A legtöbb magyarországi játékos feltehetően abban a tudatban élt, hogy a Witcher franchise alapjául szolgáló Andrzej Sapkowski regény, avagy a Vaják: Az utolsó kívánság hazai megjelenését követően legalább éveket kell várni arra, hogy újfent egy videojátékhoz kapcsolódó könyv láthasson napvilágot. 2011-ben azonban ránk mosolygott a szerencse, hiszen a Fumax kiadónak köszönhetően már beszerezhető az Assassin's Creed-sorozaton alapuló Oliver Bowden regény, amely egyszerűen és nagyszerűen a Reneszánsz alcímmel került forgalomba magyar fordításban.
Ez tehát idén már a második videojátékhoz köthető olvasmányos kiadvány, amit valljunk be bátran, néhány hasonló képregénnyel karöltve meg tudnánk szokni legalább negyedéves gyakorisággal. Ha kellő kereslet lesz az efféle olvasnivalókra, minden bizonnyal a kiadók sem fognak egy percig sem gondolkodni a folytatások, további kötetek lefordításán és megjelentetésén, jelenleg azonban érjük be azzal, ami van, ez pedig az Assassin's Creed: Reneszánsz, ami egy igazán érdekes, kalandos történelmi regény még azoknak is, akik soha nem hallottak a népszerű játéksorozatról.
Ellenben akik már hallottak, netán játszottak is a széria második teljes epizódjával, azoknak egy kicsit unalmas lehet a közel 500 oldalasra hízott cselekmény, hiszen Oliver Bowden nem mást, mint az Assassin's Creed II történetét dolgozta fel a regényben, a prológustól kezdve egészen a fináléig. Személy szerint ilyen téren egy kicsit csalódnom kellett a könyvben, hiszen sokkal szívesebben olvastam volna egy Ezio történetéről szóló mellékszálat, vagy előzményt, netán az első és a második videojáték közötti történéseket feldolgozó írást, de ezt kaptuk, ezt kell szeretni. Hogy szerethető-e a végeredmény? Ettől eltekintve is azt kell mondjam, maximálisan! Jómagam már az Assassin's Creed II kijátszását követően sikeresen elaléltam az ott átélt történettől, hiszen az a rendkívül alaposan kidolgozott, többszálú, vaskos hátterű, de mégis érthető és összefüggő sztori szó szerint eladta, illetőleg szerethetővé varázsolta a játékot, és akkor még nem is beszéltünk a játékmenetről, ami szintén a tökéletes határát súrolta.
Most azonban nem egy játéktesztet írunk, hanem könyvismertetőt, így a játékélményt a lapozgatás jelenti, a történet viszont továbbra is elképesztően szerethető és hihető is egyben. A sztori középpontjában a firenzei Auditore bankárcsalád második fiúgyermeke, Ezio áll, akinek tinédzseréveitől egészen megőszült, megráncosodott, ötvenes éveihez közel járó aggastyán koráig követhetjük nyomon az eseményeket. A történet nem csak folyamatos izgalmat kínál, hanem állandó drámaiságot sugároz az olvasó felé, hősünk tragédiáiba magunk is gyakran beleborzonghatunk, a hozzátartozók, a családi vagyon és a fiatalkor elvesztése folyamatos teherként nehezedik a cselekményre, gyakran a legnagyobb izgalmak közben kell szembesülnünk olyan problémákkal, minthogy az ember milyen halandó. Bár egy videojátékhoz készült eredetileg a történet, az mégis kiválóan megállja a helyét így könyvben leírva is, ami köszönhető Oliver Bowden leleményességének is. Erről azonban egy kicsit később, most lássuk konkrétan a sztorit!
Mint már említettem, a könyv középpontjában Ezio Auditore áll majd, akit tinédzser éveinek legszebb napjain találjuk a könyv kezdetén, az olasz reneszánsz idejében. Ez az időszak azonban nem csak a csodálatos feltalálásokról, a vallási fanatistákról és az elképesztő épületekről szólt, hanem akárcsak a mai korban, a pénzről és a hatalomról is. Mi sem természetesebb, hogy az Auditore család is belekeveredik - hozzátenném gyorsan, hogy ártatlanul - egy a hatalomért zajló harcba, aminek köszönhetően a família összes férfi tagját halálra ítélik. Ezio áldott nagy szerencséje, hogy édesapja megbízásából az elfogatás időpontjában éppen nem tartózkodik otthon, így ő rokonaival ellentétben nem kerül bitóra, ugyanakkor így kénytelen tehetetlenül végignézni, amint édesapját és két testvérét felakasztják. Ezio bosszút esküszik és Mario bácsikájához menekül, ahol hamarosan szembesülni fog azzal, hogy a hatalmi harcok mellett sokkal ősibb szálak húzódnak meg a történések mögött. Ezio megtudja, hogy a háttérben a templomosok és az orgyilkosok évszázadokkal ezelőtt megkezdődött viszályai állnak.
