Szerelem és más drogok filmkritika

A történet 1996-ban kezdődik, amikor Jamie még egy mezei elektronikai szaküzlet eladójaként keresi kenyerét, egészen addig, míg egy munkahelyi affér - nevezetesen a főnök barátnőjének meghágása - miatt ki nem dobják onnan. Ezután jön az ötlet a család részéről, hogy az anno egészségügyi iskolát abbahagyó, kiváló rábeszélőképességgel és kellő önbizalommal rendelkező fiatalember a jól jövedelmező orvoslátogatói szakmában próbáljon szerencsét. Egy kis protekció révén be is kerül a Pfizerhez, a világ egyik legnagyobb gyógyszergyártó óriásvállalatához, ahol részletesen kioktatják a medicinák és értékesítésük minden csínjáról-bínjáról. Első megbízatásaként különböző hangulatjavító szerek eladásával, illetőleg az orvosokra való rátukmálásával kell bizonyítania, ami újoncként, kapcsolatok és kiváltságok nélkül egyáltalán nem bizonyul könnyű feladatnak. Jamie azonban semmilyen trükktől vagy szélhámosságtól sem riad vissza a siker érdekében - még a hajthatatlannak tűnő, ám távolról sem szent Dr. Knight (Hank Azaria) befűzésére és megkenésére is van lélekjelenléte, hogy a nők folyamatos elcsábításáról már ne is beszéljünk. A srác ügyessége, kitartása és elszántsága láttán idősebb kollégája és egyben "sales-ass" partnere, Bruce Jackson (Oliver Platt) méltán reménykedik abban, hogy néhány kellően vaskos eladás esetén végre ő is eljuthat a legnagyobb haszonnal kecsegtető chicagói piacokra, az átütő siker azonban csak nem akar bekövetkezni.


De miért pont 1996-97-ben játszódik a történet? - kérdezhetnénk joggal. Az indok pedig felettébb egyszerű: hát a Viagra-forradalom miatt! A film alapötletét ugyanis Jamie Reidy Hard Sell: The Evolution of a Viagra Salesman (magyarul kb: Kemény üzlet, avagy egy Viagra-kereskedő evolúciója) című, önéletrajzi ihletésű könyve szolgáltatta. Reidy, akinek a keresztnevét a férfi főszereplő is megörökölte, annak idején kilenc esztendeig maga is a Pfizer és egy másik gyógyszercég prominens értékesítőjeként dolgozott, és - nagyrészt a Viagra-eladásoknak köszönhetően - az Államok legsikeresebb orvoslátogatójává nőtte ki magát. Habár a filmben a forgalmazás megkezdésének részletei nem feltétlenül tűnnek a valóságnak pontosan megfelelőnek, az alkotók nem is a történeti hűségre törekedtek, csupán kiindulópontként használták fel a könyvet a sztorihoz és jónéhány övön aluli poén elsütéséhez. Miközben ugyanis betekintést nyerünk ebbe a valóban rendkívül kemény, a pénz, valamint az emberi ösztönök által mozgatott és uralt, szigorú ökölszabályokon alapuló és korrupt világba - legalábbis a forgatókönyvírók által értelmezett és elferdített módon -, számtalan, a férfi nemi szerv működésével kapcsolatos utalásban lesz részünk. Azt kell mondjam, ha a gyógyszerforgalmazás visszásságai és az orvoslás elüzletiesedése elé akartak görbe tükröt állítani az alkotók, akkor nagyrészt érthető a forgatókönyv, illetve az eredeti ötlet felhasználása, ha esetleg mégsem, akkor viszont simán trendi módon öncélú és bugyuta. A Viagra pedig ez esetben nem más, mint egy eszköz, ami jön és mindent letarol, hogy Jamie végre beteljesíthesse vágyát, és karrierje csúcsára érve az ászok ásza legyen.


