Star Trek - Sötétségben filmkritika

A franchise négy évvel ezelőtti folytatása valójában egy új eredettörténet volt, mely elsősorban a karakterekre, azon belül is leginkább a tűz és víz természetű Kirk és Spock szoros, életre szóló barátságának kialakulására koncentrált. S hiába az alapvetően bugyuta történet, a forgatókönyvben elő-előforduló logikátlanságok valamint az egysíkú és hamar unalmassá váló főgonosz, az ütős akciók, a szellemes párbeszédek és a humor jó arányérzékkel megtámogatott adagolása felettébb szórakoztatóvá és élvezhetővé tette eme újragondolást, miközben a híres elődökkel is kellő tisztelettel bánt. A modern köntösbe öltöztetett, régi-új képi világ szintén lenyűgözőre sikeredett: a Csillagflotta legénységét olyan közelről és intenzíven követhettük a pörgő és dinamikus harcok közben, mint azelőtt sohasem.

Vagyis a J.J. Abrams-féle Star Trek minden hibája ellenére egy rendkívül dinamikus és szórakoztató, igazi "feel good" mozi lett, melybe sikerült elegendő ötletet, érzelmet és érdekes, a régi szereplőkhöz nagyban hasonlító, mégis frissnek ható karaktert belepumpálni ahhoz, hogy a produkció megálljon a saját lábán. Mivel az első film, melyben a kaland-faktor a nyilvánvaló hiányosságok és a sztori minden butasága ellenére is az egekbe szökött, nagyon magasra tette a lécet, rettenetesen nehéz feladat volt méltó folytatást készíteni. A narratíva azonban ugyanazon a vonalon halad tovább, melyen elindult - sőt mi több, a Sötétségben mondhatni bekeményít, és még nagyobb, az egész Föderáció létét és a galaktikus békét fenyegető veszéllyel szembesíti hőseinket.



Abrams és alkotótársai remekül ráéreztek arra, hogy miközben egy, a rajongók igényeit kielégítő főgonoszt szándékoztak bevetni, a szélesebb közönség megnyerése érdekében mindenképpen egy nagyívű történetre lesz szükség. Ezért egy komoly belső fenyegetést képviselő ellenséget hívtak életre, ily módon emelve a tétet a lehető legmagasabbra, miközben természetesen emberi kapcsolatok és sorsok is kockán forognak, az érzelmek pedig a tetőfokra hágnak. Az Enterprise első részben megismert, fiatal legénysége immár jól működő csapattá állt össze, az új események azonban alaposan próbára teszik képességeiket, hitüket és lojalitásukat. Már az egyébként helyzetkomikumban bővelkedő felütés során olyan sarkalatos problémák kerülnek a felszínre, mint a Csillagflotta Elsődleges Irányelvéhez* való ragaszkodás, a felelősség kontra bajtársiasság kérdése, a közösség és az egyén érdekei közötti ellentétek, és hasonló dilemmák.

Jin és Jang: Spock (Zachary Quinto) és Kirk (Chris Pine)

Hőseink újfent pellengérre állított kapcsolatai közepette Kirk és Spock különös baráti viszonya további kibontásra kerül, illetve az érzelmeit mindig maximálisan kontrollálni igyekvő vulkáni és Uhura úgyszintén meglepő románca is komoly próbatétellel szembesül a bevezetőben látható események következtében - és az igazi bonyodalom még csak ezután következik.

Uhura hadnagy (Zoe Saldana) és a fiúk bevetésen

Az Enterprise űrhajó Nibiru bolygóról hazatérő legénysége ugyanis egy rejtélyes, ám mindenre elszánt terroristával találja magát szemben, aki több, számos áldozattal járó merényletet is elkövet a Csillagflotta ellen. Az egyelőre ismeretlen célért harcoló John Harrison (Benedict Cumberbatch) a Kronosnak, a Föderációval szembenálló klingonok otthonának egy elhagyatott részére menekül, ahová James T. Kirk kapitány (Chris Pine) követi őt Marcus admirális (Peter Weller) engedélyével. Miközben Kirk, Spock parancsnok (Zachary Quinto) és Uhura hadnagy (Zoe Saldana) megpróbálja kézre keríteni a szökevényt, fokozatosan fény derül annak kilétére és motivációjára, ami a Föld és az egész Föderáció jövőjét veszélyezteti. Minden lében kanál kapitányunk - a jól bevált csapat szokványos és meglepő húzásai mellett - ezúttal váratlan segítséget kap az admirális lányának, Dr. Carol Marcusnak (Alice Eve) köszönhetően, aki maga is igyekszik utánajárni a Harrisont és a Flottát összekötő, súlyos titoknak.



