Német felségjelzéssel ellátott zeppelinek és süvítő stukák a Szabadság-szobor felett? Lángoló New York-i utcák, horogkeresztes zászlók a Fehér Ház falain? Félelemtől reszkető, az életben maradásért küzdő amerikai lakosság? Ilyen és ehhez hasonló élményeket kínál nekünk a Turning Point: Fall of Liberty című FPS. Mielőtt mindenki örömujjongásban törne ki, és rohanna a sarki játékboltba megvenni a programot, sietve leszögezném: Nem! Nem a dicső német hadsereg élharcosaként kell a piros-fehér-fekete zászlót kitűznünk az USA metropoliszainak legmagasabb tornyaira, űzve-hajtva a vaskeresztes kitüntetéseket, hanem a sebtében szerveződő amerikai ellenállás vezéralakjaként kell helytállnunk az egyre forrósodó eseményekben.
Ugye, hogy így már nem olyan vonzóak a kilátások? Persze ettől még lehet a Turning Point az évtized alkotása, de egy csepp szomorúsággal tölt el, hogy továbbra sem vezethetjük a Harmadik Birodalmat a világhatalom megkaparintásáig egy valamire való egyszemélyes lövöldében. Uncsi már a jófiú szerep. Hiába sugallja a játék alcíme azt, hogy itt most Amerikát jól fenékbe billentjük, sajnos nem a mi közreműködésünkkel történik mindez.
A TP története alternatív idővonalon halad. Ismert, hogy 1931-ben Winston Churchill brit miniszterelnököt New York-i látogatása során elütötte egy taxi. A bácsi szerencsés volt, túlélte, bár bicegett utána rendesen. A II. világégés során Churchillnek nem kis szerepe volt abban, hogy a Brit-szigeteket nem tudták elfoglalni a német inváziós erők, technikai fölényük ellenére. Buzdító szavai sokat jelentettek a bombázásoktól rettegő civil lakosságnak. Jelen tesztünk tárgya egy érdekes kérdést vet fel. Mi lett volna, ha Churchill nem éli túl? Vajon változott volna a háború menete? A Turning Point szerint ez esetben a Harmadik Birodalom lezúzta volna Angliát, majd Észak-Afrika után a Szovjetuniót is bekebelezve tette volna teljessé a Nagy Vízen inneni hódításaikat. Az USA a semlegesség politikáját hirdetve nem avatkozott bele az európai történésekbe, és egészen 1953-ig biztonságban érezhették magukat. Ekkor azonban a német fejesek kiadták a parancsot: "Vesszen Amerika!" És a gigantikus hadigépezet megindult...
A derék kapitalisták persze ebből semmit sem sejtettek, boldogan gyarapodtak, építgették, szépítgették országukat, és valószínűleg az iskolákban sem került megemlítésre, ki is az úr odaát. Míg végül el nem jött a "Nagy Nap". Hősünk, Dan Carson, a szó szoros értelmében jómunkásember. Ez a nap is úgy indult számára, mint az összes többi. Hajnal hasadtával kipattant az ágyból barátnője mellől, az elmaradhatatlan reggeli kávé és séróbelövés után elindult a munkahelyére, ami New York n+1-edik felhőkarcolójának építgetése volt. Dan bőszen kalapálta 80 emelet magasságban a tartógerendákat, amikor hirtelen furcsa zajra lett figyelmes. Egy repülőgép! Nem is, kettő! A friss levegőn való munkától kipirult arcú dolgozók lelkesen integettek a felettük elsuhanó vadászrepülőgépeknek. Amire konstatálták, hogy valami nincs rendben, már a fél háztömb lángokban állt.
Dan - itt már általunk terelgetve - az amerikaiakra olyannyira jellemző tökösséggel rögtön cselekvésre szánta el magát. Lefelé indult az összeomló épületen, majd az első szembejövő német katona kezéből kikapva az MP50-es géppisztolyt a harcok sűrűjébe vetette magát. Nem zavarta, hogy ő csak egy egyszerű építőmunkás, aki légpuskán kívül egyéb fegyvert csak Tv-ben látott, a korszak technológiai csúcsának számító géppisztolyt mégis oly természetességgel kezelte az első másodperctől kezdve, mintha hosszú évek óta a Wehrmachtban (azaz a német hadseregben) teljesített volna szolgálatot.
