Stalin vs. Martians

Második világháború. A Szovjet Unió népe szenved, a németek megindultak Moszkva felé, ráadásul azok a fránya idegenek is pont most érkeztek meg, hogy keresztül húzzák a bölcs vezér háborús intézkedéseit. Sztálin atyánk azonban nem hagyhatja, hogy a 3 pixeles alaktalan izék uralják a Földet, ezért megkéri legjobb stratégáját - minket -, hogy pörköljünk már oda nekik.


A fenti szösszenet nem más, mint a játék történetét összefoglaló néhány sor, s mint abból a nagyérdeműnek tisztán kirajzolódhat, a készítők megpróbálták a humorosabb oldal felől megközelíteni a második világháborút. A szándék tiszta, a siker annyira már nem. Bár a sztori különös, sőt, mondhatjuk viccesnek is, nem képes elvinni egy egész játékot a hátán. Márpedig itt ez lett volna a feladata, ugyanis a game minden más elem siralmasra sikeredett. Pedig olyan jól indult...

A játékba belépve először meghökkentem, amikor a sok logó és hirdetés után a Szovjet zászlóval találtam szembe magam, melyen a következő felszólítás állt: "Kérjük álljanak fel, következik a Nemzeti Himnusz", s a zászló mozogni kezdett és felcsendült a sokak által ismert dallam. A végighallgatás után a főmenübe jutottam, ahol szokás szerint a grafikai tuning érdekében egyből a Beállítások menüpontot vettem célba. Küzdelmemet siker koronázta, ám az eredmény már nem volt ilyen tetszetős. Semmilyen opciót nem találtam a játék külcsínének megváltoztatására, ami azt illeti, elég gyér volt az egész menüpont. Lehetőségünk van a hangerő beállítására, az irányítás kiválasztására, illetve válaszolni egy szemöldökráncigálós "Do you like cats? - Yes/No" kérdésre. Gondoltam sebaj, ennyi problémám legyen végig, és még jól is elsülhet minden.

Az indítás után tanúi lehetünk annak, amint Sztálin bizalmasan közli velünk, hogy ideje közbeavatkoznunk, mielőtt az alien-ek mindent elárasztanak, s hamarosan a csatatér kellős közepén találtam magam, de miután az agyam felfogta a látottakat, pillanatokon belül ismét az opciók közt kötöttem ki. Mivel még mindig nem jelent meg semmilyen grafikai beállítási lehetőség, nagyot nyeltem, s visszaugrottam az egységeim felé, minek következtében ismét sokk ért. A játék kinézete ugyanis úgy ahogy van, egyszerűen borzalmas. Olyan szinten igénytelen, kidolgozatlan minden, hogy legelőször abban a tudatban kezdtem el klikkelgetni jobbra-balra, hogy én itt valami tévedés folytán az idegeneket irányítom.


Nem számítok finnyás egyénnek a grafikát illetően, de ez már nekem is sok volt. A játék kinézetét illetően körülbelül 10 évvel van lemaradva a korától, a tankok még hagyján, hogy egy csővel megspékelt kommunális konténerre hasonlítanak, de az emberekből nem lehetne kinézni, hogy a humán csoportot gyarapítják. Ha most az a gondolat száguldozik egyesek fejében, hogy a játék így szélesebb körben terjedhet el (csúnya kinézet=alacsony gépigény), rögvest indítom is a második pofont: a játék gépigénye kifejezetten magas, az optimalizálatlansága pedig mindenen túltesz. Már a kisebb csaták esetében is éreztem némi sebességcsökkenést, "nagyobb" összecsapásoknál - körülbelül 20-25 egység - viszont nem volt ritka, hogy a játék 4-5 FPS-t produkált. Ahogyan fogytak a katonák természetesen az előbbi érték is növekedett, de így is érthetetlen volt számomra, hogy volt képes a tesztgépet - 2GB Ram, GeForce 9600GT 512MB Rammal, egy 3 magos AMD Phenommal megspékelve - ilyen kinézettel így megizzasztani. És még nem beszéltünk a játék leggyengébb pontjáról...


