65 filmkritika

Bár szíve szerint inkább beteg lányával maradna a Somaris bolygón, az űrhajós Mills (Driver) kénytelen hosszú útra indulni a távoli csillagok felé, a fedélzeten több tucatnyi, sztázisban alvó emberrel. Egy váratlan fordulatnak köszönhetően azonban az űrhajó meteorviharba kerül, és Mills kényszerleszállást hajt végre egy ismeretlen, ám minden jel szerint lakható planétán.

Azonban amikor a magára maradt férfi már feladná a reményt, hogy valaha is hazajuthat, rájön, hogy rajta kívül még valaki túlélte a becsapódást. A csupán kilenc éves Koa (Ariana Greenblatt) mindenáron vissza akar jutni a szüleihez, ezért végül felkerekednek, hogy elérjék a kilométerekkel odébb földet ért, ám talán még működőképes mentőkabint.

Útjuk során viszont nem hogy csak magukra számíthatnak, hanem még olyan lényekkel is szembe kell nézniük, amelyekre minden civilizált nép képviselői joggal hivatkoznának egyszerűen csupán szörnyekként...

Egy űrhajóroncson dekkolni egy civilizálatlan bolygón nem éppen életbiztosítás

Habár a koncepció - egyedül egy idegen, veszélyes bolygón - elsőre talán valamennyire izgalmasan hangzik, azt kell mondjam, a szinte teljességgel fantáziátlan körítés alapjaiban vágja taccsra a produkciót. Még ha el is tekintünk attól, hogy egy másik bolygón kifejlődött faj tagjai pontosan ugyanúgy néznek ki, mint az emberek, több probléma is adódik a tekintetben, mekkora szerep juthat a fatális véletlennek.

Egyrészt mekkora a valószínűsége, hogy éppen egy lakható bolygón sikerül kényszerleszállást végrehajtani? (Lévén az ilyen planéták azért aligha nyüzsögnek az egyébként irdatlan távolságokból álló univerzumban.) Másrészt mi az esélye annak, hogy pontosan akkor történik mindez, amikor egy, gyakoriságát tekintve kb. 100 millió évente egyszer előforduló tömeges kihalási esemény áll a küszöbön?

Mills (Adam Driver) és Koa (Ariana Greenblatt) még sosem látott ehhez foghatót

Ám talán még ennél is nagyobb baj, hogy a szereplők háttérvilágát - néhány furcsa és egyedi kinézetű geológiai képződménytől eltekintve - úgy mutatják be, mintha ennél az emberiségtől teljesen független, ám annak mai szintjénél jóval fejlettebb civilizáció esetében ugyanúgy működne minden, mint nálunk.

Persze lehet, hogy csak számomra abszurd, hogy a főszereplőnek azért kell több évre hátrahagynia a beteg lányát, hogy pénzt keressen, és ezáltal meg tudja fizetni a gyógyítás költségeit... Akárhogyan is, ez alighanem a legtöbb néző számára éppen hogy nem a realitás, hanem sokkal inkább csak az unalom érzetét növeli.

Ráadásul mindezt úgy, hogy közben az alkotók valamilyen szinten mégis realizmusra törekednek, ami többek között a dinoszauruszok megvalósításán és néhány egyéb apróságon keresztül is megmutatkozik.

Nicsak, hogy épp mi közeledik ottan?!

Ugyanakkor hiába dereng fel a kreativitásnak akár a leghalványabb szikrája, ha azt összességében teljesen elnyomja az a számtalan klisé, amit az író-rendezőpáros felsorakoztat. S bár mindezt talán el lehetett volna adni néhány évtizeddel ezelőtt, ma már azonban ennél sokkal magasabban van a léc, illetve a nagyközönség ingerküszöbe.

Az egészet persze úgy is felfoghatjuk, mint a művészieskedő Hollywood alkalmankénti próbálkozását, amikor az alkotók csupán azért veszik hülyére a nézőket, nyilvánvaló képtelenségeket próbálva ledugni a torkukon, hogy egy szerintük drámai, az embereket emocionálisan és erkölcsileg is megérintő szituációt helyezzenek a középpontba.

Habár ez néha bejön nekik - mint ahogy többek között a Hang nélkül esetében történt - a 65 szempontjából az a gond, hogy maga a dráma sem igazán működik. Mills őrlődése a lánya hátrahagyása miatt még csak-csak átjön (bár ott már ugyebár az alapszituáció is erősen kérdéses volt), a férfi és a kislány kapcsolata sokkal inkább furcsának nevezhető, mintsem valóban működőképesnek.

A csendben maradás veszélyes környezetben élet-halál kérdés

A produkció ugyan különféle műfajok - sci-fi, kaland, horror, dráma - keverékének mondható, láthatóan az alkotók sem igazán tudták eldönteni, mit akarnak. Így amit végül összehoztak, az sem sci-fi kalandfilmként, sem drámaként nem igazán működik, horrornak meg egyszerűen túl gyenge és hatásvadász.

Hiába tehát a viszonylag korrekt színészi alakítások és látvány, illetve az időnként szemrevaló felvételek és a minimális izgalom, azok önmagukban nem képesek megmenteni a filmet. Bár maga a koncepció teljesen egyedi, igazából semmi különösebb célja vagy értelme sincsen.

Az rendben van, hogy alapvetően egy alacsony költségvetésű, B kategóriás filmmel van dolgunk, de ettől még a színvonal lehetne jóval magasabb. Így azonban a 65 is megy egyenesen a süllyesztőbe, az olyan félresikerült próbálkozások mellé, mint a George Clooney szerelemgyerekeként született Az éjféli égbolt vagy a Will Smith és fia nevével fémjelzett, M. Night Shyamalan által rendezett A Föld után.

65 előzetes