Sonic Unleashed

Sonic fénykorát a kilencvenes évek korai szakaszától, a kilencvenes évek közepéig jegyezzük, ebben az érában látott napvilágot négy-öt, olyan, mára már klasszikus darab, amelyeknek örök létjogosultsága van a minden idők legjobb platform anyagai között. A tizenhat Bit-es, Mega Drive korszak zárultával, Sonic átmenetileg visszavonult, a harminckét Bit-es Saturn masina korai halála miatt ezekben az időkben nem jelentkezett újabb epizódokkal, sem klasszikus síkbeli, sem a már térbeliség felé kacsintgató hardver kiaknázásával életre keltett, háromdimenziós Sonic játék nem látott napvilágot, bár a Sonic Xtreme fejlesztés alatt állt, végül sohasem került kiadásra. Egészen a Dreamcast bemutatkozásáig csend honolt a táma körül. Sonic néhány éves kihagyás után újult erővel és merőben friss formával tért vissza a megboldogult kilencvenesek végén. Miben rejlett a forradalom? Imádott kisbarátunk lelépett a kilapított, kétdimenziós, sprite megjelenés börtönéből, felhízott háromdimenzióssá, ami hozta magával a szintén térbeli játékmenetet, minden addiginál szabadabb mozgástérrel, pompás grafikával, az áhított revolúciónak viszont két komolyabb, nem kívánt mellékhatása is jelentkezett.

Sonic nem érezte igazán elemében magát, mert sokszor a csapnivaló kamerakezelés törte derékba a féktelen száguldozást, a pályák közötti átvezető szakaszoknak szánt városi, valamint vidéki portálok pedig fájdalmasan belassították a tradicionálisan végigvonuló folytonosságot. Túlzottan sok üresjárattal volt teleszórva a játék, amelyet a második Sonic Adventure epizóddal korrekt módon kizártak a képletből. A két, összességében szeretnivaló Dreamcast-os rész után kezdett csak igazán mélyrepülésbe a sorozat, az első multiplatform epizód, a csapatalapú Sonic Heroes megjelenése egy rettenetesen sötét jövőt vetített előre, Sonic elvesztette minden korábbi erősségét, nem volt többé grafikai etalon, és nem volt többé imádnivaló sem. A térbeliséggel megfertőzött epizódok nem voltak képesek leszállítani mindazt az utánozhatatlan érzést, amit side scrolling elődei nyújtottak éveken át a rajongóknak. A Sega villámlábúja kátyúban rekedt és az áldatlan állapoton a későbbi részek sem voltak képesek szépíteni. Egy újabb generációváltás következett, egy újabb baklövéssel, a Sonic The Hedgehog borzalmasan alacsony szintet ütött meg, ezzel a botlással pedig végérvényesen veszélybe került a kultusz figura jövője. A Sega-nál is érezhető volt, hogy nem engedhető meg egy következő illúziórombolás, mert félő, hogy örökre elveszíti kemény munkával felépített imidzsét a kék tüskéshátú.


Nem volt mit tenni, több időt, több pénzt, energiát és a Sonic Team szaktudásának jelenlegi legjavát követelte meg a folytatás, amely kétesztendőnyi fejlesztgetés után készült el, majd jelent meg tavaly év végén. Új koncepció, új grafikus motor, új képességek és egy adag nosztalgia lapult meg a batyuban, szép reményekkel várták Sonic visszatérését, ám a túlfűtött érzelmek ezúttal is megbosszulták magukat. A Sega körültekintően vezette fel az Unleashed (Japánban World Adventure) alcímmel megtoldott, vadonatúj epizódot, a beömlő képek és videók sokasága valamennyiünkkel elhitette, ez a rész merít pár vödörrel az imádott aranykorból. A Sonic Team látszólag talált egy megnyugtató harmóniát a klasszikus, síkbeli játékmenet és a trendi, háromdimenziós gameplay között, Sonic a mozgóképeken gyorsabb volt, mint valaha, vadabb loop-okkal tekerte az élményfaktort a maximumra, mint korábban bármikor és végre - ha csak részben is -, visszatért az áhított, múltidéző, kétdés gameplay. A pályák vonalvezetése merészebbnél is merészebbnek hatott, töretlen suhanási lehetőséggel kecsegtetvén a sebességmániásokat. A vegytiszta koncepciót azonban kezdte lassacskán elcsúfítani egy nem várt transzformáció, Sonic sötét önmaga, aki éjjelente vérsüniként jár-kel a világban, lassabb tempót diktálva, újonnan szerzett fizikai erejét kihasználva. Sonic öngólt lőtt, saját maga volt képes beleköpni a gőzölgő levesébe, persze a bajok, a szörnyű bajok még nem értek véget a vértüskés színrelépésével.


