Underworld - Az ébredés filmkritika

Az első Underworld az ötletes premissza ellenére mégis egy csalódást keltően középszerű, unalmas cselekménnyel bíró, karakterfejlődést teljességel nélkülöző és klisés, sokat látott panelekből összetákolt, vámpírokkal és vérfarkasokkal benépesített harmadrangú Mátrix utánzat lett. Voltak ugyan élvezetes, izgalmas pillanatai, és pozitívumai (úgy, mint a gótikus hangulat, a komor látványvilág és a kis pénzből életre keltett, mégis szinte mindig hitelesnek ható praktikus effektusok), illetve a színészek sem teljesítettek rosszul (az akkor még felfutóban lévő Bill Nighy emlékezetes vámpírgonoszként, vagy a még szintén ismeretlen nevű Michael Sheen megállíthatatlan farkasember-vezérként), de az összkép ennek ellenére is lapos volt. Az érdekesnek tűnő karakterekről, a háttértörténetekről, a vámpír-vérfarkas háború részleteiről alig tudtunk meg valamit, a cselekmény egyik akciójelenetről a másikra haladt előre, a köztes idő pedig töltelék expozícióval lett feldúsítva. A film túlságosan az évezred elején divatos Mátrix-szerű vizualitásra volt kihegyezve; majdnem mindent feláldozott a forma oltárán, és aztán elfelejtette a sztorit megtölteni tartalommal is. A folytatás az első film hibáin vajmi kevesett igyekezett javítani, inkább még ostobább, hangosabb, mozgalmasabb és üresebb volt.

A harmadik fejezet egy abszolút felesleges, céltalan előzményfilm formájában próbálta meg kibővíteni az Underworld-mítoszt, és merőben új irányt vett, elhagyva az elődök modern köntösbe bújtatott gótikus hűvösségét, és inkább elejétől végéig a fantasy elemekre koncentrált. A sötét középkorban játszódó történet nem volt rest az előző részekkel inkonzisztens fordulatokat sem beépíteni, ugyanakkor nélkülözött bármi nemű feszültséget, hiszen az első két filmet ismerve már mindegyik főszereplőről tudtuk, mi lesz a sorsa.

Ha valami, akkor az igazán az első Underworld előnyére volt mondható, hogy legalább komolyan vette saját mitológiáját, ami a korábbról már ismert, és más filmek, illetve irodalmi munkák által lefektetett vámpír- és vérfarkas mondakörökból építkezett, itt-ott módosítva, kiegészítve azokat saját, új összetevőivel. A folytatásoknak tulajdonképpen sikerült ezt a megőrzésre hivatott, kifejezetten becsülendő tulajdonságot is földig rombolniuk az össze-vissza történő variálásaikkal.


A B-kategóriás akció-horror franchise negyedik részét látva, ha sokminden mást nem is, azt legalább örömmel konstatálhatjuk, hogy - az előző filmből hiányzó, most azonban a főszerepbe ismételten visszatérő - Kate Beckinsale továbbra is szépen, a megfelelő helyeken kellő módon képes kitölteni a vámpír-uniformisként szolgáló latex sztreccsruhát. És talán itt el is fogytak az említésre méltó pozitívumok. Ahogy a széria újabb és újabb epizódokkal válik hosszabbá, úgy tűnhet egyre nehezebb feladatnak eldönteni azt is, főleg ha nem tartozunk a fanatikus Underworld-rajongók közé, hogy melyik oldalnak kéne most drukkolnunk. Az Underworld fokozatosan kiszélesedő univerzumában a vámpírok és vérfarkasok ugyan soha meg nem szűnő ellentétben állnak egymással, de nyilvánvalóan nem restek szövetkezni sem, elárulni saját fajtájukat, ha úgy adódik. Láttunk már tiltott románcokat szövődni; a szereplők lojalitása szemrebbenés nélkül képes megváltozni; a családi viszonyok pedig egyre zavarosabbak - miközben ráadásként még különböző vámpír-farkas hibridek is belezavarnak a képbe. Ember legyen a talpán, aki őszintén követi a fejleményeket, és el tudja dönteni, vagy egyáltalán még érdekli, hogy ki a jó és rossz fiú.


Az ébredés alcímmel ellátott negyedik rész esetében nem kell félni attól, hogy elvesztjük a fonalat, mivel a cselekmény végtelenül egyszerű, és amiatt sem kell rettegnünk, hogy valamit esetleg nem értenénk a látottakból, abból kifolyólag, hogy nem emlékszünk részletesen a régen látott előző fejezetekre, Az ébredés ugyanis a három film alatt egyre szövevényesebbé és követhetetlenebbé váló gótikus háttérsztori jelentős részét kihajítja az ablakon, aztán egy kényelmes, kapóra jövő írói trükk segítségével seperc alatt előreugrik az időben jó messzire - konkrétan 12 évvel a 2006-os Evolúcióban történtek utánra. Lényegében a beavatatlanok is, vagyis azok, akik egyik korábbi Underworld-öt sem látták, nyugodtan beülhetnek megnézni Az ébredést. A film azért, biztos ami biztos, egy gyors emlékeztetővel indít, ami az első két film eseményeit mutatja be egy 5 perces montázsban - kihagyva a harmadikat, amihez a történet most nem kapcsolódik. A zavaros felvételekből és (ál)hírműsorokból összevágott prológus fertőzésről, tisztogatásról, tömeges kiírtásról regél, a vámpírokat és vérfarkasokat UV fénnyel és ezüstgolyókkal pusztító katonákat mutatva. Ebből azt hihetnénk, hogy ennek a résznek a gonoszai az emberek lesznek, ami legalább egy kis újdonságot jelentene a franchise számára, de ilyesmiről szó sincs.

