pusztán a rossz útra tévedt szuperemberek fogva tartásáról gondoskodik, de még kísérletezik is rajtuk, hogy különleges képességeket igénylő bevetésekre küldhesse őket. Így jön létre az X-különítmény, melyet mindenki csak Öngyilkos Osztagnak becéz tagjainak feláldozhatósága és igen nagy halandósági rátája miatt.

Habár a Supermanre kriptonittal lövöldöző Bloodsport-nak (Idris Elba) esze ágában sincs csatlakozni, Waller befolyása és gátlástalan tárgyalási módszerei révén végül mégis ráveszi, hogy az osztag élére álljon. Ugyanakkor a katonai múlttal bíró Rick Flag-et (Joel Kinnaman) bízza meg a különítmény terepi vezetésével, és ad melléjük még egy rakás elvetemült figurát, mint amilyen például a bájos pszichopata Harley Quinn (Margot Robbie), a bizarr színes pöttyökkel lövöldöző Polka-Dot Man (David Dastmalchian) vagy Nanaue, a folyton éhes cápaember.

A küldetés: behatolás egy apró latin-amerikai szigetországba, ahol el kell pusztítani a náci korszakból fennmaradt Jotunheim tornyot, illetve az ott működtetett labort és az egész világra veszélyes kísérleteket. Amit azonban (a fejükbe ültetett bombával kényszerített) hőseink ott találnak, az még az ő igen vad képzeletüket is felülmúlja...

Rick Flag ezredes (Joel Kinnaman) próbálja valahogy movitálni a díszes társaságot

Az már talán ennyiből is jól érzékelhető, hogy az alapsztori újfent eléggé sablonos, ám képregény-adaptációról lévén szó nyilván nem a világmegváltó cselekmény volt az alkotók célja. Szerencsére Gunn ebből is kihozza, amit lehetséges, amihez a karaktereken, illetve azok interakcióin keresztül vezet az út.

Az író-rendező minden fontosabb szereplőt kellő odafigyelésben részesít és aprólékos gondossággal épít fel. S bár a bevezetés szinte azonnal egy nagyobb szabású akciójelenettel indít, közben, illetve első színre lépésük alkalmával az (anti)hősök bemutatása is megtörténik, így a film azok számára is érthető és élvezhető, akik nem kenik-vágják a DC szuperhőseit.

A naivan eszement és zseniális Harley Quinn figurája ezúttal is viszi a pálmát, egész egyszerűen baromi menő és karakterhű szinte minden, amit csinál - látszik, mennyire hálás szerep ez a Quinn-t immár harmadszor eljátszó Margot Robbie-nak. De a többiek úgyszintén nagyon jók és egyediek, és remekül kiegészítik egymást.

Harley Quinn (Margot Robbie) szeret gyilkolászni, de főleg akkor, ha felhúzzák

Azon túlmenően, hogy diskurzusaik, illetve egymásra adott reakciók szinte kivétel nélkül ülnek és viccesek, a szó jó értelmében vett beteg, fekete humor kiváló érzékkel került adagolásra. Gunn a legváratlanabb pillanatokban képes bedobni olyan poénokat, amelyek annyira morbidnak tűnnek az adott helyzetben, hogy éppen ezért mulatságosak. A rendező mindezt kiválóan ötvözi a már-már groteszk jelenetekkel, ahol nem rest akár a különféle halálnemekkel viccelődni, bűnös élvezetet nyújtva felnőtt közönsége számára.

Az Öngyilkos Osztag tehát egyáltalán nem riad vissza az erőszak kendőzetlen ábrázolásától, mint ahogy a káromkodások is úgy röpködnek, ahogy az kimondóinak karakterétől már majdhogynem elvárható. Azt kell mondjam, ha a DC inkább a hasonló R besorolású szuperhősfilmektől várja az áttörést, azt alighanem igen jól teszi - különösen annak fényében, hogy az első Öngyilkos Osztagot egyetlen szóval leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy semmilyen volt.

Patkányfogó 2 (Daniela Melchior) tudja, amit mások még nem: a patkányok irányítása valóban szuperképesség

Ugyanezt még véletlenül sem lehet elmondani ezen újabb próbálkozásról, mely annak ellenére, hogy a rendező eddigi legnagyobb sikerei megmaradtak a családbarát formátumnál, mégis tipikus James Gunn mozinak nevezhető. Az biztos, hogy van stílusa, s még ha néha túlzásba is viszi az idétlenséget vagy a komoly dolgokkal való poénkodást, alapvetően ugyanolyan jó érzékkel bánik a felnőtt témákkal, mint a sötét humorral.

Miközben újra meg újra megnevetteti a nézőt, a narratíva képes igen komoly érzelmeket ébreszteni bennünk, sőt időnként még el is gondolkodtat egy-egy pillanatra. Habár az olyan fajsúlyos témák, mint az imperializmus vagy a kormányzati cselszövés és manipuláció már egyáltalán nem számít újdonságnak, a film remekül ötvözi azokat a szereplők közötti, egocentrikus versengéssel egybekötött ökörködéssel.

Gunn az amerikai kormány emberéletet nem kímélő hatalmi játszmáit szembeállítja a szuper- és hétköznapi hősök felelősségével, melyet elsősorban Peacemaker (John Cena) és Bloodsport szórakoztató, mégis jelentőséggel bíró rivalizálása képvisel.

Peacemaker (John Cena) és társai nem akarnak hinni a szemüknek

Míg egyikük az a szuperkatona, aki bármire hajlandó a nemzet és a béke fenntartása érdekében (még a legkevésbé békés eszközök alkalmazásától sem riad vissza), a másik csupán magát és a szeretteit védi, miközben morális döntést kell hoznia rengeteg ártatlan ember életéről.

A film látványvilága kissé koszos és durva, ugyanakkor kétségtelenül színes és vibráló, ami illik a szereplőkhöz és a dilis hangvételhez. Gunn takarékosan bánt a számítógépes grafikával, és amit csak lehetett, praktikus trükkök segítségével igyekezett megvalósítani - ez összességében egyáltalán nem tett rosszat az összhatásnak.

Egy szedett-vedett társaságnak is lehet stílusa...

Habár a főgonosz felettébb idétlen és fura jelenség, mégis félelmetes a maga egyszerű, de annál kegyetlenebb módján. Amolyan tipikus, mindazonáltal a jobbik fajtához tartozó képregény-gonosznak mondható, ami lényegében a produkcióval kapcsolatban is megállja a helyét - rajongói szemmel valahogy így kell elkészíteni egy jó és élvezetes képregényadaptációt.

Ami tehát sikerült James Gunn-nak a Marvel univerzumában A galaxis őrzőivel, azt most a DCEU-ban is megcsinálta Az Öngyilkos Osztag újragondolásával. Azon túl pedig, hogy mindezt a műfaj kedvelőinek nagy örömére teszi, még némi új életet is lehel az immár végletekig elcsépelt szuperhősfilmek műfajába.

Az Öngyilkos Osztag előzetes