Szellemíró filmkritika

/>A film valójában Robert Harris 2007-es The Ghost (A Szellem) című regényének adaptációja. Maga a szellemíró kifejezés pedig egy olyan hivatásos íróra utal, akit azért fizetnek, hogy valaki más nevében könyvet, cikket, riportot, vagy például visszaemlékezést írjon. A különféle hírességek és a politikusok gyakran alkalmazzák ezt a módszert önéletrajzuk, emlékirataik elkészítéséhez - a filmbeli főhős (Ewan McGregor) története is egy ilyen megbízatással kezdődik. Miután a korábbi brit miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) előző szellemírója rejtélyes körülmények között életét vesztette, egy zártkörű válogatás során írónknak sikerül meggyőznie a publicistákat, hogy politikai tapasztalatok nélkül - sőt elsősorban emiatt - ő a legalkalmasabb ember arra, hogy átvegye a stafétabotot. A baljós előjelek - az előző szellemíró furcsa halála, illetve a hősünk ellen elkövetett utcai rablás - ellenére a túlságosan kecsegtető negyedmillió dolláros ajánlat az új "Szellem" számára elegendő ahhoz, hogy Londonból az USA keleti partvidéke mentén található szigetre utazzon, ahol Lang és stábja aktuális munkájából kifolyólag felverte főhadiszállását.


Hősünk a szigeten először az ex-miniszterelnök feleségével, Ruth-tal (Olivia Williams), asszisztensével, Amelia Bly-jal (Kim Cattrall), illetve gyakorlatilag az egész személyzetével találkozik, mielőtt a tulajdonképpeni interjúalany Adam Lang megérkezne. A jövevény, bár mindent készségesen megmutatnak neki a háznál - beleértve az emlékiratok előző szellemíró által papírra vetett, befejezetlen és féltve őrzött kéziratát -, nem részesül túlságosan meleg fogadtatásban. Úgy tűnik, mindenki professzionálisan végzi a saját feladatát: Amelia Bly szorgalmasan szervezkedik és eligazít, a személyzet főz, mos, takarít, a biztonságiak pedig kínosan ügyelnek a biztonságra, és mindenhová elkísérik a volt miniszterelnököt és feleségét. A legközvetlenebbnek talán éppen Ruth Lang mondható, aki bevallja, hogy ő ajánlotta be írónkat a kiadónál - túlságosan szívélyesnek vagy barátságosnak azonban az asszony sem bizonyul, inkább kimért, hűvös és óvatos távolságtartás jellemzi, mely némi titokzatossággal párosul.

Mire Adam Lang ténylegesen megérkezik a szigetre, az egyszerű, bár feszített tempójúnak és kimerítőnek ígérkező munka máris bonyolultabbá válik a Szellem számára - a filmben egyébként sokat használt televíziós hírműsorból kiderül ugyanis, hogy a politikust frissen napvilágot látott információk alapján azzal vádolják, hogy hivatali ideje alatt jóváhagyta néhány terrorizmussal gyanúsított személy elfogását, és átadta őket kínzásra a CIA-nek. A fejleményekre reagálva Lang egykori külügyminisztere, Richard Rycart (Robert Pugh) kiáll volt felettese felelősségre vonása mellett, miközben a Hágai Nemzetközi Bíróság ügyészei hivatalosan vádat emelnek ellene háborús bűn elkövetése miatt, amitől csupán a bíróságot el nem ismerő országokban - például az Egyesült Államokban - érezheti védve magát. Az egyébként szintén nem túl nyitott, de lazának és ugyanakkor kissé megfáradtnak tűnő Lang tanácsadói javaslatára természetesen az országban marad - sőt később egyenesen New Yorkba siet -, miközben folytatják az emlékiratok rögzítését. Az ex-miniszterelnök és "szelleme" között - elsősorban az előbbi távolságtartása miatt - mindvégig inkább formális a viszony, a Lang múltjából felidézett részletek, a felmerülő kérdések és visszakérdezések okán mégis létrejön köztük egyfajta részleges, bár meglehetősen felszínes bizalom.

