Scott Pilgrim a világ ellen filmkritika

Tehát van ez a Pilgrim-gyerek (Michael Cera), aki mindössze huszonkét esztendős, mégis simán elmenne tizennyolcnak, tejfeles szájával, nyávogó hangjával és kissé divatjamúlt, a nyolcvanas éveket idéző, félhosszú és enyhén göndörödő frizurájával. Állása ugyan nincs - saját bevallása szerint éppen "két munkahely közt" leledzik -, saját zenekara viszont van, amiben lelkesen basszusgitározik. Na jó, ha nem is a sajátja a banda, de legalábbis közös egy lánnyal és két másik sráccal, melyet a nem valami menő, mindazonáltal a figyelemfelkeltésre kiválóan alkalmas "Sex Bob-omb" névvel ruháztak fel. Scott Pilgrim pedig, mint valami modern mesehős, vígan éli életét kínai származású, tizenhét éves gimnazista barátnőjével, Knives Chau-val (Ellen Wong), valamint homoszexuális szobatársával, Wallace Wells-szel (Kieran Culkin). Utóbbi sosem rest azonnal kiteregetni a srác szennyesét annak tizennyolc éves húga, Stacey (Anna Kendrick) előtt, aki viszont korához képest rendre meglehetősen érett és felelősségteljes stílusban vonja kérdőre Scottot. Pláne akkor, amikor bátyja végzetesen belezúg egy, először csupán álmában látott, majd a maga teljes valójában és pink-punk-emós hajviseletével feltűnő, titokzatos csajba, Ramona Flowers-be (Mary Elizabeth Winstead), akivel csalni kezdi a már megunt és cikinek tartott Knives-t. Mint azonban kiderül, még a Scott Pilgrim-féle gondtalan fiatalok sem eszik mindig olyan forrón a kását: Ramona hét gonosz ex-barátja ugyanis mindent megtesz azért, hogy bosszúból meghiúsítsa a lány és Scott között amúgy is csak lassan és döcögősen kibontakozó kapcsolatot...


Ahogy a fentiek alapján sejthető, a film dramaturgiája felettébb egyszerű és tökéletesen abszurd, ugyanakkor jobbára mentes a sallangoktól. A dolgok a tinifilmektől megszokott mederben folynak a maguk nem éppen túlbonyolított módján, és leginkább olyan, a fiatalokat általában foglalkoztató problémákkal szembesülünk, mint az, hogy éppen ki kivel jár, ki szakít kivel és miért, ki a haver és ki az ellenség, mikor lesz a következő buli, mi a menő és mi a ciki, mi a "cool" és mi a gáz, meg hasonlók. Ettől persze még semmi különös vagy figyelemreméltó nem volna az egészben, a produkció azonban olyan egyedi, a képregényekből és a videojátékokból átvett elemekkel operál, melyek láttán a néző időnként óhatatlanul úgy érzi, mintha nem is a mozivászonra, hanem egy képregényújság lapjaira vagy egy elektronikus karakterektől és számítógéppel megrajzolt tárgyaktól hemzsegő monitorra bámulna.


Nem elég, hogy az egyes szereplők és bizonyos tereptárgyak bemutatása az azok különböző jellemzőit részletező, a képen váratlanul megjelenő, beillesztett feliratokkal történik, az egymást a profi karatésokat és egyéb küzdősportokat magas fokon űző mestereket is megszégyenítő gyorsasággal és hatékonysággal püfölő hős(ök) és antihősök küzdelme teljességgel a nagymúltú Mortal Kombat mintájára készült, mind a mozdulatok és beállások, mind az ütéseket kísérő feliratok tekintetében. A fizika és a realizmus szabályainak tehát búcsút mondhatunk, a képregényhű megjelenítést pedig a stílszerű hátterek és vágások, illetve az "osztott képernyő" mellett egyéb fantasy elemek és fantasztikus képességű fegyverek használata garantálja. Éppen ezek miatt azonban, az átütően modern megvalósítás ellenére is hatványozottan visszaköszön a néhány évtizeddel ezelőtti "régi szép idők" emléke - de már önmagában az a tény is határozottan előrevetíti a felidézni kívánt korszakot, ahogyan a retroprimitív, szaggatott speaker-hangokkal aláfestett, erősen pixeles Universal logó köszönt bennünket a film elején.

