Perzsia hercege - Az idő homokja filmkritika

Valójában még 2004-ben történt, hogy a Hollywoodban nagy akció, sci-fi és fantasy gurunak számító producer, Jerry Bruckheimer kiszemelte magának a franchise-t, és a Walt Disney Pictures-szel karöltve megszerezte a jogokat a PC-n és játékkonzolokon egy évvel korábban debütáló Perzsia hercege - Az idő homokja megfilmesítéséhez. A forgatókönyv azonban csak 2007-re készült el, miután több különböző lehetőséget is számba vettek az alkotók - egy ideig még egy animációs film elkészítése is felmerült az élőszereplős változat helyett. A végleges verzió forgatókönyvének szerzői szerint a film alapját képező játék közvetlen adaptációját elvetve inkább arra törekedtek, hogy néhány meghatározó karakter és momentum kiragadásával egy új, izgalmas sztorit hozzanak létre. A végeredményről mindenki meggyőződhet május 20-tól a mozikban - ha még a cikk elolvasása után is kedvet érez hozzá.

Annak ellenére, hogy Az idő homokja című eredeti játékon kívül némileg annak két folytatásából (Warrior Within, The Two Thrones) is merítettek, a történet valóban meglehetősen elrugaszkodott a játékoktól. A film elején megtudhatjuk, hogyan lett Dastanból, a nincstelen, ám annál harciasabb és becsületesebb fiúból a középkori Perzsia királyának fogadott fia, s így a király vér szerinti két fia mellett Perzsia hercege. A film következő momentuma máris tizenöt esztendővel repít minket előre az időben, amikor is a perzsák hódító serege támadást intéz egy gazdag és nagy tekintélynek örvendő város, Alamut bevételére. Az ekkor már becsvágyó ifjú titán szerepében tündöklő Dastan (Jake Gyllenhaal) ötletességének és bátorságának köszönhetően a perzsáknak sikerül bevenniük a várost, melynek irányítását a szemrevaló ifjú hercegnő, Tamina (Gemma Arterton) kénytelen átadni a perzsák királyának. A győzelmi ünnepség során azonban a király váratlanul meghal egy merénylet következtében, amiért Dastant tartják felelősnek. A hercegnek Tamina segítségével sikerül elmenekülnie a biztos halálbüntetés elől, ám abbéli törekvése során, hogy tisztázza magát, olyan kalandokba keverednek együtt, amit korábban elképzelni sem tudott. Kiderül ugyanis, hogy valójában minden az Alamutban Dastan birtokába került gyönyörű és titokzatos tőr és az idő kerekét visszaforgatni képes homok körül forog, melyek segítségével a herceg nagybátyja, a számító és nagyratörő Nizam (Ben Kingsley) saját hatalma kiépítésén fáradozik.

Az "idő tőre" tehát, csakúgy, mint a játékokban, itt is központi szerepet játszik: a tőr tokjából kiengedett különleges homok, az "idő homokja" képes visszaforgatni az időt, az elfolyt homok mennyiségével arányos mértékben. Ilyen homokot természetesen nem lehet bárhol találni, az csak és kizárólag az "idő homokórájában" fellelhető, melyet az istenek hoztak a földre annak idején - s mely, ha elszabadul, bibliai léptékű homokvihar formájában képes elsöpörni mindent, ami csak az útjába kerül. Maga a tőr csupán egy-két percre elegendő homokot tud egyszerre befogadni, miáltal annak hatalma igencsak korlátozott, néha mégis kapóra jön a főhősnek, miután rájön a titokra. Ekkor ugyanis - szó szerint - egy gombnyomásra visszafelé kezd peregni az idő mindenki más számára, miközben Dastan, illetve a tőr aktuális birtokosa csupán szellemalakban, kívülről szemléli az inverz eseményeket. Meg kell hagyni, eléggé megmosolyogtató momentum, ahogy az egyes szereplők úgy mozognak, illetőleg az események azon a képtelen módon zajlanak, mint egy fordítva lejátszott videofelvétel esetén - az embernek önkéntelenül is az az érzése támad, mintha filmet nézne, ami egy pillanatra bizony képes kiragadni a történetből és a helyszínből. A megvalósítás jól kidolgozott, meseszerű volta azonban valamelyest javít a helyzeten, mivel némileg olyanná teszi az egész jelenetet, mintha csak álmot látna a főszereplő. Ahogy lezárul a tőr és a homok nem folyik tovább, természetesen minden visszatér a régi kerékvágásba, pontosabban attól a pillanattól kezdve, ameddig visszamentünk az időben. Az effektust szerencsére nem használják túl a filmben, mindössze néhány kulcsjelenetben szerepel, lehetővé téve a főhős számára, hogy többé-kevésbé hihető módon megváltoztassa, meg nem történtté tegye a dolgok menetét.

