A védelmező 3. filmkritika

Az ún. "igazságosztó" filmek külön alfajt képeznek az akciófilmek zsánerében. Ezekre jellemző, hogy a főhős a saját kezébe veszi a törvényt, és nem igazán válogat az eszközökben, miközben rendet csinál. Az ilyen filmekben (vagy éppen videojátékokban) a protagonista, bár egyértelműen a jókat képviseli, nem ismer kompromisszumot, és sosem hajol meg a rosszfiúk akarata előtt.

Fuqua és Washington láthatóan hívei a zsánernek, kérdés, hogy tudtak-e még bármi újat mutatni ebben a témában. S bár Fuqua filmjei rendre mélyebb mondanivalót hordoznak magukban, az sem volt mindegy, hogyan zárják le a sokak által bizonyosan megkedvelt karakter történetét.

Hogy némileg növeljék a produkció pikantériáját, az alkotók és a stúdió újra összehozták Washingtont azzal a Dakota Fanninggel, akivel először és utoljára a 2004-es A tűzben edzett férfi című moziban szerepeltek együtt, amikor a színésznő még tíz éves sem volt. De vajon ezúttal is elmaradt a boldog végkifejlet?

Robert McCall (Denzel Washington) még mindig van olyan gyors, mint a hét mesterlövész

Robert McCall (Washington), aki korábban tengerészgyalogosként és a DIA (Védelmi Hírszerző Ügynökség) tisztjeként szolgált, már hosszú évekkel ezelőtt maga mögött hagyta sötét múltját, megrendezve a saját halálát, hogy tiszta lappal újrakezdve meghúzhassa magát valahol. S bár azóta többször is visszaköszönt sötét és erőszakos múltja, immár ő is szeretne végleg békére találni és "nyugdíjba vonulni".

Hősünk ezúttal Szicíliában köt ki, ahol az olasz maffiával néz farkasszemet, amikor annak tagjai rendszeresen zaklatják a helyi közösség tagjait. Amikor azonban a dolgok eldurvulnak, és a véres leszámolás elkerülhetetlenné válik, McCall már nem képes egymaga szembeszállni a rosszfiúkkal.

Egy folyamatban lévő nyomozás kapcsán azonban a városba érkezik a CIA fiatal ügynöke, Emma Collins (Fanning), aki maga mellett tudhatja a szervezet és a helyi rendőrség támogatását. Kérdés, hogy a nő és McCall közötti bizalmatlan viszony vajon mennyire segít az egyre durvábbá váló ügy megoldásában...

Collins ügynöknek (Dakota Fanning) fogalma sincs, honnan tud McCall annyit államtitkot

Robert McCall elvileg azért áll ki a védtelen emberek mellett, mert gyötrő bűntudatot érez korábbi tettei miatt, melyeket a kormányügynökség égisze alatt, névlegesen a jó ügy - ahogy mondani szokás, a "nagyobb jó" - érdekében követett el. S bár kiképzésének és tapasztalatainak minden bizonnyal rengeteg köze van ahhoz, hogy szembe mer szállni a rosszfiúkkal, ennek ellenére láthatóan azon kevés ember közé tartozik, aki egyszerűen nem képes szó nélkül megállni, amikor az erősebbek a gyengébbeket zaklatják és bántalmazzák.

A múlt és a jelen, a korábbi bűnök és az azóta előfordult jótettek kettőssége alapvetően határozza meg a férfi személyiségét, minek következtében maga is azt feleli az őt kezelő, nagylelkű helyi orvos kérdésére, hogy nem tudja magáról, jó vagy rossz ember-e egyáltalán. A gond az, hogy ha mutat is némi jellemfejlődést protagonistánk, az igencsak minimális: leginkább annyi, hogy elfogadja, bármit is szán neki a végzet, ami viszont lényegében ugyanígy volt már az elmúlt egy-két évtizedben.

Hiába sugallja tehát Fuqua az ellenkezőjét, filmje alapvetően fekete-fehérben mutatja be a jó és a rossz oldalt, átmenet nem igazán létezik a kettő között. Mindez ki is bukik magában a történetvezetésben, amikor az eseményeket látva leginkább csak annyit könyvelhetünk el ezzel kapcsolatban, hogy aki jó, az jó, aki meg szemét, az lényegében megérett a kiiktatásra.

Hősünk nem fél egyedül szembenézni akár az egész maffiával

Az egy dolog, hogy a produkció sokszor leegyszerűsíti a dolgokat, eltorzítva ezáltal a valóságot. Viszont a narratíva ennek tetejében felettébb manipulatív, és időnként még annál is rosszabbnak vagy szélsőségesebbnek tünteti fel az antagonistákat, mint amilyenek általában.

Persze nyilvánvalóan az volt Fuqua célja, hogy kellőképpen utáljuk a maffiózókat, akiknek a kinyírása ezáltal még nagyobb elégedettséggel tölthet el bennünket. A filmben igencsak szabadjára lett engedve az erőszak, és a vér is fröcsög elég rendesen, miáltal a rendező kétségkívül eléri a célját - legalábbis azoknál, akiknek a gyomra nem tiltakozik az ilyesmi ellen.

Ezt a fajta élvezhetőséget alapvetően még az sem csorbítja, hogy Washington karizmája ellenére azért néha már elég nehéz elhinni, hogy még mindig gyorsabb és szívósabb a fiataloknál. Ráadásul a dolgot ellensúlyozza a színész által a karakternek kölcsönzött esendőség, még ha néha ki is lóg a lóláb, és csak egy elpusztíthatatlannak tűnő, öreg terminátort látunk, amolyan Schwarzenegger módra.

Szerencsére a Fanning és a Washington közötti dinamika jól működik, így annak ellenére elhisszük nekik ezt a furcsa kapcsolatot, hogy az újfent nem igazán hat a leghitelesebbnek.

Szerinted perverz vagyok, ha élvezem egy kicsit a halálodat?

A film befejezése meglepően pozitív kicsengésű, az ember nem igazán erre számíthatott az előzmények után - pláne annak tudatában, hogy elvileg ez a rész végleg lezárja a szériát. Valamilyen szinten ugyanakkor meg lehet érteni, ha a mai negatív közhangulatban Fuqua, Washington és társaik úgy gondolták, hogy a közönségnek szüksége van némi biztatásra és reményre ezekben a borús időkben.

Összességében tehát kicsit olyan lett a trilógia lezárása, mint egy modern tündérmese sok vérrel, ellenben nem túl erős realizmussal. Hibái ellenére viszont azt kell mondjam, hogy A védelmező 3. a maga módján szórakoztató, és lényegében eléri célját, így aki gyomorral bírja az ilyesmit, az valószínűleg elégedetten nézi majd végig, hogy a rosszfiúk "elnyerik méltó büntetésüket".

Az egészből a legfontosabb azonban mégis talán maga az üzenet, miszerint sosem szabad engednünk a gátlástalan opportunistáknak, mert akkor egy idő után azt csinálnak velünk, amit csak akarnak. S bár tény, hogy egyetlen igazságosztó aligha győzheti le őket, viszont ha a tömeg összefog és szembeszáll velük, akkor véget vethet önző és embertelen ámokfutásuknak.

A védelmező 3. előzetes