Történetünk a Föld feletti vákuumtérben kezdődik, ahol Sonic egy űrhajón akciózik, nagy elánnak, amely nem más tulajdonát képezi, mint a kékség ősi riválisáét, a gonosz agytrösztét, Dr. Robotnik-ét (Dr. Eggman). Sonic könnyedén elbánik a rászabadított hordákkal, talán túl könnyen is, majd az összes Chaos Emerald birtokában Super Sonic-ká transzformálódik, hogy ereje teljében kíséreljen meg véget vetni a dagi tudós ámokfutásainak. Ekkor üt be a krach, tojás uraság számított a fordulatra, felkészülten várta Sonic-ot, akit egy új találmánnyal kényszerített megállításra. A Chaos Emerald-ok ereje sem húzhatta ki hősünket a csávából, miközben Dr Robotnik egy sugárnyalábbal szeletelte fel a szeretett anyabolygót, a kontinensek darabjaira szakadtak, a Földön úrrá lett a fejetlenség. A kék planéta gyomrából sötét Gaia erők szabadultak el, kegyetlen sorsot szánva a békés Földlakók számára. Sonic mindeközben tehetetlenül várja fogságban, nem sok jóval kecsegtető jövőjének alakulását, a Káosz Smaragdjai pedig fényükét vesztették, nincs több sugárzás, nincs több extra energia, a baj ezúttal oltári nagy. Dr. Robotnik beavatkozásának azonban nem várt mellékhatása mutatkozik, ő vagánysága valami olyan formát ölt hirtelen magára, amilyet még korábban soha. Izmai befeszülnek, megduzzadnak, cipője talpán hegyes szögek meredeznek, szemfogai pedig megnyúlnak, bemutatkozik a Werehog, azaz a Vérsündisznó. Sonic a történteket követően visszahull az anyaföldre és miután szilárd talajt fog, két dologgal szembesülhet.

Vadonatúj énjével és egy amnéziás jövevénnyel, aki társa lesz a kalandokban, hű követőnkké válva. Chip, a szárnyas, hiperaktív cukorfüggő, az emlékei után kutat, Sonic-nak ezzel szemben fontosabb dolga is akad, egyesítenie kell a szétszabdalt kontinenseket, méghozzá záros határidőn belül. Megszokott gyorsaságát ettől fogva újonnan szerzett képességeivel és sötétebbik énjének fizikai erejével fogja kiegészíteni, hogy helyreálljon a káosz. Az Emerald-oknak ismét ragyogniuk kell, fényük nélkül esélytelen a világi küldetés abszolválása. A bevezető képsorokat CGI minőségben követhettük figyelemmel, ettől fogva viszont jön a szomorú valóság, a PlayStation 2 kopottas, pórias grafikai képességei erős kontrasztot képeznek a történetet felvezető, renderelt videóval. Pár perc után beleszokunk a leköszönő generáció által nyújtott, mai szemmel tekintve gyatra megjelenítésbe és fejest ugorhatunk az akcióba. Sonic a legutóbbi szereplés óta fejlesztette tudástárát, több új képesség birtokába jutott, nem beszélve a Werehog formájának szintén új megmozdulásairól. Populáris platform anyagról lévén szó, nem bonyolult gombkombinációk betanulására kényszerít a játék, de a kötelező és roppantul frusztráló tutorialt nem ússzuk meg, amivel gond egy szál se lenne, ha nem mini-küldetések formájában gyömöszölné le a torkunkon a rendszer, ráadásul minden újrakezdést egy újabb idegőrlő loading képernyő koronáz meg, apró darabokra szabdalva a folyamatot. Az újabb képességek előhívásának elsajátítása a mi érdekünket szolgálja, tanuljunk figyelmesen, ha még látunk a pipától.

