Talán nincs még egy képregény, amely akkora számú, és mértékű magaslatokba és mélységekbe jutott volna el a popkultúra képzeletbeli hullámvasútján, mint Batman. A köpenyes igazságosztó közel hetven éves karriere során hideget-meleget egyaránt bőségesen kapott, feltámadt, majd poraiba hullt megannyiszor. A karakter, amely Bob Kane író-rajzoló és Bill Finger író közös szüleménye, 1939 májusában, a Detective Comics 27. számában debütált, és azonnal kirobbanó sikert aratott. Egy év sem kellett hozzá, hogy saját címet kapjon, és a kiadó, vagyis a DC Comics addigi legnépszerűbb szuperhősével, Supermannel vetekedjen az eladások számában.
Batman már jócskán nagyapakorba lépett, a kor azonban mit sem fog rajta. A denevérember szinte azonnal kulturális ikonná nőtte ki magát, mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a számos élőszereplős televíziós, illetve mozifilmes adaptáció, amelyekre egytől egyig rányomta bélyegét a korhangulat, valamint az annak hatásától egyáltalán nem független, éppen aktuális képregény-éra stílusa. Mindegyik generációnak megvan a maga Batmane. Van, aki úgy emlékszik rá, mint színes karakter, egy hősies nyomozó; mások sötét, drámai alakként képzelik el. Megint csak mások számára Batman gyermeteg, szörfzenére ropja, nem éppen maszkulin, az ellenfeleit pedig mindenki számára jól olvasható hangutánzó szavak kíséretében üti ki. A jelenlegi Batman rajongóknak bőven akad miből szemezgetni, ha éppen megunnák kedvencük 21. századi, végletekig realisztikus inkarnációját.
Valószínűleg sokaknak megdöbbenést fog okozni, de a legelső Batman-film tulajdonképpen több, mint 10 évvel a képregény megszületése előttre datálódik. A Roland West által írt és rendezett 1926-os A denevér (The Bat) című némafilmről van szó, amelyben a korabeli krimitörténetek és a vígjáték elemei elegyedtek, antagonistája pedig egy fekete köpenyes gyilkos, kinek beceneve a címbeli "Denevér". West négy évvel később A denevér suttogása (The Bat Whispers) címmel hangosfilm formájában remake-et készített saját produkciójából, és ha egészen pontosak akarunk lenni, Bob Kane ezt a filmet nevezte meg önéletrajzában a képregényalak elsődleges inspirációjaként - az 1920-as Zorró jele (The Mark of Zorro) mellett. Kizárólag a legelvetemültebb Batman-rajongóknak, és a képregény-, illetve film-filológia iránt érdeklődőknek ajánlott mindkét darab, hiszen igazából elég annyit tudni róluk, hogy a ma is ismert karakter gyökerei, több külső vonása szemmel láthatóan megtalálhatóak bennük.
Batman első igazi élőszereplős feltűnésére egészen 1943-ig kellett várni, amikor egy szimplán Batmannek elnevezett, 15 fejezetből álló mozisorozat elkészült, Lewis Wilsonnal a címszerepben. A korszakra jellemző, de már hosszú ideje halott formátum különlegessége volt, hogy az epizódok filmszínházakban voltak megtekinthetőek, mivel a televízió térnyerésére még jó pár évet várni kellett. A másik fontos jellegzetesség, hogy minden egyes történet úgynevezett "cliffhanger"-ben (ami amolyan félbehagyott, nyitva maradt cselekményszál) végződött, melyek kizárólag valamilyen rendkívül izgalmas, életveszélyes, és egyben szorult helyzetben hagyták a főhős(öke)t. Ez bevett olcsó trükk volt, nyilvánvaló célja, hogy a kölykök a legközelebbi előadásra is váltsanak jegyet - még a 20 évvel későbbi tévészéria sem volt rest ismét elővenni, de erről később.
