S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky

A S.T.A.L.K.E.R. mindezek mellett remek grafikával, hatalmas, szabadon bejárható környezettel, csavaros sztorival, hosszú játékidővel és rengeteg rejtéllyel kedveskedett azoknak, akik vették a bátorságot, hogy beálljanak a Zóna kincsvadászai, a sztalkerek közé. Bár közel sem volt tökéletes, sokan a 2007-es év legjobbjának kiáltották ki. Több mint egy évvel a megjelenése után megérkezett a szintén várva-várt folytatás, mely még több rejtélyről hivatott lerántani a leplet, miközben újakat helyez a fátyol alá.


Anno, a S.T.A.L.K.E.R. végigjátszása után rengeteg ember érzett csalódottságot a végső animációt befejezve. Hiába a hét -féle végződés, ha ezek egyik-e sem tárja fel teljes egészében a titkokat, mi több, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul. Szívesen mondanám, hogy a folytatás megnyugvást hoz azoknak, akik eddig álmatlan éjszakákat töltve töprengtek a Zóna meg nem fejtett titkain, sajnos ezt azonban nem tehetem, lévén a S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky nem egyszerű folytatás. Nem az első rész cselekménye, azaz 2012 után játszódik, hanem pontosan egy évvel előtte. Egy olyan időben, amikor a Zóna valóban veszélyes volt, amikor mindennaposak voltak a kisugárzások, amikor a legártatlanabb ereklyéért is verejtékkel kellett küzdeni, amikor a frakciók közti ellentét még valódi háború volt.

A történet ezúttal nem fog annyira központi szerepet képviselni, mint az első részben, de így is tartogatni fog bőven meglepetéseket. A játék során egy zsoldost, név szerint Heget alakítjuk, aki különös képességgel van megáldva: valamilyen rejtélyes okból két olyan erős kisugárzást is túlél, amelyekben egy tucat másik ember veszti életét. Üröm az örömben, hogy adományunk nem biztosít teljes védelmet. Ugyan többet bírunk az átlagnál, de előbb utóbb, ha folytatódnak a - valamilyen okból az utóbbi időben megsokszorozódott - kisugárzások, idegrendszerünk beadja az unalmast, s mi záros határidőn belül alulról szagolhatjuk a radioaktív sztyeppéket. Mivel ezt senki nem szeretné, hamar a tettek mezejére lépünk. A Tiszta Égbolt < Clear Sky > nevű frakció segítségével ki kell derítenünk, mi váltotta ki a Zóna ilyen magas fokú válaszcsapásait, és ha lehetséges, véget kell vetnünk annak a bizonyos dolognak. A nyomok hamar egy ereklyevadász csapathoz, bizonyos Sztrelokhoz és társaihoz vezetnek. Feladatunk már ismerős lehet a Shadow of Chernobylból: találjuk meg Sztrelokot és végezzünk vele.

A Clear Sky az első részhez hasonlóan non-lineáris játékmenettel, azaz szabadon bejárható térrel rendelkezik. A fő küldetés csak irányadó célként szolgál, a játékos kénye-kedve szerint dönti el, hogy követi-e Sztrelok nyomait, vagy a mellék küldetésekre koncentrál. Ha akarjuk, megtehetjük, hogy végigrohanunk a fő sztoriszál mentén - ez körülbelül 7-8 órát vesz igénybe -, de aki tényleg élvezni akarja a játékot, annak érdemes nem csak ez utóbbival foglalkozni. Ha másért nem, akkor azért, mert sokkal könnyebb a játék az ily módon megszerezhető extrák segítségével.

Érdekesség még a játékban, hogy jelen van az a bizonyos "ismeretlen ismerős" érzés, mely legfőképp a helyszínekre vonatkozik. Az előző részből megismert területek nagy része ismét jelen van, de kapunk új vidékeket is, mint például a mocsár, illetve Limanszk városa - nélkülöznünk kell azonban Pripjatyot, illetve a föld alatti kutatólaborokat.