Amióta vannak játékok, irányítani is kell valahogy őket. Kezdetben csak a billentyűzet feküdt az emberek ujjai alatt, majd jött az egér, végül elérkeztünk a jelenbe, ahol már a hangunkat is igénybe vehetjük, ha egységeinket szeretnénk irányítani. A Stalin vs. Martians a legtöbb stratégiai játékhoz hasonlóan a rágcsálós megoldással él, vagyis csak élne, ha nem lenne az is teljesen elbaltázva. Pedig el van. A probléma egyszerű: katonáinkat nem érdekli, hogy mi mit akarunk. Ha nagy nehezen sikerül is kijelölni egy épkézláb csoportot, hiába kattintok egy adott helyre, majdcsak bizonyos idő elteltével kezdenek megindulni egységeink (ha egyáltalán megteszik ezt a szívességet nekünk), de azt is olyan szánalmas útvonalkereséssel, hogy azt hittem, rögvest felkötöm magam. A tűzharc még siralmasabb, egyszerűen katonáink/tankjaink nem akarnak támadni. Hiába megy a kijelölés, hiába az "attack" parancs, hőseink forgolódnak még egy kicsit a helyükön, majd egy idő után, miután már a fél seregemet legyalázták a gyorsan mozgó ellenséges, 3 pixeles, színes, gumicukorszerű alienek, elkezdenek lőni... persze hamarosan a totális vereség küszöbén találhatjuk magunkat.


Merthogy a játék nehéz. Az ellenség túl sok, mi túl kevesen vagyunk, s ha néha-néha lövésre adják bátor szovjeteink a fejüket, az is olyan gyér ellenállást vállt ki, mintha egy hódot dobnánk a Lánchídról a Duna közepére egy "Nesze haver, ezt dugítsd el délig!" felkiáltással egyetemben.S ekkor még nem beszéltünk a bugokról. A játék ugyanis olyan szinten tele van tömve bogarakkal, hogy a féregirtók csapata is rögvest visszafordulna. Úgy vélem, elég csak az, ha megemlítem a legelső pálya fő hibáját: van, hogy nem lehet továbbjutni. A map legvégén nem más a feladatunk, mint megvédeni egy falut azáltal, hogy az összes ránk törő idegent hidegre tesszük. Maga a küldetés végrehajtása annyira nem nehéz, de a játék egyszerűen nem fogadta el, hogy megöltem mindenkit. Hiába nem volt már egy szál marslakó sem a pályán, a feladatom maradt, és csak a restart segített - amikor is az utolsó hullám végeztével egyből léphettem a következő szintre.

A hangok a játék többi részéhez képest sikeresnek mondhatóak, ugyanis megosztották a véleményem, tehát találhatók benne jó elemek is. A zenék egész korrektek, a himnusz a játék elején mindent visz, a többi hang viszont egyszerűen átlagos. A tankok lőnek, a katonák szintén, az alien-ek azonban valami ritka idegesítő effektet adnak ki, aminek következményeként igen hamar kialudt a hangszóróm LED-je. Hívhattok gyengének, de egyszerűen nem bírtam.

Mint azt már említettem, a játék a poénra építene, s a próbálkozás meg is látszik, de eredmény nincs. A Stalin vs. Martians ugyanis vicces sem lett. Ugyan a zene kellően idegbeteg, a Szovjet Himnusz mindent überel, a "Do you like cats?" még dobbantana is valamit, de ezzel ki is fújt a viccesnek épphogy nevezhető faktor. Játék közben ugyanis semmit nem látunk ezekből, csak a ránk törő idétlen hordát, még néha hallhatjuk - ha nem untuk meg az alien-effekteket és kapcsoltuk ki a hangszórót-, amint valamelyik katonánk "My name is Ivan, I like you!" felkiáltással beleveti magát a csatában.

A játékot a készítői biztosan jó poénnak találták, de ez valahogyan nem jött át a néhány órás teszt - és ezzel együtt a játékidő alatt. A Stalin vs. Martians nem lett jó játék, ami azt illeti, kifejezetten negatív az egész összkép. Technikailag kész csőd az egész cucc, a grafika rondaságán már csak a hibák tömkelege és a megoldásért sikoltozó optimalizáltság tesz túl. Az irányítás borzasztó lett, és az egyetlen üde foltot csak a Szovjet Himnusz jellemzi. A Stalin vs. Martians tipikusan az a játék, amit még az ellenségünknek sem kívánhatunk, az igénytelenség olyan magas kivitelezését prezentálja, amit hosszú ideje nem láttam. Aki teheti, messze kerülje, mert nem garantálom, hogy gyógykezelés nélkül megússza.