Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Az 1970-es évek végére, illetve a 80-as évek elejére a horrorfilm slasher elnevezésű alműfaja prominens, előszeretettel kultivált zsánerré vált. A bő évtizeden át tartó slasher-láz kirobbanásáért legfőképpen John Carpenter 1978-as Halloweenját szokás felelősnek tartani, az általa felépített formulát aztán a tucatszám készülő utánzatok az unásig nyűtték-nyüstölték. A 90-es évekre, egészen pontosan az 1996-os Sikoly megjelenésével, a slasher feltámadt poraiból, hogy aztán egyhamar (ezúttal még a korábbinál is hamarabb) ismét a béka segge alá, az igénytelenségbe süllyedjen, és sorozatban ontsa magából a szörnyen ostoba módon felhasznált klisékből építkező fércműveket. Eredeti ötletek híján óriási remake-hullám indult el, melynek áldozatul esett már többek között A texasi láncfűrészes mészárlás, a Fekete karácsony, a Halloween, a Péntek 13., és sorolhatnám még napestig. Az olyan ritka kivételektől eltekintve, mint Alexandre Aja vagy Neil Marshall, szinte egy értő, vízióval rendelkező rendező sincs jelenleg a horrorfilmek színterén.
Ezt tudva, nem sokat várhat az ember egy olyan filmtől, ami egy több, mint 25 évvel ezelőtti slasher újrája, ráadásul még az ismételten (A filmtörténelem során harmadjára? Negyedjére? Ki számolja.) divatba jött háromdimenzióban is kerül bemutatásra. A Véres Valentin 3D ezt a "nem sokat" sem képes nyújtani, sőt. Alacsonyra rakja azt a bizonyos lécet, de még azt sem képes megugrani, akárhogy is próbálkozik - nem mintha látszódna rajta az igazi igyekezet, akarás. A filmben jelen van a műfaj valamennyi jellemző eleme: bulizó, részeges, szexmániás tinédzserek, akiket egy mániákus gyilkos kaszabol le szépen sorjában, valamilyen homályos, igencsak gyenge lábakon álló okból kifolyólag. A slasher-imádó, nosztalgiázni vágyó horrorrajongók talán élvezni tudják kedvenc műfajuk egyik nagy klasszikusának újragondolását; az átlagnéző is esetleg bedőlhet a humbug háromdimenzióval megtámogatott erőtlen próbálkozásnak; a hamisítatlan filmkedvelők azonban óriási ásítozásokkal kísérve fogják végigülni ezt a másfél órát.
A történet nagyvonalakban hasonlít az eredeti filméhez; egy kis csavar itt, egy kis modernizálás ott, de egyébként gyakorlatilag csak a halálnemekben különbözik a remake. Én azt mondom, ha már újraforgatásra szántuk el magunkat, valami újat tudjunk is nyújtani, mindamellett persze, hogy szellemiségében hű maradjon filmünk a klasszikushoz.
A Véres Valentin 3D egy Harmony nevezetű kisvárosban játszódik, amelyet tíz évvel ezelőtt szörnyű tragédia sújtott: az egy évvel korábbi bányaomlás, melyben öt ember életét vesztette, egyetlen túlélője, Harry Warden (Richard John Walters) felébrett a kómából, amelybe a baleset következtében esett, és végez a bányában szórakozó valamennyi fiatallal. A gyilkost végül a rendőrök lelövik, és minden visszatér a régi kerékvágásba, Wardenből pedig afféle legenda válik a városlakó tinik körében.
Warden, vagy legalábbis valaki, aki ugyanolyan módszerekkel öl, azonban tíz év elteltével visszatér, és ott folytatja, ahol abbahagyta: elkezdi tizedelni Harmony népességét. A pszichopata bányásszal a tíz évvel korábbi eset túlélői, Tom Hanniger (Jensen Ackles), volt barátnője, Sarah (Jaime King) és annak új pasija, a sheriff, Axel (Kerr Smith) veszik fel a küzdelmet - habár idővel kiderül, hogy lehet a két férfi valamelyike bújt Warden bőrébe. A slasher aranykorszakának filmjeire jellemző volt, hogy valamilyen ünnepnaphoz, neves dátumhoz kötődtek a gyilkosságok (karácsony, hálaadás, péntek 13., stb.), ez itt sincs másképp: Warden Valentin-napján látogatja meg áldozatait, illetve stílszerűen szív alakú dobozba csomagolt kivágott szíveket küldözget nekik. Az olyan típusú filmek, mint a Véres Valentin 3D nem tudnak másra építeni, csak a gyilkos kilétének titokzatosságára, egyedül azzal képesek feszültséget kelteni, hogy a lehető legvégsőkig nem fedik fel a rejtélyt, illetőleg bevezetnek minket a susnyásba, különféle csavarokkal, álutalásokkal félrevezetnek. Százból egyszer sikerül erre a sémára jó forgatókönyvet húzni, és azt jól meg is rendezni; a Véres Valentin 3D nem sorolható ide. Az utolsó lépésig teljesen kiszámítható, már ezerszer látott panelekből építkezik.
