Tolvajok városa filmkritika

Az általános trend ellenére kivételesen azzal a fonák helyzettel állunk szemben, amikor a magyar cím jóval kifejezőbb egy mozifilm esetében, mint az eredeti, a helyieken kívül szinte mindenki más számára tökéletesen semmitmondó cím - The Town -, mely szó szerint mindössze annyit tesz: A város. Akkor már a "Charlestown" mint rövid cím jóval árulkodóbb lenne, a magyar fordítás viszont megteszi - hiszen a "Bankrablók városa", bár precízebb, azért mégsem hangzott volna olyan frappánsan. A film in medias res módon rögtön egy bankrablással nyit, melyet a négy, összeszokott charlestowni bűntárs és jóbarát, Doug MacRay (Ben Affleck), James "Jem" Coughlin (Jeremy Renner), Desmond "Dez" Elden (Owen Burke) és Albert MacGloan (Slaine) hajt végre. Ezúttal azonban kisebb hiba csúszik az aprólékosan kidolgozott és végrehajtott tervbe, melynek folyományaként elcsattan néhány pofon, majd hirtelen ötlettel túszul ejtik a bankfiók fiatal és csinos vezetőjét, Claire Keesey-t (Rebecca Hall). A halálra rémült nő nem mer ellenkezni velük, s miután kényszeredett közreműködése révén a banda kereket oldott a pénzzel, fizikailag bántatlanul, ám lelkileg megviselten engedik szabadon. A használható nyomok teljes hiányának tudatában az ügyben nyomozó FBI ügynök, Adam Frawley (Jon Hamm) hiába vár hasznos információkat Claire-től, az nem igazán segíti ki részletekkel az elkövetőkkel kapcsolatban. A banda tagjai azonban attól félnek, hogy a nő elvezetheti hozzájuk a rendőröket, ezért Doug követni kezdi, hogy megbizonyosodjon róla: nem kell tartaniuk tőle. Szóba elegyednek, majd megismerkednek, eközben viszont elrablója egyre közelebb kerül Claire-hez - olyannyira, hogy hamarosan viszonyt kezd vele...


Doug természetesen titokban tartja valódi kilétét Claire előtt, becsületes kétkezi munkásnak mondva magát, ugyanakkor egy-egy őszinte beszélgetés, illetőleg a bandán belüli ellentétek révén fokozatosan feltárul előttünk a férfi és társai múltja, ami a charlestowni bűnözők tipikusnak lefestett sorsát vetíti elénk. A film javára írható, hogy nem él a felettébb divatos és manapság jellemzően túlhasznált flashback-ek alkalmazásával, melyek hosszú éveket visszaugorva az időben, rendszerint a színészek fiatalabb "kiadásával", gyakran homályos, fekete-fehér vagy stilizált képkockák segítségével elevenítik fel a korábban történt eseményeket. Ezt a célt a szóbeli visszaemlékezések, elbeszélések és az itt-ott feltűnő régi fényképek kevésbé intenzív, mégis megfelelő szinten képesek ellátni, olyan formában, hogy közben a néző sem érzi magát természetellenes módon kiragadottnak a jelen valóságából és érzelmi kontextusából. Ezekből az elbeszélésekből, illetve dialógusokból megtudjuk, hogy Doug kétes múltú anyja, akit azóta sem látott, még a férfi gyermekkorában elhagyta őt és az apját. Miután szintén bűnöző apja börtönbe került, Dougot legjobb barátja, Jem családja fogadta magához, ahol szinte úgy nőttek fel ők ketten, mintha igazi testvérek volnának. Jem azonban még fiatal korukban börtönbe került, miután lelőtt valakit, aki Doug életét fenyegette, így Jem ezután nem csupán a "tesójáként", hanem a lekötelezettjeként is tekintett rá. Jem alapvetően erőszakosabb természete alighanem még tovább durvult a hosszú börtönévek alatt, ami felnőtt életükben kimondva-kimondatlanul is komoly problémát jelent Doug számára.


