Thor - Sötét világ filmkritika

Az illetékes stúdiók a főbb szereplőket természetesen nem, de az alkotógárdát majdhogynem teljesen lecserélték a második felvonásra, miután a Thort dirigáló Kenneth Branagh kiszállt a projektből. Ennek ellenére lényegében ugyanott vagyunk, ahol voltunk: a Hollywoodban jóformán ismeretlen, korábban elsősorban televíziós produkciókban (pl. Trónok harca) közreműködő Alan Taylor alighanem igen keveset tett hozzá a Sötét világhoz, melynek alakulását sokkal inkább a már kijelölt irányt forszírozó producer, Kevin Feige, illetve a mögötte álló stúdiófőnökök irányíthatták. A sztori alapötlete pedig újfent az - időközben sajnálatos módon elhunyt - Don Payne-hez köthető, még ha több más forgatókönyvíró kezei között is átment az anyag, mígnem végleges formát öltött.

A fáma szerint a cél az volt, hogy még személyesebbé tegyék a kalandokat a gyakran önmagával is viaskodó főhős számára, melyet a konfliktusok még tovább való fokozásával, az események érzelmi vonatkozásának növelésével kívántak elérni. Mindez azonban sajnos ismét csak hellyel-közzel sikerült, ami elsősorban a meglehetősen darabos forgatókönyv és a még mindig csupán részben kidolgozott karakterek számlájára írható. Vagyis a produkció jól láthatóan magán hordozza a folytatásos, elsősorban a látványra építő fantasztikus történetekre jellemző betegségek jegyeit, és a minőségi szórakozást előnyben részesítő nézők pechjére távolról sem annyira a Bosszúállók, mint inkább az első Thor mozi által kijelölt útvonalat követi.

Malekith (Christopher Eccleston), a sötétség elhozója

A Sötét világban a Bosszúállók eseményei utáni időben járunk, amikor is a New York elleni invázióért felelős Loki (Tom Hiddleston) börtönben csücsül, a több bolygóból, illetve kilenc birodalomból és az őket összekötő kapukból álló univerzumunkat, melynek Asgard és a Föld is részét képezi, azonban újabb támadás fenyegeti - ez alkalommal egy, az ősidők óta bosszúra szomjazó, velejéig gonosz lény részéről. A fény előtti sötétség visszaállítását életcéljának tekintő Malekith (Christopher Eccleston), a svartalfheimi sötét elfek ura egy titokzatos és veszélyes szubsztancia, az Aether megszerzésének segítségével akarja uralma alá hajtani Asgardot és a többi világot, amihez természetesen Odin királynak (Anthony Hopkins) és viharisten fiának, Thornak (Chris Hemsworth) is akad egy-két szava.

Thor és apja, Odin király (Anthony Hopkins) családi megbeszélés közben

A még mindig Thorról álmodozó, bájos asztrofizikus, Jane Foster (Natalie Portman) a kilenc világ együttállása folytán váratlanul kapcsolatba kerül az Aetherrel, miáltal újfent a címszereplő fókuszában, majd pedig karjaiban köt ki. Az univerzum és rég látott szerelme megmentéséért küzdő Thornak olyan kockázatot kell vállalnia a siker érdekében, mellyel újfent kivívhatja apja haragját, ráadásul szorult helyzetében kénytelen a megbízhatatlan, krónikus cselszövőként és javíthatatlan köpönyegforgatóként ismert Loki segítségét kérni. Miközben hősünk és társai Malekith legyőzésén fáradoznak, az együttállás miatt annak hadserege immár az összes birodalmat, köztük a Földet is közvetlenül fenyegeti, Jane barátai és munkatársai, a Bosszúállók eseményei következtében igencsak hóbortossá vált Dr. Erik Selvig (Stellan Skarsgard) és a mindig szkeptikus gyakornok, Darcy Lewis (Kat Dennings) legnagyobb megrökönyödésére.