Mostanra már bizonyára furcsának tűnik, miért nem utaltam ezidáig név szerint a Szellemre, ám a magyarázat nagyon egyszerű. Szinte hihetetlen, de Ewan McGregor karakterének neve egyszer sem hangzik el a film során, és erre az ember csak utólag jön rá - egyszerűen azon kapja magát, hogy nem emlékszik a főszereplő nevére. Hiába súgja a józan ész, hogy a film elején legalább egyszer el kellett hangozzon az őt ismerő ügynök szájából, vagy az új emberekkel való találkozás során, utólag mégis kiderül, hogy a szellemírónak nincs neve a stáblistán, és valójában egyetlen egy alkalommal sem szerepel a filmben. Egyszerű, mégis nagyszerű fogás az alkotók részéről. Se család, se előtörténet, se név - kétségtelen hát, hogy ő tűnik a legmegfelelőbb embernek a feladatra. Mindez különösen érdekes, illetőleg egyfajta kontrasztot teremt annak fényében, hogy az előző szellemírót tulajdonképpen egyszer sem látjuk - legfeljebb a film elején távolról - mégis van neve (Mike McAra), és a személyét övező rejtélyek ellenére fokozatosan egyre kézzelfoghatóbbá és megismerhetőbbé válik, ahogy szépen lassan fény derül Langgal kapcsolatos munkásságára. Kiderül például, hogy szintén brit származású volt (a családneve alapján skót ugyebár), és a kompon bekövetkezett titokzatos halála előtt nem csupán a kézirat elkészítésén fáradozott...


Szellemírónk kíváncsiságát természetesen felkeltik az új fordulatok, azonban már csak a rövid határidő miatt is igyekszik az emlékiratokra koncentrálni. Langgal folytatott beszélgetéseik során fokozatosan kerülnek a felszínre a részletek az egykori kormányfő múltjából - politikusi pályája előtti ifjúkorából, a Cambridge-ben töltött egyetemi évekről, a feleségéhez fűződő szerelméről és annak hatásairól, ésatöbbi. Időközben a háborús bűnnel kapcsolatos vádak megteszik hatásukat, és egy hadseregnyi riporter és tüntető érkezik a szigetre. Valósággal elözönlik a mindaddig kihaltnak tűnő, Lang menedékéhez közeli kisvárost, illetve a szállodát, melynek korábban a Szellem volt az egyetlen lakója, majd az ex-miniszterelnök kerítéssel körbevett bázisának őrséggel védett kapuja előtt rendeznek nagy felhajtást és hangos tiltakozó akciót. Hősünk hiába próbálja viccel elütni a dolgot, Amelia Bly sokatmondóan közli vele, hogy a helyzet bizony jóval komolyabb, mintsem gondolná. Olyannyira, hogy Lang az asszisztenssel, a szókimondó és néha indulatos feleséggel, valamint egyéb tanácsadóival folytatott kupaktanács után úgy dönt, valamilyen ürüggyel az amerikai kontinensre utazik, hogy támogatást kérjen.


Ily módon a Szellem interjúalany nélkül marad, s bár a kéziratot részben egyedül is tudja folytatni, kíváncsiságát egyre inkább fokozzák az elődje titokzatos halálát övező furcsaságok. Kiderül, hogy Lang szintén hátrahagyott felesége, Ruth számára is gyanús McAra végzete, ami arra sarkallja hősünket, hogy jobban utánajárjon a dolognak. Miközben a tengerparton nyomoznak, majd a házban próbálnak közelebb jutni a megoldáshoz, bensőségesnek éppen nem nevezhető, mégis szoros kapcsolat, egyfajta különös viszony alakul ki kettejük között. Némi tanácstalanság és kutatás után az elhunyt szellemíró szobájában elszállásolt főhős a McAra által hátrahagyott tárgyak között olyan információkra bukkan, melyek egyrészt a korábbi külügyminiszternek, Rycartnak az ügyben való érintettségére utalnak, másrészt viszont - ami valósággal letaglózza - az ex-miniszterelnök és a CIA közötti sötét kapcsolatra engednek következtetni. Egyre inkább úgy tűnik, semmi sem az, aminek látszik, és a szálak végül a szárazföldre, Lang egykori cambridge-i professzorához, Paul Emmett-hez (Tom Wilkinson) vezetnek. A Szellem úgy dönt, további válaszok reményében felkeresi őt...