Nem kell soknak eltelnie a játékidőből, és visszakanyarodunk a jól megszokott vámpír-farkasember harchoz. Nevezzük inkább hobbinak - végülis mi más elfoglaltságot tud találni az ember, ha egyszer halhatatlan? A nyitányt követően újra találkozunk Selene-nel (Beckinsale), a tetőtől talpig fekete bőrszerkóba öltözött főhősnőnkkel, akiről kiderül, hogy 12 évet töltött hibernációban (a 40 felé közelítő Beckinsale egyébként egy nappal se néz ki többnek, mint az első filmben). A laborból, ahol kísérleteket végeztek rajta, Selene a hozzá hasonlóan hosszú alvásból felébredő sármos vámpírral (Theo James) és egy titokzatos fiatal lánnyal (India Eisley) közösen szökik meg. A lányról hamar megtudjuk, hogy félig vámpír, félig vérfarkas, és Selene az anyja.

A kis csapat egyik konfrontációból a másikba kerülve halad tovább, emberekkel, vérfarkasokkal, illetve emberbőrbe bújt farkasokkal egyaránt találkozva, útközben pedig egy segítőkész rendőr (Michael Ealy) is betársul hozzájuk. Az ébredés sztorija egyszerre fájdalmasan bugyuta és feleslegesen túlkomplikált. A helyzeten javítandó, majdnem minden sor dialógus expozíció, azonban ez sem segít túlzottan sokat, mivel a párbeszédek eszméletlenül értelmetlenek. A mindig is hihetetlenül ostoba és az intellektusunkat kicsit sem stimuláló, sőt inkább sértő, rosszul megírt és pocsékul eljátszott sorozat Az ébredéssel menthetetlenül a B kategória legszélésre sodródott - oda, ahonnan már csak egy apró kis lépés a ZS.


Az ébredéssel az Underworld-széria nem is egy, hanem rögtön két új rendezőt is kapott Mans Marlind és Björn Stein személyében. A svéd alkotópáros alapos munkát végezve végigzongorázza az Underworld-re jellemző látványbeli (bőrkabát-suhogtatás) és tematikai (találjuk meg az elrabolt hibridet) elemeket, megtámogatva azokat minden eddiginél több narratív inkonzisztenciával. A látvány, ami a film egyetlen megmentője és szórakoztató része lehetne, az igazat megvallva unalmas, a sötét jelenetekből egyáltalán nem könnyű kivenni, éppen mi történik, és a dolgunkat az ehhez társuló gyors vágás és a rettenetes 3D sem könnyíti meg. A számítógépes trükkök méltatlanok 2012-höz, sőt, az egész 2000-es évekhez. Az első rész túlnyomó részt praktikus effektusaiból már alig maradt valami, és helyüket az akciójelenetek szinte kivétel nélkül minden snittjében az epileptikus, fizikát nem ismerő, súlytalan CG gagyi-szörnyek vették át. Beckinsale domina-szerű kinézetéből és erőteljes kisugárzásából eredő vonzerejét nem kérdőjelezem meg, ugyanakkor monoton, élettelen játékára nehéz egy egész filmet építeni, míg a többi karakter csak lövöldözni, pofozni, rugdosni, harapni, és a forgatókönyv magyarázó szövegeit elmondani van ott mellette.


A korábbi filmekben feltűnő brit veterán színészeket, mint Bill Nighy és Derek Jacobi, ezúttal lecserélték a gyengébben muzsikáló Stephen Reára, aki gonosz tudóst alakít, valamint Charles Dance-re, aki vámpírvezérként tűnik fel. Olyasmi eszünkbe se jusson, hogy a film talán véletlenül egy kicsit is a halhatatlan lények kiírtása és valós világbeli genocídiumok közötti párhuzamokkal, a cselekedethez kapcsolódó filozófiai, történelmi, morális vagy erkölcsi kérdésekkel foglalkozna, mikor még az egyszerű történetmesélésre és karakterépítésre se képes. Amikor fény derül az elfogott vámpírokon és vérfarkasokon végzett kísérletek mögött álló valódi okokra, a releváció nem is renget meg minket, annyira érdektelen, és oly mértékben eltörpül a bárgyú sztori által felvetett temérdek megválaszolatlanul maradó kérdés mellett (például hogy miként sikerült a halhatatlanokat ilyen könnyen levadásznia az embereknek). A forgatókönyv szerkezete nyilvánvalóan nem hivatott többre, mint az akciójelenetek előkészítésére, amelyekben Selene falakról ugrándozhat Mátrixosan lelassítva, és kifogyhatatlan lőszertárral megtöltött fegyverével generikus szörnyeket apríthat miszlikbe.

Az ébredés egy már a második résszel önismétlésbe fulladó, az áporodottságtól messziről bűzlő franchise újabb futószalagon gyártott, a könnyen lenyűgözhető tizenéves Facebook-generációt megcélzó darabja. Egysíkú, kreativitástól, feszültségtől mentes és meglepően unalmas. Szerencsére a hossza mindössze bruttó másfél óra, így legalább gyorsan vége van. Na meg még mindig jobb az Alkonyatnál - de ha jobban belegondolunk, ez önmagában nem valami óriási, nehezen elérhető erény.

Underworld - Az ébredés előzetes