Avatar: A víz útja filmkritika

A folytatásokkal kapcsolatban ráadásul mindig egyfajta elvárás, hogy ne csupán másolja a sikeres eredetit, hanem valami újdonságot is produkáljon, és valóban hozzátegyen valamit a korábbiakhoz. Cameron legfrissebb újítása a mozgásrögzítéses technika adaptálása a víz alatti felvételekhez, amelyekből nem kevés készült az Avatar második részéhez - a hírek szerint az érintett színészek majdhogynem a könnyűbúvárkodás mestereivé váltak ezen időszak alatt.

Nem csoda, hogy az Avatar második és harmadik részének együttes forgatása összesen három évig tartott, és hogy A Víz útja költségvetése végül 350-400 millió dollárt emésztett fel. Lényegében tehát a filmtörténelem legdrágább produkciójáról beszélhetünk, melyet nem véletlenül előzött meg óriási várakozás. De vajon tényleg képes rátenni még egy lapáttal az eredeti filmre, mint anno A birodalom visszavág, de legalább egy hasonló szintet hozni?

Jake (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldana) igyekszik távol tartani gyermekeit az emberek által jelentett veszélytől

A történet szerint tízegynéhány év telt el az első rész eseményei óta. Az emberből na'vivá lett Jake Sully (Sam Worthington) immár teljesen beilleszkedett új környezetébe a Pandora bolygón, és igyekszik jó vezetője lenni az erdőlakó Omatikaya klánnak. Neytirivel (Zoe Saldana) három közös gyermeket nevelnek, akik mellé örökbe fogadták a bolygó szellemével, Eywával szoros kapcsolatban álló Kirit (Sigourney Weaver) is.

A családi idill azonban nem tarthat örökké, mivel a megszégyenült "ég népe" még több űrhajóval tér vissza, és fokozott erőkkel igyekszik újra megvetni lábát a Pandorán. Ráadásul kiderül, hogy a halottnak hitt Quaritch ezredes (Stephen Lang) új testet kapott, és bosszúra szomjazik Jake-kel és asszonyával szemben. S bár hősünk megpróbál családjával békésen visszavonulni és elrejtőzni ellenségeik elől, a harc végül elkerülhetetlennek bizonyul.

Kiri (Sigourney Weaver) különleges kapcsolatban áll a néhai Grace Augustine doktornővel (Sigourney Weaver)

Sully családja mellett természetesen továbbra is a természeti környezet áll a középpontban, melyhez a két faj homlokegyenest ellentétes módon viszonyul. A na'vik vadászó-gyűjtögető életmódot élnek, és mindig csak annyit vesznek el a természettől, amennyire valóban szükségük van. Ezzel szemben az emberek aktívan pusztítják a környezetet majdhogynem mindenért, ami csak kinyerhető belőle.

Azt kell mondjam, A víz útja ábrázolásában az emberiség még alantasabb és kegyetlenebb, mint az első részben. Cameron aprólékosan és erős drámai felhanggal mutatja be nekünk, hogyan pusztítja fajunk az állat- és növényvilágot, immár nem csak a Földön, hanem a Pandorán is. S bár tény, hogy sokan közülünk valóban így viszonyulnak a természethez, általánosságban aligha állja meg a helyét, hogy hasonló helyzetben ugyanilyen mohók és érzéketlenek volnánk.

Quaritch ezredes (Stephen Lang) kap még egy esélyt, hogy bosszút álljon

Ez még talán akkor is így van, ha a történet szerint a földi élővilág immár a végét járja, és az emberiséget fokozatosan át akarják költöztetni a Pandorára. Cameron mindenesetre alaposan eltúlozza a két faj jellemző tulajdonságait, hogy egyértelművé tegye, kinek az oldalára kell állnunk. Ehhez a narratíva is nagyban hozzájárul: míg az első rész az emberek szemszögéből kezdte elmesélni a történetet, és csak lassan és fokozatosan vált na'vi-központúvá, a folytatás már egyértelműen az utóbbiakra, illetve Jake családjára összpontosít.