Nem mintha Dougot vagy másik két társukat túlságosan félteni kellene: akcióik során méretes géppuskákkal hadonásznak, és ha szorul a hurok, használni sem tétováznak. Sőt a puszta ökölszabályok érvényesítése mentén felnőtt Doug még attól sem riad vissza, hogy hokissisakban és baseballütővel essen neki egy fazonnak, aki Claire-t zaklatta, amikor úgy gondolja, ez a legcélravezetőbb módja a hasonló ügyek elsimításának. Az őt szívességből elkísérő, az indítékot egyébiránt nem ismerő Jem azonban még rajta is bőven túltesz - úgy üti, veri és fenyegeti izomagyú áldozatát, mintha személyes bosszú vezérelné. Miközben a filmről általánosságban elmondható, hogy az erőszak nem öncélúan jelenik meg, Jem esetében ez nem mindig igaz. Meg kell hagyni, Jeremy Renner olyan hatásosan hozza az erőszakos figurát, hogy az embernek néha szinte kedve támad rásózni az ő fejére is párat egy puskatussal vagy egy baseballütővel. Jem nehezen kontrollált agresszivitása alaposan megnehezíti Doug életét, amikor barátja igencsak gyanakvóan fogadja Claire-hez fűződő intim kapcsolatát - az egyetlen személyhez, aki véleménye szerint lebuktathatja őket. Arról már nem is beszélve, amikor Doug beavatja a tervébe, hogy lelép a nővel, és örökre kiszáll a bankrablós buliból, amit Jem az egyetlen lehetséges jövőképükként vizionál...

Úgy tűnik, nem véletlen, hogy a hangsúly inkább a bandatagok, illetve Doug és Jem kapcsolata felé tolódik a szerelmi szállal szemben - míg a film derekáig elsősorban Claire, mint potenciális tanú s egyben romantikus partner körül forog minden, később Doug sorsa és korábbi életétől való függése, illetőleg a két bajtárs közötti konfliktus kerül előtérbe, egészen a végjátékig. A felállás kísértetiesen emlékeztet a Good Will Huntingra, melynek szintén Ben Affleck volt az egyik forgatókönyvírója - azzal az alapvető különbséggel, hogy akkor való életbeli jóbarátja, Matt Damon játszotta a főszerepet, míg a történet szerinti "tesó" figurája Afflecknek jutott. Bár utóbbi azóta szerepelt néhány vígjátékban és drámában, romantikus hősként a Pearl Harborban és az Armageddonban, szuperhősként képregényadaptációban, továbbá magára öltötte a korábban Harrison Ford által megszemélyesített CIA-szuperügynök, Jack Ryan modernebbre szabott zakóját, a filmszakmában kétségtelenül az eddigi legnagyobb dobása a Good Will Hunting, melynek forgatókönyvéért anno megkapta az Oscar-díjat. Noha azt a teljesítményt nem könnyű überelni, ezúttal sikerült legalább megközelíteni azt - az efféle haver-drámák vagy angolul "buddy" filmek minden jel szerint nagyon fekszenek Afflecknek. Mindenesetre a játékát látva az embernek olyan benyomása támad vele kapcsolatban, mintha az ilyen típusú filmekben érezné magát a legotthonosabban, és a főszerep mellett még a rendezői székben is becsülettel helyt áll.


A sikerhez természetesen szükség volt a jó karakterekre és az őket eljátszó színészek kiváló teljesítményére is. Ami a főhős hozzájuk fűződő viszonyát illeti, Doug a film végére nem csupán Jemmel, de kvázi mindenki mással is konfliktusba kerül: börtönben ülő apjával (Chris Cooper), aki hazudott az anyjáról, majd Doug gyermekéveit is a sitten töltötte; megbízójával, avagy a "virágárussal" (Pete Postlethwaite), aki nem engedi őt kiszállni a bankrablós buliból; az FBI-jal, akik rá akarják húzni a vizes lepedőt; a féltékeny Kristával (Blake Lively), Jem szintén "lecsúszott" húgával, Doug korábbi barátnőjével, aki még nem tekinti befejezettnek a kapcsolatukat; végezetül pedig Claire-rel, aki előtt előbb-utóbb fel kell fednie valódi kilétét, de nem tudja, hogyan tegye. A romantikus szál szerencsére nem lett túlerőltetve vagy túlcicomázva - a pár lassan elmélyülő kapcsolatából éppen csak annyit látunk, amennyi ahhoz szükséges, hogy érdekeljen bennünket a sorsuk. Talán az egyetlen apró hiányosság ebből kifolyólag, hogy Rebecca Hall karaktere nem kapott elég mélységet, a bankrablás és a túszejtés kapcsán, illetve az emberek iránti bizalmában megrendült és szeretetre vágyó nőt azonban visszafogottan és felettébb hitelesen játssza - ebből a szempontból egyébként nem hátrány, hogy Hall kisasszony nem egy kimondott bombázó típus. Frawley ügynök szerepében Jon Hamm, ha nem is kiemelkedő, de megbízható teljesítményt nyújt: többnyire meggyőzően alakítja a rámenős és kemény zsarut, aki néha mégis kicsit pancsernek vagy baleknak tűnik, ezért jót derülünk rajta, ahogy a főhős - jelen esetben az általa üldözött bűnöző - meg-megszívatja. Egyedül Frawley és a profi bűnözőhöz méltón mindent pimaszul tagadó, fölényeskedő módon viselkedő Doug közös jeleneténél hiányoltam azt a bizonyos szikrát, a kettejük között vibráló feszültséget, ami nagyon is benne volt az adott szituációban, valahogy mégsem jött át igazán.