Mielőtt azonban még felvinné Isten a dolgát, a fiatalember Dr. Knight rendelőjében megismeri a Parkinson-kóros Maggie-t, aki örökre megváltoztatja mindaddig kötöttségek nélküli és felelőtlen életmódját. Noha viszonyuk ugyanúgy egy könnyed flörtnek és kölcsönös örömszerzésnek indul, mint általában hősünk fiatal nőkhöz fűződő kapcsolatai, a dolog lassan önkéntelenül is kezd elmélyülni közöttük. Problémát jelent azonban, hogy Jamie látszólag nem képes, de legalábbis nem áll készen egy önzetlen és tartós kapcsolatra, a lány pedig attól retteg, hogy ha beadja a derekát a végül is szerelmet valló srácnak, akkor az előbb-utóbb úgyis otthagyja őt. Ráadásul Jamie folyamatosan bizonyítani akar, mintha nem volna elég jó vagy sikeres az életben, illetve abban, amit csinál. Részben az utóbbi szál kihangsúlyozására hivatott a fiatalember fő ellenlábasa, a szintén törekvő és gátlástalan Trey Hannigan (Gabriel Macht), aki mind a gyógyszereladás terén, mind a Maggie-vel való kapcsolatában riválisa lesz Jamie-nek. Trey azonban nagyon keveset és meglehetősen kis súllyal szerepel a történetben, így karaktere túlságosan is a háttérbe szorul ahhoz, hogy igazi ellenpontját képezze Jamie mindenáron győzni akaró személyiségének. Így végül a főhős és Maggie viharos, konfliktusokkal átszőtt kapcsolata kerül a középpontba, ahogy gyakori pajkoskodás mellett próbálnak zöldágra vergődni egymással és önmagukkal.

A fentiek alapján a filmet akár két, markánsan elkülönülő részre is feloszthatjuk, mivel jelentős különbség tapasztalható mind műfaji téren, ahogy az addig teljességgel zabolátlan komédia átcsap komoly drámába, mind a hangvétel és az események tempójának szempontjából, amikor is hirtelen jelentős komolyodás és lassulás tapasztalható. A történet első felében a nők és férfiak közötti felületes kapcsolat és az ahhoz köthető tömény szex-humor a domináns, abszolút könnyed, sőt mondhatni túlfűtött hangulat kíséretében. A film második felében azután hirtelen beüt a nagybetűs dráma, ami elsősorban a Parkinson-kóros Maggie kálváriájáról, illetőleg a lány és Jamie közötti viszony nehézségeiről, a kapcsolatuk komolyra fordulása előtti akadályról, valamint a két fél megpróbáltatásairól szól.


Az első felvonás során - a felemás benyomást keltő orvoslátogatói szálon kívül - sajnos nem igazán akad olyasmi, ami értékelhető, a poénok döntő többsége is általában hasonló témák körül forog: csajozás, csábítás, cicivillantás, majd fenékmutogatás, kefélés, orgiák, maszturbálás, farokfelállítás stb. Már ebből is gyanítható, hogy mind verbális, mind vizuális téren a kendőzetlen valóság bemutatásával találkozunk: a kamera mindent megmutat, amit csak lehet - persze az adott műfaji kereteken belül -, többnyire nincs sok sejtetés vagy puszta érzékeltetés, netán az intimebb képsorok kivágása, s csak úgy villognak előttünk a meztelen testrészek vagy a szexuális tevékenységre utaló mozdulatok. A párbeszédekre úgyszintén a teljes, célozgatástól vagy finomkodástól mentes szókimondás a jellemző. Jamie öccse, a párja által kidobott, bátyjánál jóval kevésbé nőcsábász alkatú Josh (Josh Gad), maga a szexuális vágyak megtestesülése - már ami az ő, még véletlenül sem véka alá rejtett ösztöneit illeti. Josh, aki azért költözik Jamie-hez, mert nem akar egyedül lenni, és mindig gondolkodás nélkül kimondja, amit gondol, nem átall leskelődni a turbékoló pár után - sőt ennél többre is ragadtatja magát... Jamie társa, a hozzá képest karrierjében és a nők terén egyaránt lemaradt Bruce is elsősorban a női nemi szerv ismételt emlegetésével hívja fel magára a figyelmet - míg azonban Josh legalább néha vicces, és hát ő alapvetően egy ilyen bohém karakter, az idősödő és szebb napokat látott Oliver Platt esetében egy ilyen szerep már inkább kínosnak nevezhető.