A Columbia stúdió ez idő tájt futó sorozatai már-már pofátlanul alacsony költségvetésükről voltak hírhedtek, ez alól a Batman sem volt kivétel. Ezt sajnos épkézláb forgatókönyvekkel, vagy színészi munkával sem tudták ellensúlyozni; az hagyján, hogy az egész sorozatról süt a rasszizmus (a fő ellenség egy japán kém, de mi mást várhatnánk egy poszt-Pearl Harbor Amerikában; viszont a feketék vagy az indiánok sem éppen előnyösen kerülnek bemutatásra), de a klisék tömkelegére, a forráshűség szinte teljes abszenciájára, és az arcpirító dialógusokra nincs mentség. Még a legkeményebb rajongói mag is kétszer gondolja meg a megtekintést. A sorozat egyetlen érdeme: a denevérbarlang itt szerepelt legelőször, és csak ezután ültették át a képregénybe az azóta elhagyhatatlanná vált elemet.
A következő sorozat, amely 1949-ben futott, már a Batman és Robin címet kapta, nem túl stílszerűen, hiszen Robin már a 43-as sorozatban is ott állt a denevérember oldalán és hűn osztotta az igazságot. Akkor Douglas Croft játszotta a bajtársat, ez alkalommal Johnny Duncan, míg Batman szerepét is átvette Robert Lowery. Az előbbiekben már taglalt mozis formátumban prezentált sorozat ismét a Columbia égisze alatt került legyártásra, és ha lehetséges, még az elődjénél is kevesebb pénzt áldoztak rá. A Batman és Robin egy fokkal már komolyabb darabnak tekinthető, a képregényt is igyekszik követni, és még a színészi teljesítményekben is javulás fedezhető fel - természetesen mindez nem nagy erény a 43-as sorozat minőségét figyelembe véve. A faji sztereotípiák, és háborús félelmek ki lettek dobva az ablakon, ezúttal minden a kor felhőtlen, gyerekeknek szóló matinéfilmjeit idézi. Az előző sorozat ellensége, Dr. Daka, a japán kém, atomfegyverrel és a mit sem sejtő hétköznapi embereket zombivá alakító masinával rendelkezett, a Batman és Robin gonosza, a Varázsló, neutralizáló sugárral és az 50 mérföldes körzetben lévő járműveket irányítani képes szerkentyűvel bír. A Varázsló mellesleg, Dakához hasonlóan, eredeti, a képregényben sosem szereplő karakter volt.
És elérkeztünk a legismertebb, és legalább annyi ember által imádott, mint amennyi által utált tévésorozathoz: az 1966-tól 1968-ig futó Batmanhez. A címszerepben Adam West, Robint pedig Burt Ward játszotta. A 120 epizódot megért sorozatról nehéz valami újat is mondani, annyira közismert. A fáma szerint Yale Udoff, az ABC csatorna keleti parti igazgatója, egyben elkötelezett Batman-rajongó, fejéből pattant ki a sorozat elkészítésének ötlete. A 60-as évek elején a két 40-es évekbeli Batman-filmsorozat rendkívüli népszerűségnek örvendett, legalábbis a chicagói Playboy Club vendégei körében, a szórakozóhely ugyanis hétről hétre privát vetítéseket tartott a filmtörténelem eme nem túl emlékezetes, ám annál arcpirítóbb darabjaiból. Udoff egy ilyen alkalommal járt éppen a klubban, és mikor meglátta, hogy a már enyhén toxikált állapotban lévő társaság mekkora kitörő lelkesedéssel éljenzett, illetve méltatlankodott, attól függően, hogy jó vagy rosszfiúk tűntek fel a vásznon, egyből tudta, mire van szüksége a kor közönségének: egy laza, nőcsábász Batmanre, aki mégis halálosan komoly ügyeket old meg - afféle denevérhacukába bújt James Bondra. A DC elsőnek ugyan a CBS-szel folytatott tárgyalásokat tévésorozat forgatásáról, ám mikor a két cég nem jutott dűlőre, a Batman kiadója gyorsan átpártolt az ABC-hez. A csatorna a 20th Century Fox-szal kötött szerződést, az pedig William Doziert és produkciós cégét, a Greenway Productions-t bízta meg a sorozat megvalósításával. Az ABC és a Fox, Udoff vízióját követve, közös megegyezésre jutott, miszerint egy divatos, kalandos, ugyanakkor a felnőttekhez is szóló műsort nyújtanak a tévénézőknek, Doziert viszont minden bizonnyal erről senki sem tájékoztatta.