#tv#

Ő kéksége hagyományos formájának három újabb megmozdulása sorakozik fel, a Quick Step, a Speed Drift és a Sonic Boost. Nevükben a lényegük. A Quick Step segítségével tudunk hirtelen jobbra, illetve balra kitérni a térbeli szakaszokon, ha gyors sávváltásra van szükségünk, ezzel kell operálnunk. A Speed Drift a kanyarokban való farolást hozza a palettára, közreműködésével tudunk lassulás nélkül hajmeresztő íveket leírni a flaszteron, ez a tulajdonság értelemszerűen szintén csak a háromdimenziós zónákban használatos. Ezzel szemben a Sonic Boom, a klasszikus, kétdimenziós játékmenettel operáló szakaszokon is bevethető, ami nem más, mint egy adag sebességlöket, az észvesztő tempó fokozására alkalmas művelet, viszont szorgosan emészti a beszedett gyűrűinket, valamit, valamiért alapon. A pályák alapos ismerete szükséges a legjobb eredmények eléréséhez, csomó mellékútvonal rejt értékes tárgyakat, amiket elsőre rendre elvétünk, mert a reflex időnként cserbenhagyhat, másodjára, harmadjára már jó eséllyel hozunk le mindent a pályákról. A Homing Attack, és a becsúszások szintén jelen vannak, viszont nem újonc képességek, rendre művelhettük őket az előző epizódokban is, erről külön nem ejtünk szót, így ha szűz vagy a modern Sonic-okból, még meglepi is érhet legalább. A Sonic Unleashed sok-sok ponton nyúlt hozzá az újkori alapokhoz. A grafikán kívül is mutatkoznak lényegi eltérések a kurrens generációs, a Nintendo Wii és a leköszönő generációs inkarnációk között. A fő vonulat azonban minden verzió esetében azonos. A játék kezdetétől szembesülhetünk Werehog-gal, aki Sonic látszólag gonosz alteregója, ám az éj leszálltával Sonic értékrendje nem csorbul, csupán testi adottságai módosulnak robusztussá, vaddá és erőteljessé, amely sajnos egy új játékmenettel is párosul, lassítva, módosítva a vágyott, száguldozós élményt.


Need For Speed, azaz sebességszükséglet, ennek tart be keményen a friss személyiségünk nyújtotta gameplay többlet. Az éji szekciók akció és platform orientált játékmenetet kínálnak. Alapvetően tehát két, jól elkülöníthető részre szakad a Sonic Unleashed. Sonic nappal hagyományos formájában rója a pályákat, szélsebes tempóval, eszetlen hurkokkal és villámgyors reflexeket követelő akciókkal, térbeli és síkbeli szekciók folytonos, dinamikus váltakozásával. Amikor az aranyló tűzgömb alábukik a horizonton, agyarakat növesztünk, kiszálkásodunk, lelassulunk, és kíméletlen pofonokat szórunk az előmerészkedő, sötét Gaia teremtményeire. Különleges, Werehog képességeink között üdvözölhetjük a kapaszkodást, a mászást, a megnyúló végtagokat és az elsöprő erejű kombókat. Az éjszakai pályák játékmenete némileg a Devil May Cry felépítését idézi, hiszen változó szélességű tereken, folyosókon rohangálunk, majd az ellenfelek felbukkanásakor egy-egy erőtér kényszerít minket a rögtönzött arénába, sikeres irtás esetén ezek, az ellenfelek kivégzésével eltűnnek, az út mindkét irányban ismét szabaddá válik. A tereptárgyak nagy részében vörös/kék orbok bújnak meg, ezeket a ládák, kancsók összetörésével tudjuk behalászni. A szóban forgó, éji szekciók alapszintű logikai feladványokkal tarkítottak, időnként bizonyos kulcsértékű szimbólumok összegyűjtése szükséges a továbbjutáshoz, esetenként pedig kapcsolókat molesztálhatunk a haladás érdekében. Ha nem bízunk a pengeéles karmokban, ládákkal is megkínálhatók a Dark Gaia fura szerzetei.

