1999-ben vettünk számítógépet párommal, de amikor felvetette, helyből elutasítottam, és később is csak vonakodva fogadtam el, azzal, hogy tényleg meg kellene tanulnom vele néhány programot. Hogy miért utasítottam el? Mert tisztában voltam vele, hogy amint meglesz, soha többet nem tudok mással foglalkozni majd, összes szabadidőmet előtte fogom tölteni, és ez így is lett. Játékot venni meg aztán abszolút nem mertem. Nem felejtettem el ugyanis, hogy lapzárta után még leültem madzsongozni, tetriszezni, hogy a flipperről ne is beszéljünk. A játéknélküliséghez egészen addig tartottam is magam, amíg meg nem láttam egy kollégám gépén a Ceasar III-at. Ez aztán szerelem volt az első látásra. Elvesztem. Az első háromdés cuccok valóban nem jöttek be, hihetetlenül randának tartottam őket, a Caesar III-hoz hasonlítva, ellenben a Warcraft és a Starcraft megfogott, a Shogun meg elvarázsolt. És akkor megkaptam az első akció/szerepjátékomat kipróbálásra: a Vampire the Masquerade: Redemption azóta is feledhetetlen kedvenc, pedig szépnek aztán nem nevezhető (mai szemmel, ugye). Innentől minden érdekelt, aminek története volt, pedig még angolul sem értettem. Tehát: mindenevő vagyok, majdnem. A verekedős játékok nem érdekelnek, sem a csupán agyatlan lövöldözések, az autóversenyekért sem adnék ki pénzt, bár lehet, hogy olyat is kéne próbálnom, a Viper anno elég szép perceket okozott. Bocs a hosszú kommentért, bár csak magadat hibáztathatod, te kértél véleményt, tapasztalatokat stb. :)