Ahogy a történet fokozatosan halad előre, úgy nő szellemírónk bizalmatlansága Adam Lang és teljes stábja iránt, miközben egyre kevésbé tudja, kitől várhatna segítséget. Lassan úrrá lesz rajta a félelem, és attól tartva, hogy ő is túlságosan kíváncsi elődje sorsára juthat, nem győz a háta mögé nézni - sőt néha már-már irracionálisnak tűnő, váratlan akciókra és menekülésre adja a fejét, melyet mintha kezdene elveszíteni. A hatást fokozza, hogy a szigeten, illetve a szárazföld érintett részén az elhagyatott környezet, a kihalt tengerpart, erdő és városka, a (kezdetben) üres hotel, a zord időjárás, a szürke égbolt és a komor képek mind mind a magányosság, a kiszolgáltatottság érzését keltik az emberben. Még a Lang és stábja számára otthonként szolgáló épület szögletes, hideg kialakítása és a hatalmas, az üres tengerpartra néző üvegfalak is csökkentik a kényelem- és a biztonságérzetet, a látszólag unalmas külsőségek ellenére mindvégig valamiféle lappangó veszélyt elhintve a levegőben, majdhogynem Hitchkock Madarak című filmjét vagy valamelyik másik klasszikusát megidézve.

Végül Lang visszatér a szigetre, és némi csavart követően az emlékiratokat tartalmazó könyv is elkészül. S bár az ex-miniszterelnök titokzatos múltjára és Mike McAra rejtélyes halálának körülményeire addig sem derül fény - amit hősünk talán nem is bánna túlságosan a kétszázötvenezer dolláros honorárium kézhez vételét követően -, a könyv londoni bemutatóján mégis sikerül lerántania a leplet az igazságról.


Az alkotók megpróbáltak hűek maradni az eredeti regény cselekményéhez, és ez alapvetően nem tett rosszat a filmnek, bár kétségtelenül lelassította a történetvezetést. Ezért a Szellemíróról egyáltalán nem mondható, hogy túl gyors tempót diktál, ám a levegőben érezhető feszültség és a színészi játék mindvégig képes fenntartani a néző figyelmét, még ha a közepén egy időre le is ül kicsit. Ennek ellenére érdemes végig kitartani, ha már egyszer belekezdtünk, mivel a befejezés tartogat némi fordulatot és egy csattanót is - szó szerint. Aki a pörgős és akciódús filmeket kedveli, az lehet, hogy jobban teszi, ha messzire elkerüli ezt a mozit, akit viszont az elején megfogott, alig győzi kivárni, mikor derül már fény az ex-miniszterelnök, az ex-szellemíró vagy az ex-CIA-ügynök titkára - és amikor látszólag nem történik semmi, akkor azt, hogy mikor történik már valami, amitől végre okosabbak leszünk.

A feszültség egy rövid időszakot kivéve folyamatosan nő, a film végére már-már kézzelfoghatóvá válik a paranoia és a bizalmatlanság érzése. De a növekvő feszültség és bizonytalanság mellett minden egyéb megvan a Szellemíróban, ami egy jó thrillerhez kell: rejtélyek, minimális mennyiségű nyom, intrika, nyomozás, fordulatok - még ha azok nem is eget rengetőek. Természetesen akadnak drámai elemek is, melyek azonban a fokozatosan és jól adagolt feszültség mellett nem hatnak túlságosan letaglózóan - különösen a kiválóan elhintett, érett humornak köszönhetően, mely nagyszerűen színesíti és végig a megfelelő egyensúlyban tartja a filmet. És végül, de nem utolsósorban ott vannak a remek karakterek, melyeket profi és sokoldalú színészek keltenek életre.