Az éjszakai pályák jellemzője, hogy végig térben akciózunk, a nappali pályákkal ellentétben itt nem kapunk klasszikus, síkbeli perspektívával meglocsolt szakaszokat. Skerázni végeredményben Werehog is tud, négykézláb azért meg sem közelíti a megálmodott szélvész tempót, a Holdvilágban persze nem is ez a lényeg. Gyűjtögetnivalóból jóval több akad, mint bármely ezt megelőző Sonic játékban, írjuk ezt máris a javára. Megnyithatunk zenéket, képeket, a többi maradjon felfedezés tárgya. A gyűrűk, Sonic esetében a Sonic Boost-ot tankolgatják, míg Werehog esetében az életerő csíkot foltozgatják. A csilingelő aranykarikák mellett számos tárgy vár begyűjtésre, többek között a számunkra legfontosabb Moon és Sun medalionok, inverz leosztásban, nappal Hold, éjjel Nap emblémával ellátott érméket zsebelhetünk, amelyeket a Gaia Gate-eknél hasznosíthatunk újabb és újabb pályák megnyitásához. A portál rendszer sajnos nem került ki a képből, viszont a PlayStation 2-es verzióban lényegesen leegyszerűsödött, nem mászkálhatunk szabadon a kontinensek kijelölt városaiban, hanem egy síkbeli térképen követhetjük nyomon a településeken történő eseményeket, new feliratokkal díszítve, ha valami friss van az adott helyen és ajánlott meglátogatnunk. Egy-egy helyszínre belépve emberekkel találkozunk, akik szövegbuborékokban mesélnek aktuális dolgaikról, sokszor hasznos információk birtokába juttatnak minket. Ezek nagy bánatunkra kötelező jellegű szóváltások és markánsan elütnek szerepjátékos jellegükkel a Sonic univerzum életérzésétől.


Ha felbukkan a Gaia Gate, mehetünk a következő pályára, amennyiben elegendő Moon/Sun medál pihen a bundánk alatt. Van, hogy pályánként csak egy, de sok esetben három érmét is be tudunk gyűjteni, ügyességünk függvénye az egész. Az egymástól eltávolodó kontinensek közötti szakadékok átszeléséhez régi barátunk repülőjét, a Tornado-t vesszük igénybe, Tails-szel a pilótaülésben, öröm volt őt is látni, de sajnos csak statisztaként van jelen a történetben, vele nem szállhatunk akcióba, ahogy Sonic-on kívül más karakterrel sem. A vázolt kettősség még csak-csak elviselhető volna, ha a Sonic Team alaposan megváltozott összetételű csapata nem mérte volna el magát munka közben. Ugyanis ha arra számítunk, hogy a játék legalább felét teszik ki a korábbi részeket idéző, Sonic védjegyévé vált, száguldozós részek, akkor máris melléfogtunk, a mérleg érthetetlen módon a Werehog oldalára billent át, jóval többször fogjuk őt akcióra, mint a megszokott, vagány szájhős eredeti, szélsebes formáját. Értelemszerűen szükség volt egy új színfoltra, egy tarka összetevőre, de, hogy a kezdetben promóciós jelleggel felvezetett nappali szekciókat miért kellett ilyen mértékben végül a háttérbe szorítani, örök rejtély, és fájó pont marad a szívünkben. A suhanós részeket PlayStation 2-n és Nintendo Wii-n egyébként nem a Sonic Team emberei dizájnolták, hanem többek között a Nintendo DS-en megjelent Sonic Rush két epizódjáért is felelős Dimps csapata, akik összességében jó munkával járultak hozzá a történethez, csak éppen édes kevéssel. Nyilván nem rajtuk múlt, a kotyvalék keverése a Sega reszortja volt.


A Sonic Unleashed egy végtelenül fura egyvelege a szerepjátékoknak, a klasszikus részeket idéző hangulatnak/játékmenetnek és a szánalmasan frusztrálóra sikeredett, Werehog-os részeknek. A nappali pályák vonalvezetése szuper, izgalmas változatos, a pályák valódi kontinensek jellegzetességeiről ismerhetők fel, görög (Apotos), sarkvidéki (Holoska), kínai (Chun-Nan), sivatagi (Shamar), és még néhány nevezetes ország unikumairól modellezett lokációk halmaza, amelyek tartogatnak meglepetéseket és adrenalin termelést fokozó megoldásokat. Ha ezzel az elgondolással, megvalósítással párnázzák ki az egészet, Sonic visszaléphetett volna a rivaldafénybe, de önmagát gáncsolta el a kis skizofrénné avanzsált szélvész fajzat. Nem arról szól a kritika, hogy a földbe döngöljük az új irányvonalat retro érzelmi világú mivoltunknál fogva, szeretjük mi az üdét, a frisset, ha az valóban előrébb lendít egy imádott franchise-t. De ha a Sega valóban a deltás vérszőrmóktól várt megváltást, minden bizonnyal rosszul tette, mert összességében sokkal többet ártott, mint használt Sonic imidszének. Erre csak dob egy lapáttal a megborult, felelőtlen balansz, amit a PlayStation 2-es verzióban tapasztalhatunk. Hogy kik fogják igazán szeretni ezt a vegyes vágottat, számomra nagy kérdés. Minden bizonnyal csak azok nem, akik, hozzám hasonlóan együtt cseperedtek fel a figurával. A Sonic Unleashed tartalmas, tele számtalan gyűjtögetni valóval és néhány, közepes kihívással bíró nagyfőnökkel, mellékküldetésekkel, valamint szíveket megdobogtató, nappali futkározásokkal, nagy kár, hogy ebből lesz számunkra lényegesen kevesebb.


