Ezúttal Gareth Edwards-ön (Szörnyek, Godzilla, Zsivány Egyes) volt a sor, hogy író-rendezőként beleássa magát a témába, és annak egy vizualitásában is érdekfeszítő interpretációját mutassa be nekünk. Edwards munkáját már csak azért is felfokozott várakozás övezte, mert a sajátos látásmóddal bíró direktor látszólag számkivetettként létezett Hollywoodban egészen azóta, hogy 2016-ban sikerrel járult hozzá a Star Wars világához.

Tény, hogy Edwards vizuális szakemberként kezdte, és ez meg is látszik azon, ahogyan dolgozik, miközben a történetmesélés terén mindig is voltak hiányosságai. (Lásd a Zsivány Egyes Tony Gilroy által levezényelt, korrekciós utómunkálatait.) Ám aligha azért mellőzték, amiket csinált, hanem inkább azért, mert nehezen működik együtt a stúdiókkal. Edwards saját bevallása szerint is jobban kedveli a független és egyszerű „bunkerforgatást”, mint a nagy felhajtást, vagy akár az erős és kiforrott forgatókönyveket.

S bár Az Alkotó esetében lényegében szabad kezet kapott, a kérdőjel végig ott lebegett a produkció felett, bármennyire jól is néztek ki az előzetesek. Lássuk hát, megérte-e a várakozás!
A történet a 2060-as években játszódik, egy olyan jövőben, ahol az emberek (egy csoportja) és a mesterséges intelligenciával működő robotok hadban állnak egymással. Miután Los Angeles nagy része egy nukleáris csapást követően a földdel vált egyenlővé, az USA és szövetségesei kitiltották az MI-t országaikból, és amikor csak lehet, külföldön is csapást mérnek ellenségeikre. Ebben óriási segítséget nyújt számukra a NOMAD, egy hatalmas, lényegében az atmoszféra felső rétegeiben lebegő katonai bázis, mely rendkívül hatékony felderítő és pusztító fegyver is egyben.

Hírét veszik azonban, hogy a titokzatos „Alkotó”, aki az MI mögött áll, létrehozott egy olyan új eszközt, melynek segítségével elpusztíthatja a NOMAD-ot, sőt akár az egész emberiséget. Az egykori különleges ügynököt, Joshua-t (John David Washington) bízzák meg azzal, hogy keresse és semmisítse meg az Alkotó kreálmányát Ázsiában, a férfi azonban beleszeret egy helyi nőbe, Maya-ba (Gemma Chan), akit nem tud elengedni. S hogy még tovább bonyolódjon a dolog, kiderül, hogy a megsemmisítendő célpont nem más, mint egy MI-technológiával létrehozott, ám mégiscsak hús-vér gyermek…
Mind a forgatókönyv, mind a narratíva kicsit azt az érzetet keltheti bennünk, mintha több helyről lenne összeollózva, ami bizonyos szempontból aligha megalapozatlan. Edwards-öt ugyanis több klasszikus film is bevallottan inspirálta a sztori megírása és a produkció elkészítése során (Apokalipszis most, Szárnyas fejvadász, Akira, Esőember, E.T. stb.), melyek, ha nem is markánsan, de valamilyen szinten valóban tetten érhetők. Ennek ellenére alkotása rendelkezik annyi egyediséggel, hogy alapvetően megálljon a saját lábán, még ha néha rezeg is a léc alatta.

A döcögős narratíva szimptómája ugyanis ezúttal sem kerülte el, hiába segített a Zsivány Egyesnél szintén közreműködő Chris Weitz a forgatókönyvírással. Ezen kívül a filmre végig jellemző egyfajta felületesség, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy egy ekkora horderejű dolog esetében szinte csak és kizárólag a főbb szereplőkre, illetve a történet elmeséléséhez legszükségesebb mozzanatokra és szempontokra koncentrál. A politikai háttérrel és a lehetséges következményekkel viszont gyakorlatilag egyáltalán nem törődik (pedig aligha lesz folytatás), ami nem igazán növeli bennünk a realitásérzetet.
S bár tény, hogy amit látunk, az időnként igencsak elgondolkodtat, teljességgel nyilvánvaló, hogy Edwards és alkotótársai elsősorban az érzelmeinken keresztül igyekeznek megfogni bennünket. Ennek érdekében a narratíva erős szimbolikával dolgozik, legfőbb eszköze pedig maga a gyermek, aki lényegében a közös jövő lehetőségét reprezentálja.

Hogy mégiscsak növeljék a hihetőséget, a filmkészítők az emberek számtalan szokásával ruházták fel az emberszabású robotokat és kiborgokat, lévén azok a történet szerint is az emberek mintájára kerültek megalkotásra.

Ennek ellenére fajtársaink sokszor még mindig sokkal aljasabbnak hatnak a gépeknél, ami nem túlságosan árnyalt képet fest rólunk. S mivel a főleg Ázsiában játszódó cselekmény ellenére megint csak Amerika áll az események középpontjában, Az Alkotó azon mozik sorát gyarapítja, melyek eléggé egyoldalúan mutatják be a világot számunkra.
A dramaturgia tehát láthatóan újfent fontosabb volt a hitelességre vagy tudományosságra való törekvésnél. S bár tény, hogy amit Az Alkotó elénk tár, az egyelőre nem túl realisztikus vagy időszerű, az már napjainkban is aktuális kérdés, hogyan kezeljük, illetve mennyire tesszük emberszerűvé a mesterséges intelligenciát (már ha tudjuk persze), így el kell ismerni, hogy a narratíva valóban fontos és sarkalatos kérdéseket feszeget.

A tanulság lényegében most is ugyanaz, mint minden, hasonló tematikájú film esetében: minél jobban a saját képünkre formáljuk a gépeket és a mesterséges intelligenciát, annál inkább úgy kell bánnunk velük, mintha a gyermekeink volnának. S ha úgy vesszük, bizonyos értelemben nekünk is volna mit tanulnunk a gépektől, nem utolsósorban a gyermeki őszinteség és ártatlanság megőrzése tekintetében.
A film összességében azért is működőképes – a fontos mondanivaló mellett -, mert az alkotóknak sikerült annyi izgalmat és feszültséget csempészniük a cselekménybe, hogy az képes legyen fenntartani az érdeklődésünket. A grandiózus (többnyire digitális) díszletek és látvány ellenére Edwards egyszerűségre törekvő rendezése közel hozza számunkra az eseményeket, és az ázsiai kultúra és a modern technika stílusos ötvözése is segít a nézők bevonásában.

Ráadásul Edwards és stábja újfent bebizonyította, hogy nincs szükség csillagászati összegekre ahhoz, hogy egy nagyszabású és ütős látványvilágú filmet tegyenek le az asztalra, ami miatt egyszer mindenképpen ajánlott moziban megnézni azt a sci-fi kedvelőinek.

Mondom ezt annak ellenére, hogy a befejezés sem lett az igazi, mivel túlságosan elmentek a művészieskedés irányába, mint ahogy végig nem annyira a maximális realizmusra törekedtek, hanem inkább arra, hogy érzelmileg megfogjanak bennünket. Ez viszont alapvetően sikerült is nekik, s bár lehetett volna valamivel jobb a végeredmény, összességében így is egy szép és tanulságos történetet kapunk.