Valkűr filmkritika

A film magától értetődően Stauffenberget helyezi a középpontba, akit maga Mr. Hollywood, vagyis Tom Cruise alakít. Állítólag a közte és Stauffenberg közti külső hasonlóság miatt akarta annyira ezt a szerepet, felkészülése pedig nyolc hónapot vett igénybe, ez alatt történészek segítették, könyveket tanulmányozott és még a merénylő leszármazottaival is találkozott. Az eredmény: Cruise annyira néz ki nácinak, mint amennyire akárki képes annak kinézni, akit berángatnak az utcáról és a megfelelő egyenruhába öltöztetik, majd egy gyorstalpalón gyenge német akcentussal vértezik fel. Tom Cruise legfőképpen csak Tom Cruise-t képes játszani hitelesen, pár ritka kivételtől eltekintve, ezért nála kevés rosszabb választás létezik ennek a filmnek a főszerepére. A szépfiú külsőleg át lett alakítva, alakítása azonban merev, egysíkú, majdhogynem nevetséges - Cruise-nak hála a karakter abszolút elvesztette a benne rejlő összes lehetőséget, jellemének komplexitását és súlyos kettősségét hiába keressük. Persze ez nem száz százalékig a színész hibája, de erről később.

A nyitó jelenet Stauffenberg életének egyik fordulópontját mutatja be: 1943-ban egy tunéziai szövetséges légitámadásban elveszti bal szemét és jobb kezét. A sérülései ellenére (vagy talán éppen azok miatt), ezután nem sokkal Henning von Tresckow tábornok (Kenneth Brannagh), a náci rezsim megbuktatásán munkálkodó ellenállás vezetője, és honfitársa, Friedrich Olbricht tábornok (Bill Nighy) beszervezik Stauffenberget nem is annyira kisméretű kompániájukba.

Nem kell sokat győzködniük, Stauffenberg ugyanis ekkora már ráeszmélt, hogy a helyes út csakis a Führer megbuktatása, és ennek folyományaként a német nép életének megmentése, valamint egyúttal morális megtisztulása lehet. Az ellenállás kulcsfigurái között találjuk még az egykori tábornokot, Ludwig Becket (Terence Stamp), illetve Carl Friedrich Goerdelert (Kevin McNally), aki egy sikeres puccs esetén vette volna át a kancellár helyét az új kormányban.


Amikor Tresckowot a frontra küldik, Stauffenberget helyezik az ellenállás élére, ezzel beindul az ezredes által javasolt Valkűr-hadművelet, amelynek célja Hitler megölése, egy aktatáskába rejtett időzített bomba segítségével. A vezér halála miatt kitörő állami krízishelyzet, esetleges lázadás kezelésére, vagyis a rezsim lefegyverzésére, a Fromm tábornok (Tom Wilkinson) vezette tartalékos hadsereg venné át a hatalmat. A '44 július 20-ára tervezett merénylet legfőbb hátráltatójának az önérdekkövető Fromm bizonyul, akit rá kell venniük a kooperációra. A terv idővel egyre kiforrottabbá válik, majd szép lassan minden építőkocka össze is áll a sikeres megvalósításához. Az eredményt ugyebár mind tudjuk, hőseink csúfosan elbuknak - ez ugyanakkor a nézői élmény szempontjából teljesen mellékes kell, hogy legyen. Mégsem az. A film, mint minden tisztességes hollywoodi thriller, nem egy igazán izgalmas, feszültséggel teli jelenetet tartalmaz, összességében azonban, a két órányi játékidőt értékelve, Singer, valamint a feszes, jól megírt forgatókönyv és a neves színészek együttvéve sem képesek a középszerből kiemelni a Valkűrt.


