A láthatatlan ember filmkritika

A sztori antihőse egy briliáns elméjű, ugyanakkor narcisztikus és szociopata jellemű, erőszakra hajlamos feltaláló, ami visszatérő eleme az egymástól egyébként számos részletben eltérő adaptációknak. Nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen ember képes láthatatlanná válni, az a horror szemüvegén keresztül nézve igencsak komoly potenciált rejt magában, mivel a legmélyebb félelmeinkre hat, miközben jóformán lehetetlen védekezni ellene.

A tehetős Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen) jelen esetben egy modern tengerparti házban él Ceciliával (Elizabeth Moss), aki viszont kiutat keresve az erőszakos kapcsolatból, egy nap fogja magát, és nővére, Alice (Harriet Dyer) segítségével kereket old. Csekély biztonságot csupán a menedéket adó gyerekkori barát, James Lanier nyomozó (Aldis Hodge) és annak tinédzser lánya, Sydney (Storm Reid) képes nyújtani számára.

Ám amikor Adrian öngyilkosságot követ el, és hatalmas vagyona jelentős részét Ceciliára hagyja, a nő arra gyanakszik, hogy erőszakos exe halála csak színjáték volt. Amikor a hátborzongató események sora halálos fordulatot vesz, és már szerettei életét veszélyezteti, Cecilia elméje lassan kezd megbomlani. Hiába próbálja kétségbeesetten bizonyítani, hogy kísérti őt valaki, ha az illetőt senki sem látja...

Cecilia (Elizabeth Moss) komoly döntésre jut az éjszaka közepén

Nyilván nem árulok el nagy titkot, hogy a férfi a látszat ellenére valóban nem lesz öngyilkos - már csak azért sem, mert ha nem így volna, igencsak rövid és csattanó nélküli mozival lenne dolgunk. Ehelyett megszállottan igyekszik Cecilia idegeire menni, és módszeres zaklatásával, illetve váratlan és olykor kegyetlen húzásaival másokkal is elhitetni, hogy az őt eláruló nő hiába akart az lenni, nem komplett.

A hangsúly tehát elsősorban a horror pszichológiai vonatkozásaira helyeződik, ahogy a zaklatást elszenvedő protagonistánk nézőpontján keresztül mi magunk is átélhetjük a paranoid állapotot, amit a láthatatlan zsarnok általi fenyegetés jelent. A lassan, de érzékletesen építkező cselekmény közben még nagyjából azt is elképzelhetjük, mi hogy éreznénk magunkat, ha egy láthatatlan személy figyelne és zaklatna bennünket, így nem túlzás azt állítani, hogy a hangulat felettébb nyomasztó.

Alice (Harriet Dyer) kiáll nővére mellett, amíg ép ésszel lehetséges

A narratíva szerencsére nem hatásvadász, annak ellenére, hogy kevésbé látványos formában, pusztán a feszültség fenntartása és növelése, a gondosan megválasztott díszletek, a kitartott vágások és a jól adagolt hanghatások, sőt akár az utóbbiak hiánya nagyon is képes a frászt hozni ránk.

Leigh Wannell rendezésén itt-ott még Hitchcock hatása is felfedezhető - főleg a viharos tenger partján álló "üvegház" esetében -, ám aktuális munkáján szinte végig látszik az évek során szerzett tapasztalat, minek köszönhetően a feszültségteremtés mellett a drámai szál adagolása is kiválóan sikeredett.

James Lanier nyomozó (Aldis Hodge) sincs felkészülve az ilyen esetekre

A film kb. háromnegyed részéig nincs is semmi különösebb gond, a narratíva és az azt remekül aláfestő, igazán csak a fontos pillanatokban hallható és erőre kapó zene gondoskodik róla, hogy a dráma és a para egyaránt érvényesüljön. Az Elizabeth Moss kivételével számunkra gyakorlatilag ismeretlen színészgárda is jól teljesít (egyvalaki kivételével), és még csak azt sem lehet mondani, hogy maga a sztori elcsépelt vagy unalmas lenne.

Az eredeti történethez képest a feltaláló ügyvéd testvére, Tom (Michael Dorman) plusz adalékot jelent, ami némileg átírja és érdekesebbé teszi a dolgokat.

A film végéhez közeledve viszont sajnos egyre több olyan tényező akad, ami kizökkenti az embert, és ezeknek csak egy kis részét képezik a kontinuitásbeli hibák és logikátlanságok. A befejezésben található fordulatok sajnos néha eléggé öncélúnak tűnnek és a levegőben lógnak, miközben a szereplők motivációi és jellemváltozása igencsak zavaros és összecsapott képet mutat.

Nem vagyok őrült, és ezt k*rvára beléd döföm!

Amennyire reálisnak tűnik a felvezetés és a film technikai része, a történések és a magyarázatok a játékidő múlásával annál inkább eltávolodnak a valóságtól és a hihetőségtől. Persze távolról sem ez az első horror vagy film úgy általában, ami ebbe a hibába esik, de számomra ez némiképp akkor is levon valamelyest az értékéből.

Így a Leigh Wannell-féle A láthatatlan ember egy remek adaptáció helyett csak az egészen jó próbálkozások népes táborát gyarapítja, azok tipikus hibáival és a maga pozitívumaival együtt. Mindennek ellenére egy nagyon is nézhető moziról beszélhetünk, mely a feszültség és a drámaiság szórakoztató és egészen kiegyensúlyozott elegyét kínálja - pláne az Árnyék nélkülhöz és a hasonlóan elbaltázott kísérletekhez képest.

A láthatatlan ember előzetes