Az előző két, ironikus hangvételű bekezdéssel próbáltam érzékeltetni, hogy mennyire nehezen törődtem bele a főszereplő háttértörténetébe, hogy egy munkást irányítva kell felvennünk a harcot a világ legerősebb, legfejlettebb hadseregével. Szerintem ez gáz. A sztori előrehaladtával azonban sikerült átértékelnem magamban a dolgokat. A Turning Point tökéletes paródiája a még mindig divatos egyedül kiirtom a gonosz, csúnya bácsik százait (ezreit?) típusú filmeknek/játékoknak, amelyekben egy szimpla hétköznapi emberből lesz világot megmentő hős. Így tekintve, a TP fordulatai kifejezetten viccesek, lehet rajtuk derülni, örömködni. A kedvencem, amikor két hét masszív ellenállóskodás után ledobnak ejtőernyővel a londoni Tower tetejére teljesen egyedül, hogy találjam meg a titkos föld alatti laboratóriumot, ahol a nácik az atombombát hegesztik nagy titokban. Persze a repülőgépen ücsörögtünk vagy 10-en, de a többiek biztos repültek tovább Izlandra gejzíreket fényképezni. És ez még csak egy a sok idióta esemény közül. Nem tudom, hogy a fejlesztők szándékosan vették-e ilyen mulatságosra a sztori kidolgozását, de van egy olyan rossz érzésem, hogy nem. Aki tudja a helyes választ, ne legyen rest megírni!
A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy észrevehető a játékban 2 kiemelkedően jó történeti elem. Az egyik a kampány vége, ami teljesen eltér napjaink megszokott sztandardjaitól, a másik pedig egyenesen a második helyre ugrott a játékos pályafutásom kedvenc küldetéseinek sorrendjében, szorosan követve a "Kill Diablo!"-t. Ezek miatt megéri foglalkozni a TP-al, különben menthetetlenül eltűnne a süllyesztőben, mivel, mint ahogyan sorokon belül látni fogjuk, a játék másban nem nyújt maradandót.
Kezdjük azzal, hogy a Turning Point elképesztően rövid. Még nekem is mindössze egy délutánomba került végigtolni, pedig sosem sietek a játékokkal, igyekszem mindent apró sarkot felfedezni. Három városban (New York, Washington, London) tevékenykedhetünk 8 pályán keresztül. Ez nem sok, figyelembe véve, hogy a fejlesztés kezdeti fázisában még 8-10 metropoliszról szólt a fáma. Pontosabban az utolsó küldetés egy hatalmas léghajó fedélzetén játszódik, de még így is csak 4 helyszínünk van. A pályák nagy része ismerős lehet más programokból. A lerombolt amerikai városok mintha csak a Medal of Honor-ból vagy a Call of Duty-ból léptek volna elő, megspékelve egy kis Half-Life 2 érzéssel. A londoni Tower belseje pedig kísértetiesen emlékeztet a Return to Castle Wolfenstein-re. A játéktér sok helyen nyitott, nagynak látszódó, ez azonban csak ügyes fogás, valójában visszatér a jó öreg "csőszindróma", azaz csak egy irányba mehetünk, egyféleképpen átjutva az előttünk álló akadályokon. A pályák számos helyen látványosan bénán vannak lezárva, de hát ezt már megszokhattuk a hasonló játékokban.
A feladatok a szokásosak: van bomba hatástalanítás, túszmentés, területvédés, eljutás A pontból B-be, világmegmentés. Autós üldözés nincs. Se tankkal megyek és bántom a népet típusú. Tehát a járművezetés kimaradt, holott ez ma már alapkövetelmény minden valamire való FPS-nél. Kettő darab játékmenetbeli újdonságba sikerült belefutnom. Az egyik, ha robbantani akarunk valamit, akkor a bombán a drótokat nekünk kell manuálisan összekötni, majd élesíteni a robbanószert. A másik, hogy ha kellően közel kerülünk az ellenséghez, akkor akár ököllel is nekieshetünk. Kicsavarhatjuk a kezéből a fegyverét, pajzsként használhatjuk, sőt egy jobbhoroggal végleg a másvilágra küldhetjük. Ötletes, végre valami pozitívum. Emellett még kedveskedtek nekünk olyan "fícsőrrel", hogy bizonyos tárgyakra fel tudunk kapaszkodni, például egy falszegélyen képesek vagyunk végigmászni á la Prince of Persia. Ilyenkor emberünket kívülről csodálhatjuk, amint fix kameranézetben leküzdi az előtte tornyosuló akadályt.