Noha a regényben Adam Lang valójában Tony Blair jól álcázott inkarnációja, ez a filmben már nem olyan egyértelmű - hacsak nem a jellegzetes Amerika-támogatás és a markáns terrorizmus-ellenesség vonatkozásában. Pierce Brosnan alakítása ez alkalommal igen távol áll az általa oly gyakran játszott sármőr szerepétől, viszont kiválóan eleveníti meg a hibákkal teli, kissé megfáradt politikus és világfi alakját. Az ex-miniszterelnök figuráját látva a vásznon egyáltalán nem egy briliáns államférfi vagy egy tökéletes férj jut az eszünkbe, sokkal inkább egy karrierje végén járó, önfejű és kissé nyers, a múltat némileg szépíteni akaró, valahol mégis szimpátiára érdemes ember. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem szerepel sokat a filmben, mégis minden körülötte forog, egyfajta védőburokban létező alakja és rejtélyes múltja mindvégig a történet egyik fő mozgatórugóját képezi. A film azonban nem akar ítélkezni vagy véleményt mondani sem Adam Lang, sem pedig a tettei felett - a politikai felhang tulajdonképpen csak adalék, a lényeg a baljós hangulat és a misztérium, ami körüllengi a Szellem szigeten töltött napjait.

A címszerepben Ewan McGregor remekül hozza azt, amit már megszokhattunk tőle: ezúttal is elhisszük neki, hogy ő egyáltalán nem egy kalandor típus, csak egy hétköznapi fickó, akárcsak bármelyik szomszédunk, aki akarata ellenére csöppent nyakig a szószba. Annyi biztos, hogy az eredetileg a szerepre szerződtetett, egy ideje leginkább csak akcióhősként tündöklő és idősebb Nicolas Cage-t felettébb nehéz lenne a helyére képzelni... Olivia Williams úgyszintén nagyszerű választás volt Mrs. Lang szerepére: ugyanolyan hitelesen formálja meg az egykori miniszterelnök kemény, határozott és lojális feleségét, mint a kissé elhanyagolt, megsebzett, kiábrándult, törékeny és titokzatos nőt. McGregorral közös jeleneteik némelyike külön élményszámba megy, csakúgy, mint a szellemíró és Amelia Bly közötti párbeszédek. Utóbbi szerepében Kim Cattrall meggyőzően játssza a talpraesett, mindig felkészült, megbízható, alázatos és mégis öntudatos, ambiciózus és néha cinikus személyi asszisztenst, és a többi mellékszereplő teljesítményére sem lehet panaszunk.

A technikai megvalósításban, ha úgy vesszük, nincs semmi különleges vagy újszerű, minden eszköz sokkal inkább a cselekmény és a szereplők megnyilvánulásainak, érzéseinek támogatására, illetve kihangsúlyozására szolgál. Semmi ultramodern fényképezés, semmi látványoskodó kameratechnika - de minek is, amikor a régi stílusban rögzített felvételek nagyszerűen közvetítik a feszült hangulatot és a kiváló színészi játékot. Semmi extra hanghatás, semmi hirtelen váltás vagy hatalmas robbanás - de nem is hiányzik, hiszen a szolíd, de a kellő pillanatban felpörgő, klasszikus zenei aláfestés, a kristálytiszta környezeti hangok, és néha maga a csend a legjobb kifejező eszköz. A film a maga bő kétórás játékidejével egy cseppet talán hosszabb a kelleténél, a feszítettebb tempó azonban alighanem az izgalommal teli várakozás rovására ment volna. Az óvatos, kevés vágás, illetve a hosszú, elnyújtott jelenetek haszna viszont abban mutatkozik meg, hogy a folytonosságot és ezáltal az életszerűséget, illetőleg a feszültség mesteri szintű fenntartását szolgálja.

Azt hiszem, mindezek után bátran kijelenthetjük: Roman Polanski valóban tud rendezni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a Szellemíróval az idei Berlini Filmfesztiválon elnyerte az Arany Medve díjat.

Szellemíró előzetes