Ezeken kívül találkozni fogunk számos régi cimborával, akik mind reményekkel felvértezve mesélnek jövőbeli terveikről, javuló helyzetükről, vagy éppen arról, hogy néhány hónap, és itt hagyják az egész Zónát. Ilyen például Farkas is. Elmeséli, hogy már tervezi a hazatérését, de előtte elvégez egy-két melót. Mégis ugyanúgy ott posztol a lerobbant Kordon területén, mint egy évvel később, sőt, aki figyelmesen játszotta a Shadow of Chernobylt, az azt is tudja, mi lett vele.


A hatalmas, szabadon bejárható területek nagyon nagy előnyei lehetnek egy-egy játéknak, de csak ha van egy bizonyos utaztatórendszer is. A SoC egyik legnagyobb hibáját éppen ennek a hiánya okozta. Mivel nem állt rendelkezésünkre semmilyen jármű, az egyetlen közlekedésmódot a gyaloglás - illetve ennek a különböző sebességfokozatai - jelentette, ami viszont roppant unalmassá vált egy idő után, főleg ha az ember nagy terheket cipelt, melynek következtében hamar elfáradt, vagy éppen megvette az exoskeletont, amiben viszont nem lehetett futni.

Ugyan autóval ezúttal sem fogunk találkozni - már ami a működőképes verdákat jelenti, lerobbant roncs lesz elég -, viszont a játékban rengeteg helyen megtalálhatóak lesznek a vezetők. Ezek az alakok hivatásuknak azt választották, hogy más sztalkereknek segítenek eljutni egy-egy adott helyre. Ez számunkra konkrétan annyit jelent, hogy beszélünk velük, kiválasztjuk, hogy melyik helyszínre szeretnénk eljutni, kicsengetjük a transzferdíjat, és hopp, már meg is érkeztünk. Az ember maga dönti el, hogy használja-e őket, s bár baromi feelinges a naplementében egy hátizsákkal kullogni, én jobban szerettem az éjszakákat egy zártabb közösségben tölteni - értsd: minimum 3 méteres betonfallal körülvédve -, ezért sokszor igényeltem a szolgáltatásaikat.

Ennek az oka egyszerű: a játék sokkal nehezebb, keményebb, több kihívást tartalmaz, mint az előző rész. Ez egyrészről igaz a körülöttünk ólálkodó lényekre - bár azok eddig sem voltak túlságosan gyengék -, de ami még fontosabb, az anomáliákra is. Ez utóbbiak teljes átalakításon mentek keresztül, több fajta van belőlük, erősebbek, ráadásul most már valóban láthatatlanokká váltak. Persze az elektromos kisüléseket lehet látni, de például a mindenki kedvencévé avanzsált húsdaráló az egyik leghalálosabb ellenségünk lett. Aki nem ismerné, annak közlök is egy gyorstalpalót belőle: a húsdaráló nem más, mint egy gravitációs tér tömörülés. Egy körülbelül másfél-két méter átmérőjű gömb, aminek ha a közelébe rohanunk, elkezd a belseje felé rántani, majd néhány pillanat múlva darabokra robbant. Az előző részben még viszonylag látható anomália volt, ráadásul könnyen kiszabadulhattunk belőle. A Clear Skyban azonban távolabbról teljességgel érzékelhetetlen (kivéve ha csavarokat dobálunk), s mire észbe kapunk, máris pörgünk-forgunk a mező közepén...

Azonban nem csak az anomáliák rendszere változott meg a Shadow of Chernobyl óta, hanem a bennük képződő ereklyék is. Ritkábban fordulnak elő, a játék során jó, ha egy tucattal fogunk találkozni (az előző részben az utolsó rozsdás vödör alatt is lapult egy). Felkutatásukhoz kapunk egy műszert is, melyet a játék előrehaladottságával párhuzamosan egyre hatékonyabb eszközre cserélhetünk (az ereklyejelzőnk első változata csak csipog, ha a közelben van egy relikvia, a második már az irányt is mutatja, a harmadik pedig a távolságot is). Az artifactokra egyébként érdemes vadászni, mert azon kívül, hogy rengeteg pénzt hozhatnak a konyhára, vannak olyanok, amelyek tényleg nagyon megdobhatják karakterünk tulajdonságait: védettebbek leszünk a sugárzással, a különféle behatásokkal (elektromos, kémiai, tűz, pszichikai) szemben, több súlyt cipelhetünk, nehezebben fáradunk vagy éppen az életünk regenerálódhat.