Az említett dolgok miatt könnyen belátható, hogy a film nem véletlenül kapta a "tizenhat éven felülieknek" szóló korhatár-besorolást. A fiatalok között alakuló kapcsolat ellenére romantikáról jóformán egyáltalán nem beszélhetünk - hiszen a puszta szexben és a vele való öncélú játszadozásban és viccelődésben vajon mi a romantikus? Ami azt illeti, az alkotók, illetve a forgalmazásért felelős stúdió sokkal közelebb járt volna a valósághoz, ha filmjüknek inkább a "Szex és más drogok" címet adják. Egyre modernebb és nyitottabb társadalmunkban természetesen nincs azzal semmi baj, ha nyíltan beszélünk a szexről, de szabadság és szabadosság között óriási a különbség - hiszen ha állandóan csak a testiségről szól minden, az egy idő után rendkívül unalmassá tud válni, másrészt fokozatosan ledegradálja a partnerek közti intim és bensőséges kapcsolatot. Ha még emlékszünk rá, az altáji poénokon túl még a Keresd a nőt! című, a 90-es évek végének egyik sikeres, szintén erősen szexuális töltetű vígjátékában is bőven akadt egyéb humorforrás, ami kiegészítette, sőt alátámasztotta a testiséggel kapcsolatos gegek alkalmazását és létjogosultságát.


Maggie és Jamie kapcsolatának elmélyülése után egy szinte pillanatok alatt lezajló váltással a történet hirtelen "felnő", és mintegy száznyolcvan fokos fordulattal átmegy majdhogynem színtiszta drámába. A film rendkívüli módon visszavesz a második felére, és a korábban látottakhoz viszonyítva bőven túl komolyra és humortalanra veszi a figurát - főleg ahhoz képest, hogy az első felében időnként három másodpercenként követték egymást a szexuális jellegű poénok. Itt már sokkal inkább a vontatott dialógusok, a sorskérdéseken való vitatkozás és a helyenként hatásvadász, tipikusan hollywoodi vallomások a jellemzők. Ami viszont pozitívum, hogy a film végére adódik néhány értékelhető momentum, mint például az egyre súlyosabb állapotba kerülő Maggie megformálása Anne Hathaway alakításában, vagy a Parkinson-kóros betegek összejövetele, valamint Josh fantasztikus "megvilágosodása", ami még poén is - sőt valamilyen szinten még az igazi romantika is felszínre kerül Maggie és Jamie között. El kell ismerni, Anne Hathaway mindvégig nagyszerűen játssza el a súlyos problémával és dilemmával küzdő nő hangulatváltásait, Gyllenhaal pedig mindent elkövet, hogy felnőjön hozzá az aggódó, kívülről magabiztosnak látszó, közben azonban gyakran önmagával viaskodó partner szerepében. Úgyszintén kétségtelen, hogy kettejük párosa jól működik és remekül mutat a vásznon, mindezzel együtt azonban a szívtipró színész állítólagos Oscar-jelölését erős túlzásnak érzem, míg partnernője jelölésének már inkább lehet valós alapja.

Ami a forgatókönyvet, illetve a film első felét illeti - hát az olyan, amilyen. A színészek nem igazán tehetnek semmiről, hiszen nekik az a dolguk, hogy a rendező utasításai alapján, képességeik legjavát nyújtva eljátsszanak egy, a forgatókönyv által meghatározott karaktert. Számomra viszont meglepő volt, hogy ez esetben a rendező az az Edward Zwick, akinek a nevéről mindeddig nem igazán a romantikus vígjátékok műfajára asszociáltunk - az 1986-os Mi történt az éjjel? című mozi után karrierjét sokkal inkább az olyan, drámai hőstörténetek fémjelezték, mint az Ötvennegyedik hadtest vagy Az utolsó szamuráj, illetve hasonlóan művészi jellegű produkciók, mint például a Szenvedélyek viharában. A film végén itt is megmutatkozik a veterán rendező tapasztalata és profizmusa a drámai szituációk és befejezések terén - azzal együtt, hogy a tisztességes munka ellenére egy igazán velőtrázó katarzist ezúttal nem sikerült teremtenie. A produkció első felére azonban nehéz racionális magyarázatot találni, pláne úgy, hogy Zwick maga is tevékenyen részt vett az ötletelésben és a forgatókönyv elkészítésében.