Bryan Singer ismét kiváló rendezői képességeiről tesz tanúbizonyságot: tudja, mikor mire van szüksége a nézőközönségnek, erőskezű, fókuszált direktor, aki a párbeszédes drámai jelenetek levezetéséhez ugyanannyira ért, mint a látványos akciójelenetek (amelyekből egyébként mindössze nyúlfarknyit kapunk a Valkűrben) profi megkomponálásához. Igazi ceremóniamester, érezhető, hogy mindent az irányítása alatt tartott a forgatás, illetve utómunkálatok során is. Egy második világháborús filmnél a legkritikusabb szempont - ami a legtöbb ember szemét szokta szúrni, ha elhanyagolják - a hitelesség. A Valkűr gyakorlatilag minden szempontból autentikus: a jelenetek nagy részét Berlinben vették fel, vagy precízen elkészített díszletek között, amennyiben az eredeti helyszínek már nem álltak rendelkezésre. Ennek eredményeképpen Singer sikeresen vissza tud repíteni minket az időben, mintha csak egy az archív felvételekből kilépő figurák által eljátszott fikciós darabot néznénk.

Nathan Alexander és Christopher McQuarrie forgatókönyve mozgalmas konspirációs thrillert faragott a valós történéseket felhasználva, azokat néhol leegyszerűsítve, illetőleg a lyukakat kitöltve néhány általuk kreált eseménnyel. Sajnos a két író jobban el volt foglalva a "hogyan" kérdésével, semmint a "miért"-ekkel, ezért a lélektani-pszichológiai aspektusokat teljesen elhagyva legfőképpen csak a sikertelen merénylethez vezető lépésekre koncentrálnak, már-már mechanikusan bemutatva őket.

Ahogyan korábban már utaltam rá, Stauffenberg karakterének kidolgozatlansága nem csak az őt játszó Tom Cruise hibája, ugyanannyira a forgatókönyvé is. A film rendkívül kevés időt szán a főszereplő motivációinak megmagyarázására; gyakorlatilag semennyit. Utalást kapunk arra, hogy már jóval a tunéziai eset előtt is ellenérzések éltek az ezredesben a náci rezsim ellen, de ennél pontosabb bemutatást nem láthatunk. A baleset után benne kavargó érzésekről is vajmi keveset tudunk meg, ahogyan a családjával való viszonyát sem ismerjük meg részletesen. Nagy valószínűséggel ezek a finom kis kiegészítések lelassították volna a film menetét, de cserében mennyivel összetettebb és kevésbé összecsapottnak érződő végeredményt kaptunk volna!


A mellékszereplők viszont kivétel nélkül jó munkát végeztek, megjegyzem érdekes, hogy elsősorban angol színészekből tevődik össze a merénylő csapat. Kenneth Branagh, Tom Wilkinson és a nagy öreg, Bill Nighy tisztes játékkal jutalmaznak meg minket. Carice van Houten - akit legutóbb is egy világháborús filmben, a Fekete könyvben láthattunk - pompás Stauffenberg feleségének szerepében, de igazán kaphatott volna több jelenetet. Eddie Izzard, a szerte a világban kultikus rajongótáborral rendelkező angol komikus, akit mi itthon csak mozifilmek apró-cseprő mellékszerepeiben láthattunk, ezúttal sem kap lehetőséget igazán brillírozni, de színésztársai közül mégis ő emelkedik ki leginkább, mint a Valkűr-hadműveletben kulcsszerepet játszó Erich Fellgiebel. Nem szabad kihagyni még David Bambert sem, aki Hitlert alakítja: a hasonlóság megvan, de azt mondani sem kell, hogy távol áll a teljesítménye A bukásban látható Bruno Ganzétól.

A Valkűr ajánlható a történelem szerelmeseinek; azoknak, akik kedvelik a középgyors, de egy percig sem unalmas thrillereket; vagy egyszerűen csak odavannak Tom Cruise-ért - még ha félszemű is. A rendezés valóban remek, és a projektbe ölt pénz is meglátszik, de nem véletlen, hogy Oscar bácsi messziről elkerülte ezt a filmet. Egy kicsivel több igyekezet és odaadás valószínűleg sokat segített volna, így azonban a Valkűr messzire elmarad a klasszikus háborús filmektől, viszont odaállítható a tisztességesen elkészített, unaloműzésre remekül alkalmas hollywoodi produkciók közé. A kérdés azonban adott: mivel jobb ez a film, mint egy megegyező témájú, egyórás, a National Geographic Channel által készített doku? A válasz pedig egyértelmű: semmivel.

Valkűr előzetes