Alien: Romulus filmkritika

Maga Ridley Scott ezúttal csak producerként vett részt az alkotói folyamatban, s noha azt kell mondjam, valamennyire ez meg is látszik a végeredményen, Alvarez meglehetősen sokat tett hozzá a saját stílusából és elképzeléseiből. A jelek szerint azonban az így kapott egyveleg felettébb jól sikerült, mivel amikor Scott először látta a filmet, azt nyilatkozta róla, hogy rohadt jó lett. (Mondjuk hozzám képest valamivel kevésbé szépen fogalmazott.)

Tény, hogy a Romulus valóban visszatért a gyökerekhez, amennyire csak lehetett, miáltal azt sokkal inkább sorolhatjuk a horror mint az akciófilm műfajába. Na nem mintha A bolygó neve: Halál nem volna kiváló mozi, az a horrorra jellemző stílusjegyek mellett azonban számos mozgalmasabb és akciódúsabb jelenetet tartalmazott, melyek kevésbé, illetve máshogyan adták vissza a bajba jutott emberek kiszolgáltatottságát az univerzum leghalálosabb gyilkosaival szemben.

Kay-nek (Isabela Merced) legalább olyan jó oka van megpattani a kolóniáról, mint bárki másnak

A cselekmény nagyjából két évtizeddel A nyolcadik utas története után játszódik, amikor Ripley, a Nostromo egyetlen túlélője és Jones macska még javában sodródik az űrben az idegennel való első találkozás után. Egy, a Földtől távol lévő bányászkolónián élő lány, Rain (Cailee Spaeny) és bátyja, Andy (David Jonsson) elhatározzák, hogy meglépnek a mindenkit kiszipolyozó, végletekig opportunista és bürokratikus Weyland-Yutani társaságtól, ehhez azonban szükségük lesz néhány barátjuk segítségére.

Amikor a hat fiatal elindul a bolygó felett keringő, elhagyatott űrállomásra, még nem tűnik túlságosan nehéz feladatnak, hogy begyűjtsenek néhány hibernációs kamrát, majd elhúzzanak egy jó messzire lévő, a társaság tevékenységétől és fennhatóságától független rendszerbe. Az állomáson azonban valami olyasmivel találkoznak, amire egyáltalán nem voltak felkészülve, így a kaland hamarosan átalakul a túlélésért folytatott, ádáz küzdelembe. Ráadásul a társaság még itt is úgy tesz nekik keresztbe, ahogy csak tud...

Ha ilyesmi ólálodik a sötét folyosókon, szinte mindenkinek megfagy a vér az ereiben

Az Alien: Romulus talán legnagyobb érdeme, hogy a hangulat szinte végig ott van a szeren, és a látványvilág, a retro díszletek, a feszültségkeltés, a zene és minden egyéb összességében nagyszerűen adja vissza mindazt, amit anno megszokhattunk a franchise-tól. Bár önmagában a sztori sem találja fel éppen a spanyolviaszt, arra azonban kiválóan alkalmas, hogy belehelyezze a szereplőket a morálisan megkérdőjelezhető, nem éppen humanitásáról híres Wayland-Yutani társaság kétes ténykedése által meghatározott környezetbe.

Alvarez és alkotótársai láthatóan nagyon odafigyeltek a részletekre, így a film jobbára hihetően és kreatívan építi tovább az Alien-univerzumot. Sőt azt kell mondjam, egész ügyesen, nem túl tolakodóan kapcsolja össze az eredeti mozikat a Prometheus-vonallal, melyek sok rajongóban keltettek ellenérzéseket, lévén a természet leggyilkosabb ragadozóit utólagos belemagyarázással egy intelligens lények által végzett, félresikerült genetikai kísérlet eredményeiként ábrázolták. Az már más kérdés, hogy ilyen lények aligha létezhetnének csak úgy, mesterséges beavatkozás nélkül...

Andy (David Jonsson) még saját maga számára is tartogat meglepetéseket

A beavatkozás természetesen ezúttal is abszolút jelen van, mint ahogy más, korábbi motívumok úgyszintén ismét előkerültek. Mint kiderül, még az androidos témából is ki lehetett hozni valami pluszt, pedig simán azt gondolhattuk, hogy e téren már nagyjából mindent láttunk. A Romulus történetébe épített csavar azonban újra rádöbbent bennünket, hogy miközben a mesterséges személyek gyakran csupán a társaság érdekeinek etikátlan, érzelemmentes végrehajtói, máskor emberibbek tudnak lenni magánál az embernél is.

A dráma és az izgalom átadásában szintén sokat segítenek az időnként egészen komoly színészi alakítások. A látvány és a körítés persze már önmagában könnyen beszippantja az embert, nem kis részben annak köszönhetően, hogy amikor csak lehetett, praktikus effekteket használtak a vizuális trükkfelvételek megvalósításához. (Itt zárójelben megjegyzendő, hogy mivel a filmet Magyarországon forgatták, számos hazai kolléga is közreműködött annak elkészítése során.)

Habár Rain (Cailee Spaeny) nem katona, ha muszáj, ő is készen áll harcolni

Mindezek ellenére azonban nem mehetünk el amellett, hogy bár akad néhány ötletes és innovatív megoldás, a régi filmek előtt való tisztelgés egyre inkább túlsúlyba kerül a játékidő múltával, amit a végére eléggé túlzásba vittek az alkotók. Emiatt bizony van olyan pillanat, amikor az ember megkérdőjelezi, hogy önálló Alien filmet vagy egy remake-et lát-e, ami azért némileg belerondít az összképbe.

Ráadásul a sztori visszakötése az első filmhez igencsak nehezen hihető, és ezen kívül is akad néhány momentum, amikor kérdések merülhetnek fel a nézőben egyes történések logikátlansága vagy időzítése miatt.

Mindent egybevetve tehát a távolról sem hibátlan Romulus részben egy rajongói film, részben vérbeli Alien mozi és horror, de összességében mindenképp a franchise jobban sikerült darabjai közé sorolható. A régi filmek rajongóinak mindenesetre valószínűleg jobban be fog jönni, mint a Prometheus és a Covenant, még ha nem is biztos, hogy teljesen felhőtlen lesz az örömük a látottak után.

Alien: Romulus előzetes