Patrick Lussier rendező - aki vágóként már majdnem 20 éve tevékenykedik, mellette pedig huszadrangú, egyenesen videón és DVD-n landoló folytatásokat dirigált le az utóbbi években - a heves körömrágást előidéző jelenetek helyett inkább minél több vér, bél, csonkítás és egyéb finomság bemutatására koncentrált. Ha ilyesmi érdekel valakit, kiélheti magát, de mind tudjuk, hogy ezt is lehet sokkal, de sokkal több ésszel és érzéssel filmre vinni. Lussier egyértelműen túlságosan is a nézőcsalogató háromdimenziós trükkökre támaszkodik, amivel magával, mint technikai vívmánnyal semmi bajom, de egyáltalán nem több egy üres marketingfogásnál, ami még csak nem is annyira élvezetes, mint gondolnánk. Elméletben a 3D-nek amplifikálnia illene a moziélményt, fel kéne erősítenie az érzést, miszerint mi is ott vagyunk a szereplőkkel, benne az események kellős közepében. Ehelyett az esetek 99%-ában egy unalmas, rémisztően gyenge sztorit tárnak elénk, miközben percenként az arcunkba dobnak, löknek, szúrnak valamit - csak, hogy tudjuk, ez bizony három dimenzió!
A fröcsögő vér és a háromdimenziós effektusok elhalványítják a színészeket is, gyakorlatilag bábukká válnak, akiket alárendeltek a hatásvadász trükköknek, jobbra-balra mozgatják őket, de láthatólag maguk sincsenek tisztában mi is lenne itt a feladatuk.
Az egész színészgárda, kivétel nélkül, pocsék: alakításaik élettelenek; érzelemmentesen szinte felolvassák dialógusaikat; még horrorfilmhez képest is szinten alul teljesítenek. Nem mintha lett volna miből dolgozniuk, Zane Smith forgatókönyve nélkülöz mindent, ami az olyan nagyokat, mint például a Halloween igazán örökkévalóvá tették. Félreértés ne essék, az 1981-es film sem volt egy mestermű, a korszak, és az a sajátos, utánozhatatlan B-film érzés azonban rányomta bélyegét, és ezt 2009-ben lehetetlen leutánozni.
Most, hogy jól lehordtam a filmet, majdhogynem minden oldalról megközelítve, tartozom egy vallomással: voltak pillanatok, amikor fültől fülig ért a szám, és szégyenletes módon élveztem a Véres Valentin 3D-t. Ha másfél óra színtiszta háromdimenziós öldöklésből állt volna, talán filmként értékelhetetlen lenne most, de legalább maximálisan szórakoztatott volna. Így csak időnként tudtam pár másodperc erejéig felörülni, amikor egy viszonylag jól kivitelezett halálesetet láttam a vásznon. Ha a hibáktól eltekintünk, és kikapcsoljuk az agyunkat bő másfél óra erejéig, akkor felfoghatjuk a Véres Valentin 3D-t egy hullámvasútútnak is, egy vidámparki látványosságnak, vagy egy vadvízi evezőtúrának - egy szóval: esztelen, céltalan, ámde kikapcsolást nyújtó, élvezetes szórakozásnak.
Nem a Véres Valentin 3D az a film, amely megváltja a horror műfaját, és nem is az, amit majd újra és újra leveszünk a polcról, hogy megnézhessük. Nem igazolja a háromdimenziós mozizás létét sem, sőt, a horrort magát sem tünteti fel jó színben, hiszen bugyuta cselekményével és egydimenziós karaktereivel majdhogynem mindent magába foglal, ami egy filmet rosszá, minősíthetetlenné tesz - emellett pedig még az erőszakot is glorifikálja. De nem mehetünk el mellette szótlanul sem, mert ha éppen már láttuk az összes Oscar-díjra jelölt produkciót, vagy csak szünetet akarunk tartani két művészfilm megnézése között, akkor mindig a Véres Valentin 3D-féle hullámvasút utakkal bűnözünk egy kicsit.
Azért kérdeztem, mert volt a Kémkölykök 3D még réges-régen (most nem lövök be egy elcsépelt Star Wars-os introt) aminek a 3D-s látványvilága katasztrófa volt. Szerintem a jövő hét folyamán meglesem. Csákány rulez
Nem teljesen értem a kérdést El lett találva, mint írtam gyakorlatilag az egész csak erre van kiélezve, és semmi más nincs is eltalálva a filmben... Vagyis ha azt akarod, hogy félpercenként csákány, méteres fémrúd vagy éppen emberi szem lógjon a képedbe, akkor ez a te filmed De egyébként tényleg vannak pillanatok, amikor váratlanul érnek bizonyos effektusok, szóval a 3D maximálisan ki lett használva.