Fél órás, kockásra unható idegbajon kell áthámoznunk magunkat, hogy egy kis retro fröccsöt kortyoljunk kitikkadt szervezetünkbe, ami általában három-négy percig képes csak kitartani, majd jön az újabb karmolászás, fadoboz hajigálás. A next-gen-es verziók már egy szignifikánsan körültekintőbb balanszot kaptak, nem is beszélve a Hedgehog Engine képességeiről, amely teljes pompájában bírja mozgásra szeretett tüskéshátúnkat. A keserű szájíz egy nem várt csalódás végterméke, visszasírtuk Sonic fénykorát, amelyből persze visszakaptunk egy szeletet, de csak módjával, fukar módon adagolva a számunkra értékes, nappali zónákat. Az éjjeli küldetések, a Gaia templomban való rendszeres bohóckodás és a népekkel való társalgás nem illik a képbe, vontatottá, csaknem unalmassá teszik a kalandot, aki pedig Sonic-ra tesz, a széllel kíván versenyt futni, nem pedig portálokon tötymörögni, meg vértüskés módjára bunyózgatni, stupid, sötét Gaia lények ellen. Az ismert szállóige, hogy csak rajongóknak ajánlott, minden, gyengébben sikerült játék esetében helytálló javaslat, ez erre most pont nem igaz. A fanok nyilván nem ezt várták, nem erről álmodoztak, tovább megyek, a Sega sok esetben készakarva tévesztett meg minket a száguldozós, helyenként retro megközelítéssel létrehozott szekciók szorgos mutogatásával. Ha már korábban tudjuk, hogy a főszerep nagyobb százalékban lesz a sötét bundásé, más érzelmekkel várjuk a végeredményt és talán a keserű szájíz is kevesebb ideig lett volna jelen az ajkaink mögött.


A Sonic Unleashed érdekes módon lepleződött le, egész egyszerűen kiszivárgott, majd a Sega kényszerűségből bejelentette a címet, tavaly márciusban. Őszig vártunk a feltámadásra, berobogott, de a megtépázott becsületén az összképet tekintve cseppet sem javított. Az immáron tíz esztendős Sonic Adventure első és második része sokkalta kiválóbb játékok ennél, megkockáztatom, hogy a PlayStation 2-es verzió esetében még grafikailag is korrektebbül teljesítettek a korai Dreamcast felvonások. A Sonic Unleashed kiváló darab, mínusz a szerepjáték elemek, mínusz a speed stop összekötő helyszínek, mínusz a bárgyú csevegések. Erős a gyanúnk, hogy Sonic már csak a digitális disztribúció csatornáján fog lecsordogálni olyan formában, amilyenben mi szerettük korábban, ez célzás értékű is lehet, ha lemezes formában nem is állná meg a helyét egy valódi retro epizód újragondolása, remélhetően azért egy budget kategóriás PlayStation Store felvonás erejéig összeállnak a régi összetevők. Nagyon hiányzott Yuji Naka mester a székéből, a Sonic ősatyja nélkül most is csak egy épp, hogy középszintű alkotásra futotta. Ha a tapasztalható arány az ellentétje lenne a végső műben látottaknak, akár klasszikussá is válhatott volna. Az értékelőben látott pontszámokhoz másfél, két pontot nyugodtan hozzádobhattok a HD-s kivetülésekhez, de a PlayStation 2-es átirat buta, bug-os, helyenként irányíthatatlan, frusztráló, itt-ott ronda, rengeteget tölt, ment és úgy egészében érdektelen. Ha nem vagy megrögzött Sonic lover, nem kizárt, hogy mérsékelt érzelmek táplálódnak iránta. Vásárlás előtt tedd próbára, nehogy végül a sírógörcs kerülgessen, mint a cikk szerzőjét. Kurrens generáción jó, sőt remek vétel, PlayStation 2-n pénzkidobás.

#tv2#