Ki gondolta volna, hogy Freddy Krueger immár több mint 25 éve hozza a frászt a mozibajárók újabb és újabb generációira? A Robert Englund által megformált beteges figura, mely mára egyértelműen bérelt helyet mondhat magáénak a slasher gyilkosok panoptikumában, először 1984-ben tűnt fel Wes Craven direktor Rémálom az Elm utcában című horror-klasszikusában. Krueger egy megégett arcú, torz külsővel bíró mumus, aki a halálból visszatérve azon szülők gyerekeit vadássza le sorra, akik őt élve felgyújtották - ráadásul mindezt a lurkók álmaiba behatolva teszi. Craven éles nyelvű, és ujjak gyanánt még élesebb pengéket viselő szörnyetege (kinek megjelenéséből elhagyhatatlan a zöld-piros csíkos pulóver és a keménykalap) nem néma gyilkos volt, mint a Péntek 13., vagy a Halloween maszkos főszereplői, és ezzel kitűnt a nagy slasher-hullám sorozatban gyártott, gyengébbnél gyengébb darabjai közül. Az első rész kirobbanó sikere mindenkit meglepett, még magát a gyártást pénzelő kis független stúdiót, a New Line Cinema-t is, amely ennek a váratlan fordulatnak köszönhetően elkerülte a csődbemenetelt és egy csapásra a filmipar jelentős szereplőjévé nőtte ki magát. Nem hiába hivatkoznak bennfentes körökben sokan úgy a stúdióra, mint a "házra, melyet Freddy épített".
Bár a pizzaarcú hentes a kezdetekben sokkal inkább ijeszteni akart, semmint megnevettetni, a széria előrehaladtával egyre inkább a humor került előtérbe és a rajzfilmszerűen abszurd, de vértől tocsogó poénok vették át a fő attrakció szerepét. Nézzük hát végig az egyik legnagyobb popkulturális lábnyomot hagyó horrorikon életútját.
A kezdetek
Freddy Krueger genezise, mint minden valamire való rémalaké, gyermekkori traumákra és félelmekre vezethető vissza. Craven állítása szerint az ihlet több forrásból is jött, mikor megalkotta a karaktert: részint a Los Angeles Times-ban megjelent gyilkossági hírek inspirálták, valamint az ugyancsak ebben az újságban megjelent cikkek, melyek a Pol Pot-rezsim elől Amerikába szökő kambodzsai menekültek gyerekeiről szóltak, akik rémálmaikba belehaltak, másrészt viszont a név még azokból az időkből származik, mikor diákként a padokat koptatta (Fred Krueger volt az általános iskolában a gyengébbeket, köztük magát Cravent is, elagyabugyáló rosszfiú neve), a külső megjelenés (legalábbis a kalap) pedig egy hajléktalantól ered, aki nagy hatással volt a direktorra hátulgombolósként - konkrétan halálra rémísztette. A zöld-piros színpárosítás, mely Krueger ruhatárának elválaszthatatlan elemévé vált, a Plastic Man nevezetű képregényfigurától származik, de a szerzőre hatással volt egy 1982-es tudományos cikk is, amely rámutatott arra, hogy ez a két szín az emberi retina számára leginkább összeférhetetlen egymás mellé helyezve. A koncepció kiugró pontjaként, illetve a zenei aláfestést megihletendő, ideális volt a popénekes Gary Wright 1976-os slágere, a Dream Weaver. Craven mindezeket még összegyúrta a keleti vallásokból átvett álommítoszokkal és a klasszikus horror toposzaival, és már készen is volt a történetének alapot jelentő váz.
A Rémálom az Elm utcában sikertörténete korántsem volt zökkenőmentes. Az egyetemi tanárként induló, majd alacsony költségvetésű exploitation-horrorjaival a filmszakmában magának nevet szerző Craven két kezdeti sikere után leszállóágba került. A Rémálom forgatókönyvét 1981-ben kezdte meg írni, azután, hogy az 1982-ben megjelenő Mocsárlény (Swamp Thing) forgatásával végzett. Ahogy befejezte, elkezdett vele házalni a stúdióknál, és természetesen sorra utasították vissza; a Disney-nek túl durva volt a sztori és finomítani akartak rajta, a Paramount szintén passzolta, mert túlságosan hasonlónak találta az akkoriban készülő Álomküzdők című sci-fihez. Végül a New Line - mely ezt megelőzően csak forgalmazóként működött, gyártóként nem - zöld utat adott a projektnek.