Az első rész egyik sokat reklámozott, jellemző vonása volt a felszerelésünk elhasználódása. Értelemszerűen páncélunk a külső behatások (karmolások, harapások, golyók, anomáliák) miatt idővel elrongyolódott, de fegyvereink is egyenes arányosságban a használatuk mértékével egyre többször sültek be, majd egy idő után teljes mértékben használhatatlan roncsdarabbá változtak. Ez az elem ezúttal is fellelhető a játékban, azonban a helyzetünk rózsásabb mind eddig volt: lehetőségünk van különböző műszerészekkel megjavíttatni, átalakíttatni felszerelésünket. Személy szerint legfőképp ez utóbbinak örültem, az átalakítás implantálása a játékba nagyon jó húzásnak bizonyult a készítők szempontjából. A szabászat ezen alfajának köszönhetően végre mindenki olyan golyószóróval rohangálhat, amilyet tényleg szeretne. Nem vagyunk rákényszerülve, hogy a játék előrehaladtával mindig a felkínált fegyverekkel romboljunk, ha akarjuk, megtehetjük, hogy a sztori elején megszerzett fegyverünkkel - kellő átalakítás után - garázdálkodunk Limanszk környékén is. Én személy szerint a játék egyharmada körül megszerzett TR 301-es gépkarabélyomból készítettem egy precíz mesterlövészpuskát, ami ráadásul a mindenütt fellelhető 5.45x39 töltényt használja - ugyanazt, amit az Akm 74/2-esek. Ezzel megoldottam az állandó lőszerhiányt - mivel az ellenség nagy része is ilyet használ -, a mesterlövész funkció pedig szimplán taktikai előnyt jelentett az egész játék folyamán - főleg a sztori vége felé haladva, amikor a legtöbb ellenfél már bombabiztos kevlárban vandálkodott, amiket ha át akartam ütni, több mint egy tárra volt szükségem. Ellenben egy precíz fejlövés instant halált jelentett a számukra.


A SoC-hoz képest sokkal kiélezettebbek lettek a frakciók közti megütközések. Ha nincs kedvünk az állandó háborúskodáshoz, nem feltétlen szükséges nekünk is részt vennünk a harcokban, maradhatunk függetlenek, de aki a vérszomjas lelkületűek csoportját erősíti, az nyugodtan csatlakozzon bármelyik csapathoz. A harcok során nincs más dolgunk, mint a játék által kijelölt helyeket elfoglalni az ellenségtől, egyre közelebb húzódva a bázisához. Ha elég pontot tartunk az irányításunk alatt, egy idő után megkapjuk a feladatot, hogy pusztítsuk el a telephelyüket, ez azonban már csak azért is értelmetlen feladat - a számomra legalábbis -, mert amint elhagyjuk az adott helyszínt máris visszatelepülnek oda a korábbi lakosok, ergo kezdhetünk mindent elölről.

Letisztult a játék során használatos PDA-nk, kikerültek belőle a - játékosok többsége által - feleslegesnek tartott funkciók, mint például a mentett párbeszédek, vagy a lénylexikon. Ez utóbbit kicsit bevallom, sajnáltam, mert bár ugyan soha nem használtam az előző részben, ezúttal nem egyszer jól jött volna valami olvasgatni való, amikor valamilyen oknál fogva nem mozdulhattam el a játékban egy adott helyről. Az egyik ilyen volt az az eset, amikor az éjszaka valamilyen veszélyes helyen ért utol, s ott álltam a kietlen vidék közepén. A látótávolság egy-két méterre csökkent, s még ha nem féltem volna a körülöttem ólálkodó szörnyektől - pedig amikor éjszaka játszottam, akkor de^^ -, a láthatatlan anomáliákat még lehetetlenebb lett volna kikerülnöm - nappal legalább néha észrevettem, ahogyan kavarják a leveleket, vagy más módon lépnek kapcsolatba a környezettel, éjszaka azonban szinte vakon mozogtam, a zseblámpa és az éjjellátó készülék a szabadban használhatatlan volt.