Ugyanakkor mindenképpen a Tolvajok városa javára írandó, hogy minimális a nyilvánvaló logikátlanságok száma - a legkirívóbb ilyen példa talán az, hogy miért nem figyelte vagy követte állandóan az FBI az újabb bankrablásra készülő Dougékat, miután rájuk terelődött a gyanú, miáltal számos kellemetlenségtől kímélhették volna meg saját magukat, illetve jóval egyszerűbben és hamarabb is megoldhatták volna az ügyet. (Na persze, akkor hol maradna a bonyodalom, a konfliktushelyzetek éleződése és a végkifejletig tartó fokozatos feszültségnövelés...) A filmben szerencsére (legfeljebb az alapszituációt leszámítva) nem puffognak a közhelyek, és nem jellemzőek a pátoszosan érzelgős jelenetek sem - emlékezetes és hátborzongató momentumok ellenben nagyon is fellelhetők. Elég csupán a kocsijukban ülő, a rablásra készülő apácaruhás-maszkos férfiakat őszintén megdöbbent arccal bámuló kisfiúra visszagondolni, vagy a négy, beöltözve menekülő bankrabló útjába teljesen véletlenül kerülő, velük hosszú másodpercekig farkasszemet néző utcai rendőrre, akiről az utolsó pillanatig nem lehet tudni, lelövik-e vagy sem, hogy az ember karján még utólag is felálljon a szőr. Egyébiránt az egész filmre jellemző a felnőtt humor jelenléte, agyatlan és erőltetett poénkodás viszont nincs. Való igaz, viszonylag kevés a komikus pillanatok száma, de olyankor a poénok tényleg igényesek és a helyükön vannak. Még az olyan, manapság divatos krimisorozatokra is kikacsint a film - némileg szemtelenül, ám mindenfajta rosszindulat híján - mint a CSI (A helyszínelők) különféle változatai és a hasonló népszerű szériák.


Az életszerűséget csak növelik a megfelelő pillanatban elhangzó, a Ben Affleck által készített filmekben immár megszokott módon előforduló káromkodások, melyek szintén nem öncélúak - sőt úgy tűnt, mintha ezúttal valamivel kevesebb is lett volna a korábbi maximumnál. A történetvezetés és a fényképezés realista, de nem hiperrealista vagy áldokumentarista - gyors vágások és közeli felvételek előfordulnak ugyan akció közben, ám csak megfelelő mértékben, a valóságérzetet nem túlságosan erőltetett módon, inkább a hagyományos filmes eszközökkel növelve. Az akciók pörgősek, de követhetőek, s bár a film végére eléggé eldurvulnak a dolgok, a keménységen és néhány durvaságon kívül igazán megrázó képsorokat, vagy például vért nemigen látunk. Drámához méltó módon a sablonos happy end ezúttal elmarad, habár az ókori görög drámákra jellemző tragédiára sem kell számítani.

Annak ellenére, hogy a jó útra térő, ám múltjával nehezen szakító, "becsületes" bűnöző történetét ezerszer láthattuk már különböző kiadásban, a Tolvajok városa mégsem fullad unalomba vagy totális érdektelenségbe, ami a remek rendezői és színészi munkán túl minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy itt nem lett túlhangsúlyozva vagy túlmisztifikálva a mondanivaló - nincs szájbarágás, feleslegesen hosszú lelkizés vagy állandó önismétlés. A banda és vezetőinek háttere és közös sorsa, Doug kudarcba fulladt hokis pályafutása, valamint kiemelkedési vágya az őt fogva tartó bűnös életből és környezetből oly módon tárul elénk, ami kellőképpen alázatos és realisztikus ahhoz, hogy ne tűnjön banálisnak, és együtt érezzünk a szereplőkkel - csakúgy, mint az áldozattá vált Claire sebezhetőségével és biztonságra való törekvésével. A film tehát képes érzelmileg bevonni a nézőt - legalábbis azokat, akik nem teljesen immúnisak az ilyesmire, és nem kizárólag az akció meg a lövöldözés miatt ülnek be a moziba. Igaz, hogy a Good Will Huntinggal szemben az ötlet nem eredeti, hisz ezúttal egy már meglévő történet, vagyis regény adaptációjáról van szó, a megvalósítás viszont hasonlóan jól sikerült. Szumma szummárum a Tolvajok városa egy határozottan tisztességes és kiemelkedő munka Ben Affleck részéről, mely ha nem is számíthat díjesőre, mindenképpen az idei esztendő filmfelhozatalának legjobbjai közé sorolható.

Tolvajok városa előzetes