Rémálom az Elm utcában (1984)
Büdzsé: 1,8 millió dollár, Bevétel: 25,5 millió dollár
A film nyitójelenete az egyik leghátborzongatóbb felütés, amit csak valaha horrorfilmben láthattunk. Egy elhagyatott sötét, füstös alagsori kazánházban vagyunk, ahol egy nehezen lélegző férfi, kinek csak koromtól fekete, összeégett kezeit látjuk, éppen borotvaéles pengéket forraszt apró fémlemezekhez, aztán a szerkezetet egy viseltes bőrkesztyű ujjaihoz rögzíti. Az így megalkotott fegyvert a kezére húzza, és egyből a képernyőre úszik a vérvörössel felfestett címfelirat. A történet főhőse a gimnazista Nancy Thompson (Heather Langenkamp), akit barátaival, Tinával, Roddal és Glennel (Johnny Depp emlékezetes debütáló szerepe 21 évesen) együtt furcsa rémálmok gyötörnek. A legkülönösebb az egészben, hogy mindannyian ugyanarról álmodnak: mint később kiderül az álomtolvaj egy Freddy Krueger nevű gyerekgyilkos, akivel a felbőszült Elm utcai szülők végeztek még évekkel korábban. Freddy nem a mi világunkban él, hanem egy metafizikai megtestesülése mindannak, ami gonosz és romlott. A tudatalattinkba behatoló démoni lény, aki az álmok világában bármire képes, nem hatnak rá a fizika törvényei. A tinédzserek sorra kezdenek el hullani, a harcot pedig csak azok élhetik túl, akik elég erősek és leleményesek, na meg persze képesek sokáig ébren maradni.
A Rémálom az Elm utcában elképesztő különleges effektusainak megszületése tipikusan az az eset volt, amikor a szűkösség, a kényszer kreativitást szült. A rendkívül szorosra húzottt nadrágszíjnak (a pénz el is fogyott, mielőtt be tudták volna fejezni a filmet, így az angliai forgalmazási jogok eladásával kellett az utómunkálatokhoz elegendő támogatást szerezni) köszönhetően ötletes, olcsón kivitelezhető trükkökhöz kellett nyúlniuk a készítőknek: a híres vér-szökőkűt jelenet, melyben Freddy berántja magával Glent az ágyán keresztül, majd az ágyon vágott lyukból több liter vér tör föl a plafonra, egy fejjel lefelé berendezett szobában lett felvéve, ahol a bútorok és egyéb tárgyak a plafonhoz lettek rögzítve, majd egyszerűen fentről a résen át vörösre festett vízet öntöttek ki - a kamera elforgatásával az illúzió hibátlan lett. Az olvadó lépcsőfokok szintén a hasonlóan hatásos és emlékezetes, de potom összegből megvalósítható trükkök közé tartoztak: mindössze folyékony palacsinta tészta szükségeltetett hozzá. Az első rész bemutatója 1984. november 9. volt, a nyitóhétvégén a film 1,2 millió dollárt zsebelt be, majd ehhez még több mint 24 milliót sikerült összekeresnie, gyakorlatilag teljesen minimális reklámkampánnyal megtámogatva. Egyáltalán nem rossz egy mindössze 32 nap alatt, nevetségesen alacsony büdzséből, teljesen ismeretlen vagy B kategóriás szereplőkkel készült horrortól. A kritikai fogadtatás nem volt egyöntetűen hízelgő, de ez idővel sokat javult, és az első Rémálmot ma legtöbben az amerikai horror-klasszikusok között tartják számon.
Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja (1985)
Büdzsé: 3 millió dollár, Bevétel: 30 millió dollár
A Rémálom az Elm utcában sikere legfőképpen annak volt köszönhető, hogy a bevált slasher formulát valamelyest a feje tetejére állította, de egyúttal követte is azt bizonyos fokig. A rémirodalmi toposzokat, mint a karizmatikus gyilkos, a sejtelmes helyszínek és az álmok, látomások világa, keverte a kaszabolós horror konvencióival, sőt, egyes filmítészek még társadalmi mondanivalót is beleláttak Craven forgatókönyvébe (valóban felismerhető benne egy metafora az amerikai fiatalság kilátástalanságára, örökös harcára, hogy észrevegyék őket). A folytatás, mely az "addig üssük a vasat, míg meleg" elv alapján sebtiben, egy évvel később el is készült, már pont azokat a bugyuta slasher hagyományokat kezdi követni, amelyeket az előzmény még ügyesen kikerült. A Freddy bosszúja (amely cím elég leplezetlenül mutat rá, mire is számíthat a közönség) Craven közreműködése nélkül jött létre, David Chaskin író és Jack Sholder, az 1982-es Egyedül a sötétben (Alone in the Dark) rendezője, közös produktumaként.
