A holló filmkritika

Az 1994-es produkció ugyebár arról híresült el, hogy a forgatás befejezése előtt egy töltött fegyver által okozott baleset következtében életét veszítette a főszereplő Brandon Lee, Bruce Lee fia, aki előtt sokak szerint igen komoly karrier állt. Amikor kiderült, hogy új feldolgozás készül, azt sokan rossz ötletnek tartották Lee halála és azután, hogy a színész neve gyakorlatilag mindörökre egybeforrt a filmmel.

Így volt ezzel Alex Proyas, a 94-es mozi rendezője is, aki szerint A holló tipikusan az a film, amit nem lehet csak úgy újra feldolgozni, mivel itt egy legendává vált ember örökségéről van szó, így ahhoz annak megfelelő tisztelettel kell viszonyulnunk. Ennek ellenére az alkotók és a stúdiók nem adták fel a próbálkozást még úgy sem, hogy a produkció rengeteg jogi és egyéb viszontagságon ment keresztül.

Végül számos író, rendező, színész és egyéb közreműködő személyében került sor többször is változásra, és több mint egy teljes évtized kellett hozzá, mire végül valóban megkezdődhetett a forgatás. A kérdés ezek után persze abszolút jogos, hogy vajon mennyire volt nekünk nézőknek erre szükségünk - hogy általában véve a filmművészetről mint olyanról már ne is beszéljünk?

Bár Eric (Bill Skarsgard) és Shelly (FKA Twigs) nem sokat tud egymásról, dúl köztük a l'amour

A történet szerint Eric Draven (Bill Skarsgard) egy nehéz sorsú fiatalember, aki alkoholista anyja mellett egyéb dolgoktól is szenvedett hányattatott gyerekkorában, míg végül egy problémás fiatalok számára fenntartott intézetben találta magát. Itt találkozik Shelly-vel (FKA Twigs), kinek szintén kijutott a nehézségekből, és egy piszkos ügy miatt menekülni kénytelen az ördögi bűnvezér Vincent Roeg (Danny Huston) és könyörtelen fogdmegjei elől.

Minden valószínűség és mostoha körülmény ellenére a két fiatal egymásba szeret, és együtt tervezi a közös jövőt. Minden óvatosságuk dacára azonban a rosszfiúk végül megtalálják őket, és mindkettejüket hidegvérrel meggyilkolják.

Csakhogy Eric, aki képtelen elengedni szerelmét, kap még egy esélyt a túlvilágon: ha végez Roeggel, Shelly visszakaphatja az életét. A rejtélyes holló révén sérthetetlen élőhalottként visszatérő hősünk felkerekedik hát, hogy véres bosszút álljon...

Ha az ő múltjával kihúzzák nála a gyufát, hősünk eléggé bepöccen

Aki ismeri az eredeti filmet vagy képregényt, az tudja, hogy A holló elvileg a síron túl is tartó, örök és legyőzhetetlen szerelemről szól, melynek egyediségét a stílusok sajátos keveredése adja. Így a 94-es moziváltozat egyszerre volt gótikus szuperhősfilm, bosszúfilm és sötét romantikus dráma, mely ennek megfelelően igen egyedi, már-már éteri hangulattal rendelkezett.

Alex Proyas és akkori alkotótársai nagyon is jól tudták, hogy egy effajta elvont és képregényszerű történetet csak erőteljesen stilizált módon lehet hatásosan prezentálni, ezért is válhatott sikeressé az általuk készített adaptáció.

Ezzel szemben most Rupert Sanders rendező (Hófehér és a vadász, Páncélba zárt szellem) láthatóan egy jóval földhözragadtabb megvalósításban gondolkodott, ám az eredményt elnézve sajnos elég hamar kiderül, hogy a túlzott realizmus egyáltalán nem tesz jót a hihetőségnek és az átélhetőségnek.

A film sajnos csak szeretne ilyen romantikus lenni

Pláne úgy, hogy az új adaptáció narratívája igencsak döcögős, és az érzelmi vonal egy idő után teljességgel háttérbe szorul a véres henteléshez képest. Így amit látunk, az legfeljebb minimális mértékben nevezhető romantikusnak, ellenben ízléstelennek és gusztustalannak már sokkal inkább.

Lehet, hogy a sajátos fizimiskával és karakterrel megáldott Bill Skarsgard kiválóan képes életre kelteni a hátborzongató figurákat, a romantikus hős szerepében azonban már korántsem annyira meggyőző. Ugyanakkor az nem csak az ő hibája, hogy az alkotók hiába próbálták felépíteni a két szerelmes közötti szoros lelki kapcsolatot, az nem igazán jön át hitelesen.

S bár azt nem állítom, hogy teljesen lélektelen az, amit látunk, az embernek mégis erős hiányérzete támad. Emiatt a végén az önfeláldozás miatti katarzis is elmarad, amire a nyitva hagyott befejezés úgyszintén rátesz még egy lapáttal.

Ezt a szerelmet már nemigen lehet megmenteni

Az, hogy az eredeti lezárást megváltoztatták annak érdekében, hogy folytatás készülhessen a filmhez, kiválóan prezentálja a stúdiók és az alkotók hozzáállását az álomgyárban, akik ma már szinte képtelenek nem több részes szériákban és franchise-okban gondolkodni.

Könnyen lehet azonban, hogy az efféle hozzáállás ezúttal alaposan visszalő, mivel egy teljesen felesleges remake vagy újraadaptáció (kinek hogy tetszik) született, amit aligha fognak annyian megnézni, hogy valóban sor kerülhet majd a folytatásra.

Mint kiderült tehát, Alex Proyasnak teljesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy erről a történetről már nem lett volna szabad még egy bőrt lehúzni. De hát ugyebár Hollywoodban is igaz a mondás, hogy a pénz beszél, a kutya ugat...

A holló előzetes