Ezeket leszámítva egy teljesen átlagos FPS élményét kapjuk. Sehol semmi extra, dögunalom az egész. Számos dolog ismerős a CoD szériából. Ilyen például a gránát indikátor , vagy az életcsomagok hiánya. Ahogy közeledünk a halálhoz, egyre jobban beszürkül a kép, figyelmeztetésül, hogy nem ártana valami fedezéket keresni. A fegyverválaszték talán lehetne nagyobb is, bár annyira nem tűnik fel a gyilkolóeszközök kis száma, mivel egyszerre csak 2 fegyvert és 4 darab gránátot cipelhetünk magunkkal. Kezünkbe kerülnek a szokásos szerszámok, azaz géppisztoly, shotgun, pisztoly, puska, sniper, rakétavető. Legtöbbjükből van amerikai és német változat is.
Ellenfeleink viselkedésében az intelligenciát csak elvétve lehet felfedezni. Jönnek szépen sorban, mi pedig lelőjük őket jól. Egyszer-kétszer előfordult, hogy átfutottak egyik fedezék mögül a másik mögé, de ennél többet ne nagyon várjunk tőlük. A kobakban lévő hiányosságukat a ránk dobált gránátok számával próbálják ellensúlyozni, általában kevesebb, mint több sikerrel. A rövid időszakokra mellénk csapódó társakról sem lehet szebbeket elmondani. Ostobák és bénák, cserébe legalább gyorsan elhullanak.
Egy kellően jó multis móka talán segíthetne a szoftver jobb megítélésében, azonban a deathmatch és a team deathmatch opciókon kívül nem sikerült felfedeznem a lehetőségek széles tárházát. Bár itt legalább kipróbálhatjuk a másik oldalt is. Ezzel azonban el is mondtam minden előnyét a multiplayernek. Nyilvánvaló, hogy a fejlesztők nem erre a részre koncentráltak, csak mondja már meg valaki, hogy akkor mire is?! Ki tud több felest betolni a szomszéd kiskocsmában? Egyszer talán megtudhatjuk a választ eme kérdésre is...
A cikk végéhez közeledve essen pár keresetlen szó a külcsínről is. Hiába a licencelt Unreal 3-as engine, a látványvilág messze áll például a Bioshock-ban vagy akár Gears of War-ban tapasztaltaktól, de említhetném bármely eddig megjelent játékot, amelyik erre a motorra épül. Gyakoriak a textúra illesztési gondok, az üveg hol törik, hol nem, a kisebb tárgyak kidolgozásán is lehetne mit javítani. Főhősünk kinézetére nem lehet panasz, bár a külseje alapján inkább egy jelenkori macsóra hasonlít, nem egy 50-es évekbeli építőmunkásra. A lángok pocsékul néznek ki, de a közelünkben robbanó gránát hatására előbúvó effekt egész pofás lett. Összességében nekem nem volt komolyabb gondom a grafikával, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy egy játék megítélésénél számomra a grafika az utolsó szempont. Gép viszont rendesen kell alá. Egy manapság közepesnek tartott konfiguráción komoly problémákkal kerülünk szembe, ha elfogadható minőségben szeretnénk játszani.
A hangokra is igaz, ami a TP többi részére: átlagosak. A nyitójelenet és a grandiózusabb összecsapások hanghatásai egész kellemesek, a fegyverek ropogása azonban eléggé egyforma, hősünk kopogó léptei pedig gyorsan az őrületbe kergetnek.
Bár a napokat nem számláltam vissza, de kellő lelkesedéssel vártam a Turning Point-ot. Most pedig csalódott vagyok. Az utóbbi hónapokban számos játék nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, de mind közül ez bukott szememben a legnagyobbat. Ígéretesen induló, de viccbe fulladó történet, nulla ötlet, átlagos megvalósítás. Az év játéka díj helyett a citromdíjra talán elég lesz mindez.