A sztori öt évvel később folytatódik, és ezúttal egy fiú, Jesse Walsh (Mark Patton) a főszereplő, aki családjával az egykori Thompson-házba költözik. A központi téma ugyanúgy a valóság és képzelet közti vékony határvonal; Freddy úgy határoz az álomvilágból kilépve testet keres magának, és ilyen formában szedi tovább áldozatait, Jesse pedig ideális jelöltnek bizonyul. Az új irányzat, vagyis az, hogy a gyilkosságok ez alkalommal a való világban történnek, és nem a fiatalok éjszakai tudattalan állapotában, nem nyerte el mindenki tetszését (Cravenét sem). Sholder rendezése egyenetlen és hiányoznak belőle azok az apró-cseprő, gondosan megfontolt megoldások, amik az első részt kiemelték az átlag-slasherek közül, Freddy pedig elindult a fekete humorú egysorosok által kikövezett új, könnyedebb irányba. Azt már csak félve merem megemlíteni, hogy a Freddy bosszúja a testrablós horror-vonal mögött meghúzódó homoerotikus szubtextusáról is elhíresült azóta. Annak ellenére, hogy ez az egyik leggyengébb epizód, még kifejezetten tisztességes bevételt mondhat magáénak, főleg alacsony költségvetéséhez viszonyítva.
Rémálom az Elm utcában 3.: Álomharcosok (1987)
Büdzsé: 5 millió dollár, Bevétel: 44,8 millió dollár
A 3. résszel - mely az Álomharcosok alcímet kapta - azonban minden ismét a jó irányba terelődött. Az új ötlet egy olyan akciódús tinimozi volt, melyben a főszereplők végre tudatosan kihasználják az álmok adta lehetőségek végtelen tárházát: hiszen eddig senki sem gondolt arra, hogy egy olyan világban, ahol bármi megtörténhet, az álmodó is az lehet, aki csak akar, és olyan speciális képességekkel bírhat, amelyeknek csak a fantáziája szab határt. Az első rész Nancy-je visszatér, mint álomszakértő, és egy csapatnyi pszichiátriai kezelés alatt álló eltévelyedett tinédzserrel együtt veszi fel a harcot Freddy-vel. Az Álomharcosokat legtöbben úgy tartják számon, mint az első Rémálom utáni legjobb rész - egyszerre szórakoztató, félelmetes, humoros és kalandos. Heather Langenkamp mellett John Saxon, sőt Wes Craven is visszatért egy epizódnyi kihagyás után, utóbbi társírói szerepet tölt be többek között Frank Darabont mellett (aki később a Remény rabjait is jegyezte). Chuck Russell rendező méltó utódot tett le az asztalra, mely nagyszerű speciális effektusaival, szimpatikus karaktereivel és frappáns forgatókönyvével valódi vetélytársa tudott lenni az eredeti filmnek.
Az Álomharcosok 1987. február 27-én nyitott az amerikai mozikban, és az első hétvégén 8,9 millió dollár bevételt ért el, majd ezt a számot sikerült feltornásznia majdnem 45 millióra - ezzel a Rémálom-sorozat összesített listáján a harmadik legsikeresebbnek számít. A kritika sokkal kegyesebb volt a harmadik részhez, mint a Freddy bosszújához, és nem csak a franchise-on belül, de nagy általánosságban a 80-as évekbeli horrorfilmeket nézve az Álomharcosok az egyik legjobb, legélvezetesebb darab mind közül, nem csak a beleölt kreativitásnak, hanem Laurence Fishburne, Patricia Arquette, Dick Cavett vagy Gábor Zsa Zsa feltűnésének, na meg a Dokken nevezetű heavy metal banda által feljátszott főcímzenének (mely aztán egy trendet indított be, és az elkövetkező folytatások filmzenéjében mindig helyet kapott egy hasonlóan ütős, kemény rock-szám) köszönhetően is. Az sem utolsó szempont, hogy ebben a filmben hangzott el Freddy első, és máig egyik legtöbbet recitált aranyköpése: Jenniferrel, akinek minden vágya az volt, hogy híres színésznő lehessen, Freddy úgy végez, hogy a lány fejét belevágja egy televízió képernyőjébe, de előtte még elejt egy kegyetlenül ironikus mondatot, "Itt az alkalom, hogy benne legyél a tévében."
Folytatása következik!
