iFluid

Sorra jelennek meg az egyedi, kreatívabbnál kreatívabb cumók, amelyek ugyan nem könyvelhetnek el maguknak olyan hatalmas sikereket, vagy nem rendelkeznek olyan széles rajongótáborral, mint a hatalmas tömegeket megcélzó társaik, mégis akad egy bizonyos célcsoport, amely örömét leli egy-egy ilyen egyedi alkotásban.

Idén tavasszal, a francia illetőségű stúdió, az Exkee kezei nyomán látott napvilágot a sokak által az utóbbi idők legkreatívabb alkotásának kikiáltott iFluid. A francia illetőségű stúdió első teljes értékű játékában nem mást, mint egy vízcseppet fogunk irányítani, amivel a feladatunk nem lesz több, mint megmutatnunk nagyvilágnak, hogy mi vagyunk a legtökösebb harmatcseppek az egész világon. Érdekesen hangzik? És még csak most jön a java...


Cikkeimet a legtöbb esetben a játék körítésével, a történet bemutatásával szoktam kezdeni, ám az iFluid esetében borítva a papírformát mégsem így tenném. Ennek oka egyszerű: a sztori az, amivel a játék nem rendelkezik. Adva van egy vízcsepp, amit irányításunk alá véve kell különböző feladatokat elvégeznünk a lakás központi helységében - nem, nem a WC az -, a konyhában. Bevallom, nem hibáztatom a srácokat, hogy nem áldottak meg minket semmilyen történettel, hisz kérdem én: milyen háttérsztorit lehet varrni egy olyan játékhoz, amiben egy adag H2O molekulát alakítva kell sószóróról paradicsomot vezetve késhegyre ugrálni, miközben figyelnünk kell arra, hogy az összes diót leverjük az asztalról?


Ha egy szóval kellene jellemeznem a játékot, azt mondanám rá, hogy techdemo, méghozzá a jobbik fajtából. De nem több ennél. Ami megvalósításra került, az nagy részben mind kidolgozott, szépen összerakott, igényes elem, de mégsem érezzük azt, amit egy jól összerakott, teljes értékű játéknál szoktunk. A játék alapkoncepcióját már említettem: adott egy konyha, benne egy vízcsepp, amivel furcsábbnál furcsább feladatokat kell megoldanunk, melyek természetesen a szintek növekedésével egyre nehezülnek, egyre több kihívást tartogatnak a gyanútlan játékos számára.

Ezek a feladatok elsőre ugyan nem tűnnek nagyon bonyolultnak, mégis hamar rá fogunk jönni, hogy sokkal komplikáltabbak a dolgok, mint ahogyan azt mi elképzeltük. Küldetéseink sokszor nonsensek, úgy érzi az ember, hogy csak azért vannak, hogy a játékban ne csak céltalanul bolyongjunk az egyik vágódeszkáról a másikra. Ilyen például az, hogy ugorjunk bele a ceruzahegyezőbe, verjük le az összes diót, vagy éppen Az égigérő paszuly című mese által lefektetett alapokon hódítsuk meg a szobanövény tetejét.


Ami a játék kinézetét illeti, okunk nem lehet a panaszra, igaz, az állunkat sem fogjuk az asztal alól előhalászni. Szépnek szép, az összhatás ütősre sikeredett - mindig is szerettem az olyan körítést, amiben lekicsinyülve a hétköznapi tárgyak között kellett bolyonganunk -, de találhatunk azért nem egy alacsony felbontású textúrát, vagy baltával faragott modellt. Egyébiránt a színvilágot tökéletesen sikerült eltalálni, a fények kellően reálisak, az árnyékok szépek, s ami erőssége nagy erőssége a játéknak, a pályák mesterien lettek felépítve. Nem számít, hogy az asztalra kiborított iskolatáska tartalmán rohangálunk - már amennyire egy vízcsepp képes futkározni -, vagy az esti grillparti kellékeit rendezgetjük, érződik egyfajta rendezett rendetlenség. Ugyan elsőre minden zavarosnak tűnhet, az embernek fogalma sincs, hogy merre induljon, mégis hamar sikerül átlátnunk a káoszon, s megtaláljuk a logikusan felépített utat.