A Sötétségben tehát alapvetően egy sci-fi köntösbe öltöztetett akció-thriller, mely a Star Trek jól ismert univerzumára és szereplőire épül. Az utóbbi tényen kívül az ok, amiért a sztori működik, nem más, minthogy John Harrison - annak ellenére, hogy nem éppen egy összetett jellem - agyafúrt és rendkívül karizmatikus főellenségnek bizonyul Benedict Cumberbatch megformálásában. A jellegzetes arcú angol színész már a Sherlock Holmes-szériák modern újragondolásában is megmutatta "sötét oldalát", illetve hogy abszolút hitelességgel képes zseniális megszállottakat alakítani - s mint tudjuk, ilyen szempontból nagyon kevés választja el egymástól a jókat és a rosszakat, vagyis a protagonisták és antagonisták személyét. Csakúgy, mint Holmes a Sherlockban, Cumberbatch átlagon felüli képességekkel megáldott karaktere itt is nyitott könyvként olvas az emberekben, azonnal felismerve főbb jellemvonásaikat s egyben gyengéiket. Habár Cumberbatch jobbára minimalista, ugyanakkor fenyegető alakítást nyújt, míg máskor igencsak túljátssza a szerepét, rendkívül komoly jelenléttel bír a vásznon, ezért a Star Trekhez méltó ellenfelet volt képes teremteni, mely a korábbi filmekhez, illetve sorozatokhoz való kapcsolódási pontokkal kiegészülve minden bizonnyal az ős-Trekkereket is kielégíti majd.

Scotty (Simon Pegg) ezúttal nem egyszerű főgépészként tündököl

Annak ellenére azonban, hogy az alkotók az aktuális trendeket követve darkosra vették a figurát, szerencsére laza és humoros pillanatokban sincs hiány. Scotty hozza a Simon Pegg-től már megszokott, igencsak különc és bohókás, de legtöbbször vicces önmagát, és a Karl Urban értelmezésében úgyszintén kissé túljátszott, mégis szórakoztató Bones szarkasztikus beszólásaiból sincs hiány. A gyökeresen eltérő életszemléletet és munkaetikát követő Kirk és Spock közötti helyzetkomikum részben megmaradt, amibe alkalomadtán a talpraesett Uhura is bekapcsolódik. Amellett, hogy Sulu (John Cho) és Csekov (Anton Yelchin) ezúttal némileg háttérbe szorulnak, csupán az intellektuális bombázó, Carol Markus újonnan behozott karaktere az, aki feltűnően kilóg a sorból, és többnyire nem a jó értelemben véve - valami kapcsolódási pontja ugyan van a történethez apja, Marcus admirális révén, azonban Alice Eve sokszor úgy játszik, mintha androidot alakítana. A bájos színésznő, aki fantasztikus és abszolút természetes volt a Túl jó nő a csajom című tini-romkomban, valahogy még mindig nem találja a helyét a sci-fi műfajában (noha a Sötét zsaruk 3-hoz képest mindenképp inspiráltabb teljesítményt nyújt).

Alice Eve és Kirk nem mindig nyerő páros

Vagyis súlyos témák és magas tétek ide vagy oda, az újraindult Star Trek-filmfolyam továbbra is könnyed narrációval tárja elénk a sokak által kedvelt univerzum legújabb, illetve valamelyest újragondolt történéseit. Noha a markáns karakterek drámai interakciói, illetve a Star Trekre jellemző utalások beépítése ellenére még mindig rendkívül kommersz, amit a korábban többek közt a Cloverfieldben, a Super 8-ban vagy a Mission Impossible-mozikban közreműködő J.J. Abrams elénk tár a vásznon, azt hihetetlenül profi módon csinálja, miközben kétségtelenül hatni tud a nézők érzelmeire és kalandvágyára. A Sötétségben esetében az eredmény ugyan néha már-már giccsbe hajló, de még az elviselhető keretek között marad, jobbára sikeresen egyensúlyozva a néhai Gene Roddenbery által megteremtett franchise üzenete és a vegytiszta szórakoztatás igénye között. A rajongók által üdvözölt számos kapcsolódási pont mellett a nagy elődök előtti tisztelgés keretében egy jelenet erejéig még a régi Spock, azaz Leonard Nimoy is feltűnik a filmben (miután az előző epizódban sikerrel teljesítette az alternatív univerzum létrehozásához szükséges küldetését).

