Tearaway előzetes

A Media Molecule új játéka a babzsákok helyett a papírmasékra helyezi a hangsúlyt, és egy plusz dimenzióval megtoldva a korábbi alkotásukat a guilfordi srácok ismét azt próbálják bebizonyítani, hogy ők a legkreatívabb csapat messze a határba'. Tearaway előzetes teszt következik!

Képzeljünk el egy mesékkel teli világot, ahol mindenki boldog, ahol minden szép, és amiről már oly sokszor hallottunk. És most képzeljük el, hogy egy betolakodó teljesen felbolygatja eme békés világ életet. Miután megjelenik, sötétség borul a tájra, és csupán mi menthetjük meg a csodás papírmasé világot a betolakodók hadától - a gond azonban az, hogy mi magunk vagyunk az az új jövevény is, aki mindent elindított.

Néha horrorba csap át a játék

Nem lepődnék meg nagyon, ha az előző bekezdést olvasva valaki egy Jekyll-Hyde történet kibontakozását várná el a Tearaway-től, azonban az összkép korántsem ennyire vészes (már ha vészesnek hívnánk Stevenson híres művét). Az Media Molecule játéka valószínűleg minden egoista kedvence lesz, hiszen nem más szerepét fogjuk magunkra ölteni, mint a Napét. Bizony, jól olvastátok, a Tearaway-ben a Föld valóban körülöttünk forog, méghozzá olyannyira, hogy Iota, a (postai)levélfigura célul tűzi ki maga elé, hogy elér hozzánk. Persze ehhez a segítségünkre van szüksége, amit könnyűszerrel megadhatunk neki, lévén akármit teszünk a "mi" világunkban, holtbiztosak lehetünk abban, hogy az kihatással van a papírmasé vidékre is.

Na, ezt hogy magyarázom ki a bíróságon...

A Tearaway egy háromdimenziós platformer, amely annyiban tér el a megszokott harcolj-ugrálj formátumtól, hogy a PlayStation Vita szinte minden egyedi funkcióját kihasználva színesíti a játékmenetet. A játékban Iotát kell terelgetnünk a rögös úton, valamint néha önmagunkat, mint holmi istenséget is be kell vetnünk a továbbjutás érdekében. Iota irányítása a hagyományos gombokkal zajlik, míg a játék "deus ex" részeiért a Vita különleges beviteli lehetőségei felelnek. Lesz, hogy a képernyőt simogatva kell bizonyos platformokat mozgatnunk, míg máskor egy erőset bökve a hátsó touchpadre kell átszakítanunk a két világot elválasztó papírlapot, hogy így segítsük a kis figurát. Időnként a mozgásérzékelőt kell használunk, vagy éppen a kamerával kell alkotnunk. Mivel a játékban mi vagyunk a Nap is, ne lepődjön meg senki, hogyha a sugarak központjában a saját arcát látja.

Alkot a művész

A játék irányítását eléggé eltalálták a készítők. A legtöbb esetben forgathatjuk a kamerát, így vizsgálva meg a környezetünket, amikor azonban fix nézetből kell cselekednünk, az is működik mindig. Egy esetben történt, hogy a játék egy papírfal mögül mutatta az eseményeket, így lövésem sem volt, hogy mégis merre kellene mennem. Szerencsére könnyen megoldottam a dolgot, mivel ha a fényképezőre váltunk, akkor belső nézetbe ugrik a kép, úgy pedig már könnyűszerrel ki tudtam navigálni a necces folyosóról.

Fuss, ... te izé, fuss!

Hősünk képes az alapvető mozgásokra, azaz míg eleinte csupán futni tud, később megtanulja az ugrást, valamint a gyors mozgást is, ami gurulásként van jelen. Az irányítás végig kényelmes, így nagyon könnyű az Iotával való összjáték, valahogyan adja magát az összes platformer rész. Mivel a játék nem éppen a Dark Souls-on nevelkedett játékosok csoportját célozza meg, így senki se lepődjön meg a harcok egyszerűségén. Ettől függetlenül persze elég sokszor el lehet vérezni, ám ilyenkor az előző ellenőrzőponttól (ami maximum tíz másodperccel korábbi helyzetet jelent) vígan folytathatjuk a kalandot.

Igen, sose láttam még havat

Mint azt már korábban említettem, és az összes média ezt harsogta, a Tearaway egyik legfontosabb eleme a kreativitás. Az, hogy az irányításban minden beviteli módot használnunk kell, csupán egy dolog, emellett ugyanis jelen van a Little Big Planet öröksége is, azonban kiegészített változatban. Hosszan a karakterünkre téve az ujjunkat belépünk az "öltözőbe", ahol különböző kiegészítőket aggathatunk rá. Mivel egy papírmasé világban járunk, így sokkal kreatívabbak is lehetünk, mint Sackboy kalandjaiban, ahol nagyrészt a különböző elemeket tudtuk csupán cserélgetni a karakteren, így itt bármit pakolhatunk bárhova.

Jól olvastátok, bármit, bárhova. Maszkokat a térdre, vagy nyakkendőt szemtapaszként, de ha nem találjuk a nekünk való elemet, akkor a játék "íróasztalához" ülve készíthetünk egy nekünk tetsző dolgot. Kiválaszthatjuk a papírt, az ujjunkkal meghúzhatjuk a kivágandó rész vonalait, majd más papírból elemekkel díszíthetjük, végül a karakterre aggathatjuk olyan méretben és szögben, ahogyan óhajtjuk. Természetesen néha kötelező lesz ily módon kreatívnak lennünk a továbbjutás érdekében, de azt az egy apróságot leszámítva, hogy a vonalak meghúzása közben nem mindig látjuk az ujjunkat, így pedig könnyű pontatlannak lennünk, valóban öröm ezzel a résszel pepecselni.
Néha a (játékon belüli) fényképezőgépünk segítségével kell visszahozni egyes papírelemek színét, amelyeknek ezután megkapjuk a való életben való elkészítésüknek a tervrajzát.

Itt véreztem el

A Tearaway-ről első ránézésre nem gondoltam volna, hogy ennyire befog jönni. A pofás grafikai mellé remek, középkort idéző zene társul, amely valahogyan nagyon illik a képi világhoz. A játék által megcélzott csoport ugyan a fiatalabb korosztály, a kreatív elemek miatt én mégis nagyon jól szórakoztam vele, ám egy dolog sajnos nem igazán jött be.

A készítők ugyan egy nagyon kreatív dolgot tettek le az asztalra, azonban a játékban csupán díszítünk, nem pedig világot alkotunk, így számomra újrajátszási faktora sem igazán van a Tearaway-nek. Ettől függetlenül nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, aki a Vita egy újabb üdítő játékát keresi, hiszen ha ne feledjük: ha nem jön be a színfolt, könnyen megváltoztathatjuk.

Ha Mohamed nem megy a hegyhez... vagy valami ilyesmi