Ez önmagában nem is volna különösebb probléma, hisz végső soron éppen az a cél, hogy a nézők felismerjék saját "sötét oldalukat", illetve azt a fenntarthatatlan irányt, melybe az emberiség kollektív módon tart napjainkban. Az viszont egyáltalán nem segít a történet hatásos elmesélésében, hogy a narratíva túlságosan terjengősre sikeredett, mivel a sztori simán belefért volna másfél-két órába.

A játékidő jelentős része valójában technológiai demonstrációval telik, és bármennyire is fantasztikusan megalkotott az élet szépségét hirdető pandorai környezet, egy idő után az egész kicsit öncélú tobzódásnak tűnik.

Ronal (Kate Winslet) és Tonowari (Cliff Curtis) vonakodik elfogadni a Sully család segítségkérését

Sajnos aligha túlzás kijelenteni, hogy a látvány az egyetlen, ami hozza az első rész szintjét, és időnként képes elvarázsolni a nézőt. Amennyiben Cameronnak az volt a célja, hogy bebizonyítsa, még mindig van létjogosultsága a 3D-nek, akkor e tekintetben kétségtelenül sikert aratott.

Eközben viszont a hangvétel ugyanolyan csapongó, mint maga a cselekmény, így nézőként egyáltalán nem könnyű ráhangolódni a filmre. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy akadnak drámai, megható vagy szívszorító pillanatok, amelyek jól működnek, csak kár, hogy közöttük túlságosan sok az üresjárat.

S hiába a realitás fokozását szolgáló megnövelt képkockaszám, ha a narratíva gyakran inkább meseszerű vagy képregényekbe illő fordulatokkal operál. Egyes megoldások és magyarázatok még kevésbé tűnnek tudományosnak vagy megalapozottnak, mint az első részben - Quaritch "feltámadásától" kezdve a bálnaszerű tengeri emlősöknek az emberével vetekedő intelligenciájáig sok ponton kilóg a lóláb.

Jake kisebbik fia különleges kapcsolatba kerül a tenger élővilágával

A tudományosság néha ugyan előtérbe kerül, de például Eywa szerepére és az esetleges "természeti intelligencia" működésére is csupán odavetett megjegyzéseket kapunk, így a koncepció végig eléggé homályos marad.

A Sully családhoz csapódott embergyerek, Gekkó (Jack Champion) karaktere úgyszintén kidolgozatlan, majdhogynem feleslegesnek hat - őt leginkább csak arra használják, hogy a szemén keresztül láttassák az emberek által végrehajtott esztelen pusztítást. Viselkedése azonban egyáltalán nem logikus, mint ahogy gyakran a Sully család gyerekeié sem az. Utóbbiak tizenéves vagy annál is fiatalabb fejjel időnként indokolatlanul sokat tudnak a világról, máskor viszont önmagukhoz képest is gyerekesen viselkednek.

A narratívát azért is nehéz hová tenni, mert a befejezésben Cameron még a Titanicot is megidézi - abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan-e, amolyan kikacsintásképpen, avagy sem, de az biztos, hogy a dolog eléggé megmosolyogtató, és nem feltétlenül a hihetőséget erősíti.

Gekkó (Jack Champion) vadember módjára viselkedik, mégis érdeklődik a technika iránt

Összességében még így is azt kell mondanom, hogy A víz útja egy alapvetően megható és tanulságos mese, még ha nem is mindig lehet komolyan venni. A világépítés azonban kétségtelenül lenyűgöző, a bemutatott élőlények és ökoszisztémák megjelenése pedig igazán figyelemreméltó.

Ha másért nem is, a látvány miatt egyszer mindenképpen érdemes moziban megnézni a filmet, lehetőleg IMAX 3D-ben. A 2024-ben várható folytatás valószínűleg legalább ennyire jól fog kinézni - azt pedig már csak remélni lehet, hogy a narratíva szempontjából is képes lesz emelni a lécet.

Avatar: A víz útja előzetes