Dr. Selvig (Stellan Skarsgard) a gyakornok Darcy Lewis (Kat Dennings), illetve annak gyakornoka társaságában

A tét tehát még tovább emelkedett hősünk és az egész univerzum számára, a minőség viszont sajnos nem növekedett azzal párhuzamosan. Mindezt már a bevezető rész is sejteni engedi, melyben az alkotók meglehetősen száraz és érdektelen módon igyekeznek ledugni a torkunkon a történet mitológiai hátterét, ami miatt a film első fele rendkívül vontatottra és unalmasra sikeredett. A régmúltban történt események A Gyűrűk Urára hajazó narráció formájában kerülnek bemutatásra, itt azonban érzelmileg egyáltalán nem képesek bevonni a nézőt a leginkább csak a látványra kihegyezett, egymást felsorolásszerűen követő jelenetekkel. Ezt követően pedig klisé klisé hátán követi egymást, és a produkciónak még csak momentumai is elvétve akadnak, hogy klasszikus vagy legalábbis idézhető pillanatokról, megszólalásokról már ne is beszéljünk.

Még egy ilyen, és lekeverek egy nagyot!

Egy ilyen film esetében alighanem arra is felesleges volna sok szót fecsérelni, hogy a sztori fordulatai igencsak nyögvenyelősek, logikai és egyéb buktatóktól hemzsegnek - ki tudja, talán ez volt az ára annak a néhány csavarnak, amit meglepetés és változatosság gyanánt beleszuszakoltak a forgatókönyvbe. A Földet oltalmazó S.H.I.E.L.D-del és a Bosszúállók szövetségének többi tagjával kapcsolatban természetesen ezúttal is csak néhány utalással találkozhatunk, illetve egy rövid cameoval Amerika kapitány részéről, magában a cselekményben azonban egyáltalán nem vesznek részt, ahogy már a Vasember 3-ban sem segítettek megmenteni a világot.

A jó öreg Stan Lee természetesen úgyszintén megkapta a Marvel-adaptációkban szokásos cameo jelenetét, amit a rajongók biztosan értékelnek majd, mint ahogy az egyéb, Bosszúállókkal összefüggő szarkasztikus csipkelődést, viccelődést is minden bizonnyal örömmel fogadnak. Összességében elmondható, hogy a félidő tájékán megjelenő és egyre gyakrabban alkalmazott humor az egyetlen, ami megmenti a Sötét világot a teljes érdektelenségtől - annak ellenére, hogy egyik-másik geg és poén igencsak olcsó, vagy már úgyszintén régen lerágott csontnak számít.

Asgard, az istenek éteri lakhelye

A vizuális effektusok - ahogy a hasonló megaprodukcióktól elvárható - újfent lenyűgözőek, annak ellenére, illetve azzal együtt, hogy a (konvertált) 3D gyakorlatilag említésre sem érdemes, mivel - mint oly sok esetben - jóformán semmit sem tesz hozzá a moziélményhez. A helyszínek és a harcok ettől függetlenül igen látványosak, miközben szinte minden a "túlvilági" környezet és a modern technológiák ötvözetének hangsúlyozására lett kihegyezve. A díszletek, eszközök és járművek ugyanakkor - az alkotók állítólagos törekvése ellenére - inkább egy közhelyekből és az aktuális trendekből építkező tudományos-fantasztikus világot idéznek, mintsem egy mitológiai, az északi történelem klasszikus jegyeivel átitatott, egyedi látványvilágot. A sablonosság érzetét az sem igazán enyhíti, hogy New York helyett ezúttal London egy része válik romhalmazzá a bolygónkért folytatott csatározásokban.