A gondok ott kezdődtek, hogy Dozier kifejezetten megvetette a képregény műfaját, mint olyat. A kezei alatt létrejövő Batman-sorozat egy önparodisztikus, extravagáns pop art giccsparádé lett, ami még a húsz évvel korábbi verziót hangulatát is előhívta, a heti két, félórás epizódot összekötő bugyuta cliffhangerekkel. A sorozat nagy sikernek örvendett, egészen egy teljes évad erejéig, miután pofátlanul önismétlővé nem vált, végül három évad után befuccsolt. Ami igazán ironikus az az, hogy az ABC hajlandó lett volna egy negyedik évadot is fizetni, amennyiben Robin helyét átvette volna a harmadik évad során debütáló Batgirl, mint Batman bűnüldöző bajtársa. Dozier és West is ellenezte azonban ezt az ötletet, így levették a sorozatot a képernyőről. Néhány hétre rá az NBC jelentkezett, hogy átvenné a produkciót, ámde addigra már az összes díszlet meg lett semmisítve. Az újjáépítésre ők sem voltak hajlandóak pénzt áldozni, így a West és Ward egy életre szöge akaszthatták harisnyájukat.
Egy roppant élvezetes, és emlékezetes eleme mindenképpen volt a 60-as évekbeli Batmannek: a cameók. Neves hollywoodi sztárok, és egyéb médiaszemélyiségek szó szerint versengtek a különböző Batman-ellenfelek szerepeiért. Cesar Romero, mint Joker (aki nem volt hajlandó a bajuszát sem leborotválni, így arra került a fehér arcfesték), Frank Gorshin, mint a Rébusz, vagy Julie Newmar, mint a Macskanő egytől egyig parádésak voltak, ahogy bravúrosan - és természetesen szándékoltan - túljátszották szerepeiket.
A sorozat első évadjának befejezte után Batman és Robin bugyuta kalandjait a mozivászonra is átültették egy egész estés film erejéig. Az 1966 nyarán bemutatott, Leslie H. Martinson által rendezett film, meglepő módon, a sorozat hihetetlen népszerűsége ellenére, csúfosat bukott. Pedig igazán mindent beleadtak a készítők: a kütyük egész arzenálja jelen van, Batkopter, Batmotor, Batcsónak, hőseinknek pedig ezúttal négy, egymással szövetkező ellenséggel kell megküzdenie (Joker, Pingvin, Rébusz és Macskanő).
Tény, hogy az 1966-os sorozat és film spin-offja is kiválóan működött egy bizonyos szinten: nem volt gyerek, aki egy részt is hajlandó lett volna kihagyni, és ne szurkolt volna hangosan minden egyes este a dinamikus duónak, mikor az utolsó jelenetben valamilyen reménytelennek tűnő csapdába estek, a felnőttek pedig, amennyiben vígjátékként nézték, szintén felhőtlenül szórakozhattak az egyre vadabb jelmezeken és díszleteken, vagy éppen Robin majdhogynem patetikus egysorosain. Az Adam West-érának megannyi értelmezése van: egyesek paródiának tartják, mások szerint az akkori képregények hangvételét hibátlanul megragadta, míg olyan is van, aki szerint az egész csak a késő 60-as évek amerikai kultúrájának a szatírája. Akárhogyan is, a valódi Batfanoknak még sokat kellett várniuk, hogy az ő szájízük szerint készült filmadaptációt láthassanak.
A cikk második részét egy hét múlva olvashatjátok!