El kell azonban hogy keserítsem azokat, akik gyengébb géppel szeretnék bevenni a fél konyhát: a játék alá rendesen kell a vas. Az iFluid használja a legmodernebb fizikai eszközöket, ennek azonban - a látványhoz képest - orbitális mértékű sebességcsökkenés az eredménye. A játék közepén például éppen egy merőkanálban utaztam, amikor azt "teljesen véletlen" sikerült belevezetnem egy hatalmas, műanyag poharakból épített toronyba. Izzadságos munkámat persze siker koronázta, az építmény pillanatok alatt összeomlott... volna, ha nem csökken le olyan mértékben a játék sebessége, hogy az omlásidő többszörösére nyúlt. És nem egyszer fordult elő velem ilyesmi. A gond ezzel az egésszel, hogy nem találom a választ a miértre. Miért kellett egy alapvetően egyszerű játék alá egy ilyen bivalyerős fizikával ellátott, de meglehetősen optimalizálatlan motort helyezni, ha úgysem ezen van a hangsúly. Merthogy mit ne mondjak, a játék inkább a mi ügyességünkre épít, mintsem a fizikával való kontaktusra.


Vízcseppünkkel csak száguldozunk, elkerülve a nedvszívó, vagy esetleg párologtatásra hajlamos közeget - konyharuha, főzőlap -, s minél többször belefutunk valami lédús gyümölcsbe, hogy a menet közben elvesztett molekuláinkat pótoljuk. Egyébiránt az irányítás szintén pozitív elemként könyvelhető el. A szokásos WASD és egér kombó van itt is jelen, kihasználva a rágcsálónk hol a bal, hol a jobb gombját - hol mindkettőt egyszerre. Vízcseppünk képes ugrani, ha megfelelő mértékben nedves egy objektum, akkor annak falán elmászni, vagy éppen irányítása alá vonni különböző tárgyakat. Az első kettőt úgy érzem, nem kell különösebben taglalnom, bal egérgombbal ugrunk, a jobbal mászunk, ha azonban egy kisebb vitaminbomba, teszem azt paradicsom közelébe kerülünk, egyszerre lenyomva mindkét gombot vízcseppünk apró darabokra hullik, melyek körülfogják az adott zöldséget, melyet ezután mi is képesek vagyunk görgetni, ezáltal speciális feladatokat megoldani.


A zoomolás fontos, ezért a görgőt is sokszor fogjuk használni, ugyanis hol a közeli, mondhatni TPS perspektíva a nyerő - az ugrálós részek -, hol a távoli nézet, amikor szükségünk van arra, hogy jól belássuk a terepet. A játék több eleméhez hasonlóan a hangokról sem lehet egyértelműen véleményt formálni. Egyrészről baj nincsen velük, a különböző effektek rendben vannak, a zene is okés, de a gond itt az szólamok számával van. Muzikális téren ugyan nem vagyok isteni tehetséggel megáldott egyénnek nevezhető - értsd: a botfül befigyel -, s matek tudásommal sem verem le a megyei bajnokot, de ezek ellenére mindössze egy-két zeneszámot sikerült az egész produktumban megszámolnom. Maguk a muzsikák cseppet sem lettek rosszak, mi több, egészen fülbemászó - számomra a The Sims szériát és a Prehistoricot idézték -, de azért kicsivel többet azért lazán elviseltem volna.


Végezetül pedig amivel a játék végén szembesülnöm kellett az nem más volt, minthogy... itt a játék vége. Az iFluid ugyanis borzasztóan rövid, az első pályák egy-két perc alatt teljesíthetőek, de a későbbi kihívások sem tartottak tovább öt-hat percnél. Megsúgom, hogy a játékban mindössze 15 helyen vandálkodhatunk, amit akárhogyan is számolok, egy-másfél órás játékidőt jelent. Ez pedig egy dobozos terméknél roppant kevés.

Az iFluid összességében nem lett rossz játék, de inkább technikai demonstráció, mintsem teljes értékű produktum. Nincs sztori, nagyon rövid, viszonylag könnyű, mindezek mellett azonban egy mai középkategóriás gépet is lazán a padlóra küld. Ha valakinek a kezébe akad a játék, nyugodt szívvel ajánlom, hogy próbálja ki, de csodákat ne várjon tőle. Végtére is csak egy parányi vízcsepp a főszereplő, akinek miután lefújták a fellépését, nincs más dolga, mint kidühöngeni magát a konyhában. Vagy legalábbis én ezt hoztam ki az alapkoncepcióból.