Frigga királyné (Rene Russo) nem ismer tréfát, ha a családját fenyegetik

Mint már említettem, a jellemábrázolás terén sem történt számottevő változás az első részhez képest, pedig a Sötét világban még a bátor Frigga királynét alakító, már bőven nem huszonéves Rene Russo is kapott egy egészen komoly harci jelenetet. Ennek ellenére sajnos az ő karaktere is alapvetően súlytalan marad, mint azelőtt, ami nem feltétlenül a színésznő hibája. Thor és Odin kapcsolatában továbbra is feszültség húzódik, amennyiben az ifjú ismételten szembeszegül apjával, és végig a harc, illetve Jane-hez fűződő szerelme és az uralkodás között ingadozik.

Azonban eme családi dráma is alig-alig képes megérinteni a nézőt a cselekmény kiegyensúlyozatlansága, az egymást követő jelenetek gyakori inkoherenciája és a dialógusok sterilitása következtében. Loki és Thor egymással rivalizáló, a testvériség ám kölcsönös bizalmatlanság által jellemezhető viszonyában az alkotók úgyszintén ugyanazokkal a poénokkal és fordulatokkal operálnak, melyeket már korábban is láthattunk, amit csak Hiddleston inspirált játéka dob fel alkalmanként.

Loki (Tom Hiddleston) ismét feladja a leckét nagylelkű tesójának

A sztorival kapcsolatban meg kell állapítanunk, hogy a mindent elpusztítani igyekvő gonosszal való küzdelem és a továbbfűzött szerelmi szál - illetőleg a kibontatlanul maradt szerelmi háromszög - ellenére végső soron újfent a Thor és hatalomvágyó, illetve már-már kiszámíthatóan köpönyegforgató mostohatestvére közötti kapcsolat körül forog. A karakterek jellemfejlődése nagyon minimális, az egyes cselekményszálak, illetve párbeszédek leginkább arra szolgálnak, hogy megágyazzanak az akcióknak és a felemásra sikeredett humor kibontakozásának. Habár Malekith elmegy mint főgonosz, s valamelyest intelligens és fenyegető jelenléttel bír, rá is leginkább a jól bevált sablonok jellemzők, mindenfajta extra vagy emlékezetes momentum nélkül.

Az Aether híján a fegyver is jó

Az egész filmet leginkább úgy lehetne jellemezni, mint különálló, az egyes darabokból funkcionálisan összeollózott szekvenciák folyamát, mintha csak egy TV-sorozat egymáshoz csupán lazán kötődő epizódjai alkotnák, tematikában összefüggő, mégis folytonos és zökkenőmentes narráció nélkül. Amit kapunk, az végeredményben egy, az első résznél hangyányival kevésbé lelketlen és üres, azonban ugyanúgy sablonokkal, képregényes és mozgóképes klisékkel teletüzdelt, látványos, ámde középszerűségtől és inkoherenciától szenvedő, egyszer nézhető, majd hamar felejthető alkotás. A nyilvánvaló próbálkozások ellenére sajnos nem sikerült reprodukálni a Bosszúállókban látott, nagyszerűen működő sémát, melyben az akció, a karakterek és a humor mindvégig nagyjából egyensúlyban álltak, és egy felettébb szórakoztató elegyet képeztek egymással.

Ó Natalie, hová lett az a bájos babaarc?

A Sötét világ megtekintése ráadásul nagy mértékben igényli az előzményfilmek ismeretét - itt részben a Bosszúállókra, elsősorban azonban az első Thor mozira kell gondolni -, illetve nem árt tisztában lennünk olyan fogalmakkal, mint például a Bifrost vagy a Tesseract, különben sok esetben csak értetlenül fogunk pislogni egyes megnevezések és utalások hallatán. Az említettek miatt a film elsősorban a Marvel univerzum rajongóinak ajánlható, akik egyébként is megnéznék egyik kedvenc szuperhősük következő kalandját - ha másért nem is, de legalább a további hasonló mozik közötti kontinuitás megőrzése kedvéért.

Vasember után Kőember? Na de komolyan...

Thor - Sötét világ előzetes