Műfajilag tehát igencsak nehéz volna markánsan besorolni eme darabot bármilyen diszkrét kategóriába - nyilvánvalóan egy, a realista irányzattól meglehetősen távol, képregényadaptáció lévén viszont a szürrealizmushoz és az absztrakcióhoz annál közelebb eső alkotásról van szó. Minden kétséget kizáróan magán viseli a romantikus vígjátékok bizonyos ismertetőjegyeit, miközben a tipikus rom-kom elemek minimális jelenlétével, illetőleg az érzelgős ömlengések szinte teljes elhagyásával operál. Ehelyett - a dialógusok, illetve az egyes szituációk abszurditása és helyzetkomikuma mellett - a hangsúly sokkal inkább a tini-kaland faktoron és az egyedi (CG) látványvilágú és hangulatú, fantasy elemeket felmutató, videojátékba illő akciókra került. De ha a konkrét műfaji meghatározás nem is nagyon lehetséges, végeredményben elég annyi, hogy a Scott Pilgrim a világ ellen egy sajátos stílussal és humorral rendelkező szórakoztató, modern mesefilm (de nem gyerekfilm!), melyben a látvány lenyűgöző, a vizuális- és hangeffektusok autentikusak, kifogástalanok és nagyon ütnek, a zene pedig állat. Olyannyira, hogy mindez talán még az idősebb generációk arra fogékony tagjait is képes átmenetileg visszarepíteni fiatal- illetve tinédzserkorába.


A Vaskabátokat és a Haláli hullák hajnalát is elkövető Edgar Wright munkájára ezúttal sem lehet sok panaszunk - nyilván azért választották éppen őt a rendezői székbe, mert volt már némi tapasztalata a különböző műfajokat hasonló módon elegyítő produkciók terén. A forgatókönyv egyszerűségét és gyengébb pillanatait hatásosan sikerült kompenzálnia a remek vágásokkal és egyéb kreatív megoldásokkal, a helyenként olcsó párbeszédeket vagy unalomba hajló jeleneteket pedig frappáns beszólások, olykor igazi telitalálatnak számító, paródiába is beillő poénok és a megfelelően adagolt akciók ellensúlyozzák - így még a kis híján két órásra nyúló játékidő is egész könnyen elviselhető. Sőt a több, mint két és fél órás, szintén képregény alapján mozivászonra álmodott Watchmenhez képest szinte rövidnek mondható, pláne ha a jelen film jóval feszesebb tempóját is figyelembe vesszük. Az utóbbi tény azért is érdekes, mert a klasszikus szuperhősök nem ebben, hanem a Watchmenben szerepelnek... Félreértés ne essék, a világért sem szeretném leszólni az utóbbi filmet, hiszen az adott műfajon belül is teljesen más kategóriába tartozik - mindössze arról van szó, hogy könnyen előfordulhat, hogy akinek nem jött be az a mozi, annak az ifjú rocker kalandjai annál jobban fognak tetszeni. A Scott Pilgrim egyik erőssége ugyanis éppen az, hogy a napjaink követelményeinek megfelelő, modern tálalással sikeresen idézi meg egy letűnőben lévő korszak szellemét.


A torontói garázsrockerek élete egy pillanatig sem unalmas, és a főhős személye sem érdektelen - habár azt el kell ismerni, hogy egyáltalán nem az a tipikus "jó pasi", akit mindenki csak macsó hódítóként ismer, sem az a hercegi alkat, aki azon a bizonyos fehér lovon érkezik. Az angolban zarándokot jelentő Pilgrim karaktere valójában jóval közelebb esik a nevéhez, mint az imént említett, hősies protagonista figurájához, a maga kamaszos esetlenségével és bizonytalanságával, ugyanakkor figyelemre méltó elszántságával. A rockbandának köszönhetően a csajok felhajtásával sincs gondja, sőt alkalomadtán inkább a lerázásukkal gyűlik meg a baja, amikor arra volna szükség. Amikor ellenségei rárontanak, először ijedt nyusziként reagál, azonban egyetlen pillanat alatt képes átvedleni mortal kombatos cséplőgépbe, ahogy ellentámadásba lendülve, magából kivetkőzve osztogatja a rúgásokat és a pofonokat, hogy azután álmai nőjével szemben ismét a félénk önmagát adja. Meglehetősen ellentmondásos egyéniség, annyi szent, a vékony dongájú Michael Cera viszont alkatilag kiválóan alkalmas eme "modernkori hős" megszemélyesítésére - azzal együtt, hogy néha talán túlságosan is élettelennek tűnik a karaktere.