Az ifjú Csekov (Anton Yelchin) a nyakába szakadt gépházban

Ami pedig magát a moziélményt illeti, arra most sem lehet panasz, lévén a vizualitás még a négy évvel ezelőtti rebootot is felülmúlja, és a hangkeverés úgyszintén rendesen odavág. A retro-modern űrhajókon és a kreatív módon fényképezett csatákon kívül a Föld nagyvárosainak jövőbeli látképét is megcsodálhatjuk - ahogy legalábbis azt az alkotók elképzelik -, miközben a CGI és a praktikus díszletek, illetve effektek aránya mindvégig egészséges egyensúlyban marad. A Sötétségbent részben extrém nagyfelbontású IMAX-kamerákkal vették fel, és Abrams - a Paramount nyomására - pályafutása során először alkalmazta a 3D-s konverziót. Noha az így nyert plusz hatás és mélység csupán néha jut szerephez, a látvánnyal szemben így sem igazán lehet kifogásunk, a megfelelő mozi megfelelő helyén ülve teljességgel az események közepén érezhetjük magunkat. Vagyis a filmet a Vasember 3-hoz hasonlóan leginkább IMAX 3D-ben érdemes megtekinteni, de ha ez nem lehetséges, a hagyományos 2D vetítés is bőven megteszi.

Sulu kormányos (John Cho) ismét magasra tör az Enterprise-szal

Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy akadnak repetitív momentumok, ami mind a vizuális eszközök használatában (pl. az Enterprise diadalittas kiemelkedése a felhők közül), mind a narratíva terén (pl. a szereplők interakciói során) megfigyelhető. S mint láthattuk, igazi újdonsággal nem szolgál a Sötétségben cselekménye sem, azaz még az új széria második felvonásának végére sem jutottunk el hőseinkkel a klasszikus Star Trek rajongók körében szállóigévé vált prológusában elhangzó ismeretlen felfedezéséig és új világok meghódításáig. Mindezt a film újfent Michael Giacchino által komponált - egyébként változatlanul gyönyörűen szóló - zenéje is hűen tükrözi, melyben úgyszintén nem vállaltak kockázatot az alkotók: minimális variációval ugyanazok a témák kísérik a mozit, mint a négy évvel korábbi reboot történéseit.



A kevés lényegi változtatásnak köszönhetően azonban garantáltan megmaradt a korábbi Star Trek-feeling, vagyis ezúttal is sikerült megragadni a Gene Roddenbery teremtette franchise lényegét, sajátosan idealisztikus és reményteljes jövőképét. A kommersz megoldások még fokozottabb jelenléte pedig alighanem szükséges rosszként értékelhető, ami talán elkerülhetetlen ahhoz, hogy a mai közönség képes legyen feldolgozni és életben tartani ezt az egyébként nagyon is mélyen szántó motívumokkal ellátott, súlyos emberi és civilizációs problémákkal foglalkozó, gondolatébresztő univerzumot. Arra a kérdésre, miszerint valóban kell-e a nagyfokú kommerszség, hogy a közönség befogadja, illetve a tömegek bármit befogadnak-e, ha az eléggé kommersz, alighanem az a válasz adható, hogy egyik generálja a másikat, ahogyan az általában minden mással is lenni szokott, miközben alapvetően a pénz az úr. A további folytatással kapcsolatban pedig csak álmodozhatunk, hogy ha sor kerül rá a jövőben - valószínűleg a Star Wars film(ek)re átnyergelő Abrams mint rendező nélkül -, talán merészebbek lesznek a forgatókönyvírók és a producerek, és valóra válnak a híres - az új szériában immár másodszor elsütött - beharangozóban elhangzó mondatok...

Irány az ismeretlen

Star Trek - Sötétségben előzetes