A másik ilyen "várjunk mer' csak" eseményt a kisugárzások jelentették. Mint azt már említettem, hősünk nem nagyon bír ki több emissziót, s nem egyszer megesett a játék alatt, hogy egy új helyszínre átérve elkapott egy-egy ilyen kitörés. Az ég különös színben kezd pompázni, az állatok elhallgatnak, s a rádiónkból üvöltenek a sztalkerek, hogy mindenki fedezékbe, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint így is tenni. Futunk, ahogyan a lábunk bírja, bevetjük magunkat a térkép által jelzett biztonságos helyre, és várunk, amíg véget ér az égi áldás. A dolognak egyetlen, pontosabban kettő szépséghibája van: először is, az a néhány másodperc, ami hátra van a kisugárzásig gyakorlatilag néhány percet jelent, s ennyi idő alatt a leglustább, leglassabb csiga is beér a legtöbb esetben pár száz méterre lévő búvóhelyre. Ott pedig csak várunk és várunk és várunk, mire véget ér a bibliai csapás. A másik probléma pedig egy kis logikai buktató, amit a készítők nem gondoltak át kellő kép: maga a fedezék.

Logikusnak tartom, hogy egy katasztrófa esetén irány a pince - bár az özönvíz esetén nem biztos, hogy nyerő ötlet -, vagy valami hasonló helyszín, s ez igaz a radioaktív kisülésekre is. A Clear Skyban is sokszor ilyen helyeket ajánlott fel a játék, viszont előfordult az is, hogy egy totál rozoga faházban kellett meghúznom magam. Mese pedig nem volt, vagy odamentem, ahol a térkép jónak gondolta, vagy meghaltam. Így fordulhatott elő, hogy egy nevetséges helyen túléltem az egész eseményt, míg ha bevonulta egy biztos pincébe - amit nem a játék kínált fel nekem -, akkor igen hamar húzhatták a kollégák a strigulát a "Halottak" címszó alatt.


Átalakításon ment keresztül a játék kinézete is. Az effektek szebbek lettek, a megnövekedett látvánnyal nem növekedett drasztikusan a gépigény, s bár a grafikára nem mondanám, hogy a legszebb, amit láttam - sok a mosott textúra maximum részletesség mellett is -, azért el kell hogy ismerjük, kellően pofásan néz ki. Nem beszélve arról, hogy a hangulat, amit áraszt a játék, utánozhatatlan. Az A-life ismét tökéletesen működik, a környezet él, virul, tőlünk függetlenül zajlanak az események, s nem érezzük azt, amit más játékokban szoktunk: csak ott történik valami, ahol mi is vagyunk.

A hangok már az első részben is különlegesek voltak, s ez itt sincs másképp. Ennek az oka egyszerű: a legtöbb beszéd ugyan le lett fordítva egy-egy adott nyelvre, viszont a töltelékszövegek - tábortűz körüli beszélgetések, a másiknak való beszólogatások - mind-mind ukránok maradtak. Ettől néha úgy éreztem magam, mintha ismét a Gettómilliomost néztem volna - ott is egy fajta angol-indiai egyveleg volt tapasztalható a beszéd terén. Külön öröm hazánk lakóinak, hogy a játék teljes magyar szinkronnal került a boltok polcaira, így segítve beleélésünket a Zóna atmoszférájába. Ugyan közel sem sikerült tökéletesre, sőt, a néhol erőltetett akcentus külön idegesítő volt számomra, hoz egyfajta hangulatot. Arról nem is beszélve, hogy akinek nincs ínyéré a magyar lokalizáció, telepítésénél választhatja az angol nyelvű verziót is.


A S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky méltó folytatása lett a Shadow of Chernobylnak. Maga az egész játék kiforrottabb, átgondoltabb, mint az előző rész, s bár hibái, hiányosságai még mindig van - például az alvás mellőzése -, a minket körülvevő atmoszféra mindenért kárpótol. Bár kisebb átgondolatlanságok megtalálhatóak benne, egy ilyen kaliberű játéknál ezek eltörpülnek a számtalan lehetőség mellett, amit a játékos átélhet. Minden poszt-apokaliptikus fannak kötelező darab.