A játékban például soha nem hallottunk narrátort, a könyvben azonban minden egyes lépés, a falmászások és ami a legfontosabb, Ezio gondolatai is megelevenednek. Rendkívül jó ötlet volt Oliver Bowden-től, hogy beleképzelte magát Ezio fejébe és folyamatosan gondolkodott vele, ezzel egy olyan pluszt adva az egész könyvnek, amiért már érdemes elolvasni azoknak is, akik kijátszották a játékot. Míg ott ugyanis a játékmenet miatt nem volt szükség ilyesmire, addig egy könyvben nyilvánvalóan le kell írni, hogy Ezio mozog, Ezio mit gondol, hogy néz ki és mit csinál. Ezek a monológok pedig szó szerint elképesztőre sikeredtek, az állandóan visszatérő bosszúvágy, a felnőtté válás kérdésköre, az elmulasztott szerelmek által előidézett belső forrongások és egyebek mind-mind olyan pluszt adnak az irományhoz, amelyeket a játék egyértelműen nem tudott közvetíteni felénk. Voltak azonban momentumok, amik kevésbé tetszettek a könyvben!
Az egyik ilyen, hogy néha már frusztráló volt, hogy olyannyira ragaszkodott Oliver a játék cselekményéhez, hogy még azt is leírta nekünk, amikor első ízben kellett mérget vásárolnunk a Leonardo által átalakított tőrünkhöz. Efféle felesleges momentumoktól csak úgy hemzseg a könyv és bár megszokhatók, én jobban örültem volna, ha az író inkább továbbgondolt volna néhány történést, akárcsak a monologizálás közben tette azt. Még jobban szúrta a szememet azonban, hogy gyakran a legizgalmasabb párbeszédek alatt is olasz szöveget fűztek a mondatokba, ami tudjuk jól, hogy így volt a játékban is, de így a könyvben rendkívül frusztráló, hiszen hol fordítják őket, hol nem, mindemellett ha le is vannak magyarosítva, a lábjegyzethez kell pillantanunk ahhoz, hogy értsük miről van szó. Egyértelműen idegesítő volt ez a megoldás, semmiféle gyakorlati haszna nem volt azon kívül, hogy perfektül megtanultam olaszul káromkodni és felszedni egy kurtizánt. Utóbbi mondatban pedig sajnos egy fikarcnyi túlzás sincs...
Mindezek azonban természetesen csak apróságok a teljes regényt nézve, amely fordításilag véleményem szerint maximálisan megállja a helyét, még a kifejezések és minden egyéb meghatározás is éppen úgy került lokalizálásra, hogy az illeszkedjen a videojátékokhoz. A könyv egyébiránt egyszerű, de nagyszerű kivitelezésben látott napvilágot, a borító puha kötésű - fényesen kiemelve Ezio alakját és a feliratokat -, az oldalak pedig hófehérek és megfelelően - véleményem szerint egy kicsit túl - nagy betűtípussal nyomták őket. Összegezve tehát egy olyan regényt kaptak a magyar fanatikusok, amely nem csak a videojátékot ismerőknek lesz érthető és szerethető, hanem mindenki másnak is, aki szereti a történelmi kalandregényeket.
Fontos kiemelnem, hogy a könyvhöz kell egy bizonyos fokú mentális érettség, videojátékos vonatkozása miatt egyáltalán ne kezeljük le, hiszen a cselekmény unalmas lesz azoknak, akik nem képesek majd átérezni az oldalakon felvetett dilemmákat, legyen szó szerelemről, bosszúról, hatalmi viszályokról, életről vagy éppen a halálról. Aki szerette az Assassin's Creed II történetét, vagy aki szeretné megérteni mit játszott végig abban, annak egyértelműen ajánlott olvasnivaló a Reneszánsz.
Így a végére fontos megjegyezni, hogy a könyv utolsó oldalain feltűnik az Assassin's Creed: Testvériség cím is, amelyben folytatódni fog az itt megkezdett cselekmény és minden bizonnyal az Assassin's Creed: Brotherhood videojáték történetét olvashatjuk majd el benne. Ha azzal a kiadvánnyal is képes lesz ilyen minőséget produkálni a Fumax, akkor nem is kérdéses, hogy mennyire várjuk a megjelenést! Addig pedig ki ne hagyjátok a Reneszánszt, hiszen egyetlen Assassin's Creed fanatikus polcáról sem hiányozhat!
