Aladdin filmkritika

Az Aladdin az 1992-es egészestés animációs film remake-je, ám a stúdió szándéka miatt nem éppen tradicionális megközelítésben. Ezen szándékot ráadásul olyannyira komolyan gondolták, hogy a vicces és maszkulin gengszterfilmjeiről elhíresült Guy Ritchie-t bízták meg a produkció tető alá hozásával, na persze a szokásos Disney-formulák betartásának előírása mellett. De vajon mi kerekedhetett ki ebből a felettébb szokatlan együttműködésből, melyhez még a szintén igen markáns karakterű Will Smith sztárszereplése is hozzáadódott?

Hősünk, Aladdin (Mena Massoud) egy pitiáner, ámde jólelkű tolvaj Agrabah városában, melyet az idős szultán (Navid Negahban) kormányoz. A bölcs uralkodó udvari varázslója és tanácsadója, Jafar (Marwan Kenzari) viszont nagyravágyó és hataloméhes: öntelt módon úgy gondolja, ő jobb vezetője lenne a népnek, ami többet érdemel, akár háborúk árán is. Gonosz tervének végrehajtásához már csak annyi hiányzik, hogy kezébe kaparintsa a misztikus csodalámpát, melynek határtalan ereje megállíthatatlanná tenné őt.

Aladdin azonban némi szerencsével - na és persze ügyes és enyhén kleptomán makija, Abu segítségével - megelőzi, és a saját szolgálatába állítja a lámpában lakó Dzsinnt (Smith). A fiú a rendelkezésére álló három kívánság kapcsán kizárólag az okos és szépséges hercegnőre, Jázminra (Naomi Scott) képes gondolni, akibe a köztük lévő rangbéli különbség miatt reménytelenül szerelmes. Miközben a Dzsinn útmutatásával Aladdinnak le kell győznie saját kapzsiságát, hogy meggyőzze a lányt, a trónért mindenre hajlandó Jafart is ki kell játszania.

Jázmin (Naomi Scott) és Aladdin (Mena Massoud) nem hivatalosan randiznak

Ha valaki a bevezetést követően úgy gondolja, hogy az új Aladdin esetében egy igen furcsa egyveleggel van dolga, az nem téved: a stúdió és az alkotók valóban igyekeztek egyszerre több szempontnak megfelelni, hogy minél szélesebb közönséget sikerüljön becsábítani a mozikba. Így a remake-ben továbbra is megvan a régi, Disney-féle éneklős klasszikus, illetve az egeres stúdióra jellemző mondanivaló-sulykolás az igaz emberi értékekről, a jó és a rossz küzdelméről, és így tovább.

A modernizálás részeként ugyanakkor a korábbi dalok mellett újabb, a "mai kornak megfelelő" számok is helyet kaptak (elsősorban Will Smith előadásában), illetve a nyelvezetet is az aktuális trendekhez igazították. Az effajta "kortárs kreténség", ami szinte minden téren - a szerelem és a kapcsolatok bemutatásában, a humorban stb. - tetten érhető a narratívában, igencsak ellentmond a klasszikus stílusnak, és nem hogy egybe kovácsolná, inkább megosztja a nézőközönséget.

Jafar (Marwan Kenzari) megbabonázza az öreg szultánt (Navid Negahban)

Guy Ritchie kéznyoma viszont gyakorlatilag felfedezhetetlen, hacsak nem sejlik fel valamelyest egy-egy pillanatra az akciójelenetek dinamikájában, a nyelvezetben és az író-rendező gyerekbarátra igazított humorában. Will Smith egója sokkal inkább rányomja a bélyegét a produkcióra - e tekintetben is mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az új Dzsini stílusa kinek mennyire jön be.

A többi szereplővel alapvetően nincsen gond, illenek a karaktereikhez, csak adott esetben a "kortárs kreténkedés" az ő alakításukat is nagyban meghatározza.

A már megszokott Disney-féle cukormáz természetesen most is megvan, és el kell ismerni, hogy a díszletek és a kosztümök elsőrangúak, melyek a színes, igen tetszetős mesebeli helyszínekkel együtt újfent képesek magukkal ragadni az embert. Csak hát a varázslat ezúttal mégsem lehet teljes, ha időnként pont az oda nem illő stílustalanságokkal rángatnak ki belőle, amit időnként még a cselekmény logikátlanságai is tetéznek.

Ha hercegnek akarsz tűnni, nem elég annak látszani

Habár az Aladdin alapvetően ártalmatlan családi film, ezért akár nyugodtan el is lehet rá vinni a kisebb gyerekeket - mondjuk 6 éves kortól -, azért szülői szemmel meggondolandó, hogy milyen értékeket akar valaki átadni a következő generációnak. (Valóban ez kell legyen az etalon?)

A kisebb gyerekek ráadásul még kevésbé válogatósak, így a felelősség és a döntés is elsősorban a szülőkre hárul. Az pedig, hogy az idősebbek mennyire fognak jól szórakozni, lényegében tényleg csak egyéni beállítottság kérdése. A felsoroltak miatt így aligha túlzás kijelenteni, hogy az új Aladdin a kevésbé jól sikerült újrafeldolgozások közé tartozik.

Dalia (Nasim Pedrad) hű szolgálóként jól elökörködik a hercegnővel

A Disney elkövette azt a hibát, hogy túlságosan szeretett volna megfelelni mindenféle ízlésnek és korosztálynak, amivel viszont inkább azt érte el, hogy kvázi mindenkinek akadhat benne valami kifogásolnivalója. Lényegében tehát egy újabb felesleges remake-kel van dolgunk, ami ugyan nézhető és a maga módján szórakoztató, az igazi varázslatot azonban már hiába keressük benne.

Aladdin előzetes