Scotthoz hasonlóan Ramona is egy igen összetett, ugyanakkor rejtélyes személyiség, akiről csak fokozatosan derülnek ki múltjának ködbe vesző titkai - meg úgy egyáltalán, hogy mit akar Scottól, akivel kezdetben egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel vagy szívélyesen. Ha ez volt a cél, Mary Elizabeth Winstead jól hozza a kissé unott és flegma, elkényeztetett csajszi figuráját, akinél a végére majdhogynem valamiféle jellemfejlődés is megfigyelhető. Ugyanez talán még inkább tapasztalható az önmagáért kiálló, megcsalt Knives esetében, másról viszont már nemigen mondható el: Wallace például, bár mindvégig támogatja barátját (mármint Scottot) valójában notóriusan pasizik, Stacey osztja az észt, a bandatagokat pedig - a zrikáláson és a statisztáláson kívül - teljesen leköti zenei pályafutásuk.


A gonosz exek ellenben tipikus és jellegzetes képregényalakok, akik értelemszerűen nem az általuk bejárt útról, hanem az általuk kavart porról és szélsőségesen karakteres megnyilvánulásaikról híresek. Ezek a klisészerű, ám annál szórakoztatóbb és változatosabb figurák adják a film savát-borsát; kezdve az indiai származású, különleges varázserővel és trükkökkel harcoló Matthew Patellel, majd folytatva Lucas Lee-vel, az enyhén beképzelt, ám menő görkoris filmsztárral, vagy például Todd Ingrammal, az extrém pszichikus képességgel rendelkező, krónikusan vegetáriánus szépfiúval; míg végül eljutunk a mind közül is legmegátalkodottabb Gideon Graveshez, a Káosz Színház tulajához - és nem mellesleg a Sex Bob-omb legtehetősebb szponzorához -, aki a Gonosz Exek Ligájának kiötlője is egyben. Bár addig is van részünk - mind nekünk, mind pedig Scottnak - egy-két meglepetésben... Azzal együtt, hogy esetükben rendkívül hálás feladatról van szó, nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a gonosz exeket alakító Satya Bhabha, Chris Evans és Brandon Routh is brillírozik a szerepében.

A történet befejezése elég kiszámítható, de azért nem végletesen elcsépelt, a jó és a rossz (vagyis a főgonosz) harca pedig rendkívül látványosra és stílusosra sikeredett, minimális csavarral és lelkizéssel megtoldva. A film erénye, hogy forrásához hűen egyáltalán nem veszi komolyan magát - amit néha talán még túlzásba is visz kissé... Az én mércém szerint legalábbis egy picivel több humor és valamivel kevesebb banális párbeszéd még jobb lett volna, de alapvetően így sem érheti szó a ház elejét. Hiszen a történet alapvetően fiatalokról szól, és kreténség akad bőven - ez egy ilyen filmben többnyire pozitívumként értékelhető -, de szókimondásban, zenében, tombolásban, valamint smároló homokosokban sincs hiány. Míg az előbbi tényezők megítélése leginkább kor, ízlés és beállítottság kérdése, az utóbbi momentumhoz elsősorban gyomor kell... Persze nem kell semmi durva közelképre vagy feltűnően nyálas interakcióra gondolni - a produkció már csak a tizenkettes korhatár-besorolás miatt sem lép át egy bizonyos küszöböt.


Összességében a film kiérdemelten kaphat helyet a mindeddig legjobban sikerült képregényadaptációk sorában, ahol ez esetben már a forrás, azaz Bryan Lee O'Malley 2004-ben útjára indított képregénysorozata is kitűnik a maga egyedi, az amerikai képregények hagyományait és a japán manga stílusjegyeit ötvöző alkotásával. Mindkét országban rendkívül nagy, immár vagy egy évszázados tradíciója van a különböző képregényeknek, melyekre elkerülhetetlenül rányomta bélyegét az azóta eltelt korszakok jellegzetes szociális és kulturális kavalkádja. Noha mindez mára már kétségtelenül a populáris kultúra részévé vált, maga a stílus és a képregényformátum ettől még nem nevezhető általánosan elterjedt, uralkodó irányzatnak. Nem véletlen hát, hogy a film nem kereste halálra magát még az amerikai mozikban sem, mivel egy határozottan rétegműfajról van szó - van, akinek ez bejön, van, akinek nem. A mostanság középkorban járó vagy az annál idősebb generáció képviselői közül a képregénystílus megszállottain kívül legfeljebb azok számára ajánlható egyértelműen, akik fogékonyak a nosztalgiázás ilyetén formáira. Geekek és rockerek számára viszont minden kétséget kizáróan kötelező darab!

Scott Pilgrim a világ ellen előzetes