Noha a látottakat úgy is lehet értelmezni, hogy a felnőtteknek szóló tálalás volt a cél, ehelyett én inkább úgy gondolom, hogy az alkalmazott ábrázolásmód sokkal inkább összecsapottnak és éretlennek nevezhető. Persze könnyen előfordulhat, hogy valaki szerint éppen a szexualitás effajta nyílt és öncélú tárgyalása, illetve megjelenítése hoz némi frissességet, netán megváltást a manapság tucatjával gyártott rom-komok poshadozó mocsarába, más szempontból nézve viszont elgondolkodtató, hogy teljességgel szakít a műfaj legjobb, örök érvényű képviselőit értékessé tévő, klasszikus elemekkel. Az alapvető problémám a filmmel annyi, hogy a fiatalok elé példaképet állíthat azzal, hogy az a menő viselkedés, ahogy Jamie nyomul, illetőleg azt sugallhatja, hogy a kendőzetlen intimitás és a korlátlan szexuális szabadság boldoggá teszi az embert - ez pedig az én olvasatomban nem az értékteremtés, hanem az elértéktelenedés és az értékvesztés tipikus példája. Való igaz, hogy a Szerelem és más drogok elsősorban egy szórakoztató mozi akar lenni, és a forgatókönyv nyilván hatványozottan rájátszik a Viagrára, illetve a köré kerített felhajtásra, de azért ezt jóval frappánsabban és intelligensebben is meg lehetett volna oldani. Ebben a formában viszont amit kapunk, az nem más, mint egy tömény reklámfilm az arcunkba, több, mint egy órán keresztül, amit egy erős drámai rész követ, amihez hasonlót viszont már rengetegszer láthattunk korábban.

A film rovására írhatók továbbá - az egysíkú humorán túl - a helyenként ötlettelen és semmitmondó párbeszédek, és néha a korhűségbe is bele-belecsúszik egy kis hiba, mint például az összecsukható mobiltelefon, idejekorán mindentudó internet vagy a gyanúsan modern laptopok. A gyógyszerkereskedelemről, az orvosokról és orvoslátogatókról szóló vonal felszínes és kidolgozatlan, a főszereplők pedig - legalábbis számomra - egészen a film végéig nem igazán voltak különösebben szimpatikusak vagy szerethetők, akikkel együtt tudtam volna érezni. A legnagyobb gond viszont, ahogy arra már utaltam, hogy hiányzik a vígjátéki és a drámai elemek megfelelő elegyítése, és túlságosan nagy a stílusbeli kontraszt a film első és második fele között.

Noha azt nem igazán lehet állítani, hogy a Szerelem és más drogok egy szokványos mozifilm volna, ennek ellenére meglehetősen kiszámítható, egy idő után unalmas, buta és övön aluli. Kövezzenek meg érte, de én amondó vagyok, hogy ha az ember csak szexjeleneteket akar látni, akkor erotikus filmet néz, ha trágár poénokat akar hallani, akkor akció, trash vagy hasonló mozikhoz folyamodik - ez így azonban szinte minden, csak nem valódi romantikus komédia. A végére kiteljesedő dráma pedig az addigi "naturalista történetvezetés" után egy rossz vicc, egyáltalán nem illik a képbe, mintha csak egy majdhogynem teljesen különálló film lenne. (Persze ha pont fordítva nézzük, akkor a film elejét tekinthetjük rossz viccnek.) A műfaji kiegyensúlyozatlanság, illetőleg az erőteljes stilisztikai és hangulatbeli ellentmondások miatt a produkció aligha nyeri majd el az igényesebb mozikedvelő közönség tetszését.

Szerelem és más drogok előzetes