A játékokra jellemző akrobatika, falmászás és ugrálás már valamivel több szerephez jut: a Perzsia hercegének védjegyeként ismert, háztetőkön, falakon, a falakból kiálló vízszintes cölöpökön, illetve nagy magasságból végrehajtott nagyívű, a hétköznapi ember számára lehetetlennek tűnő ugrások többször is előfordulnak az üldözéses vagy városi küzdelmekkel tarkított akciók során. Ezekkel még tulajdonképpen nincs is semmi baj, azonban a Gyűrűk urára és hasonló kultikus filmekre hajazó, hihetetlen megoldások már némileg kiverhetik a biztosítékot azon nézők esetében, akik kevésbé tudják értékelni a látványosnak látványos, mindamellett abszolút képtelen és irreális szituációk minden további nélkül valóságosként történő ábrázolását. Szerintem legalábbis nem lehet csodálkozni azon, ha valakinek olyan érzése támad a hasonló jeleneteknél, mint amikor a várfalra felmászó Dastan a mintegy ötven méterre mögötte és alatta álló katonák által kilőtt, a herceget kis híján fejen találó acélozott (?) nyilakon kapaszkodik egyre feljebb és feljebb, hogy elsősorban a rendezők és a vizuális hatásokért felelős cégek egymásra licitálásáról van szó.


Mindez abból a szempontból is érdekes, hogy a tőrt és az idő homokját leszámítva talán nem is szerepelnek fantasy-elemek, azaz természetfeletti, valamilyen misztikumhoz köthető események vagy csodálatos, emberfeletti képességek a filmben. Emiatt bizonyos jelenetek során felmerülhet bennünk a kérdés: vajon valóság vagy csupán fantázia, amit látunk? Néha sajnos valóban nehéz eldönteni, milyen törvények uralkodnak az elénk táruló világban, melyet az alkotók a jelenlegi trendnek megfelelően felettébb realisztikus módon próbálnak ábrázolni, miközben úton-útfélen túlzásokba esnek. Úgy vélem, ha a néző biztosan tudja, hogy amit lát, az varázslat vagy realitás, akkor minden további nélkül képes befogadni és helyén kezelni a látottakat, ezt azonban alaposan megnehezíti, amikor a kettő közötti egyensúly időről-időre felbillen vagy tartósan hiányzik. Magára a film látványvilágára ellenben nem lehet sok panasz: a helyszínek gyönyörűek, a városok - különösen a gazdagságáról híres Alamut - megjelenítése monumentális és a végletekig kidolgozott, látszólag minden apró részlet a helyén van. A vizuális effektusok is elég meggyőzőek, legyen szó akár Dastan "időutazás" közbeni szellemalakjáról vagy a mindent elpusztító homokvihart ábrázoló képsorokról - a látvány szinte végig magába szippantja a nézőt, legfeljebb a végjáték során hőseink alatt megnyíló föld tűnik kissé elnagyoltnak és oda nem illőnek.

Apropó hősök: ami őket illeti, velük kapcsolatban elég vegyes a kép. Jake Gyllenhaal, aki a szerep kedvéért egész komoly izmokat növesztett, hozza a tőle megszokott kisfiús bájt és ártatlanságot a feltörekvő, mégis a tisztességes utat választó kalandor herceg szerepében. Alapvetően a legutóbbi James Bond mozival befutott Gemma Arterton is jó választásnak bizonyult mint Tamina, a törékeny, ámde elszánt és dacos ifjú hercegnő. A kettejük közti kémia, azaz vonzerő többnyire hihető és jól működik, és kapcsolatuknak szintén a javára írható, hogy az alkotók nem erőltették túlságosan a szerelmi szálat: vonzalmuk első találkozásuktól fogva nyilvánvaló ugyan, szerelmük rivalizálásuk és egymás iránti bizalmatlanságuk közepette csak lassan bontakozik ki előttünk, és egyáltalán nem képezi a történet fő vonalát. Mint ahogy nem sok tényleges szerephez jut az Alfred Molina által játszott Amar sejk sem, akivel hőseink menekülés közben, a sivatagban akadnak össze. A sejk amolyan tipikus különc és zsivány karakter, aki, ha nem éppen a nyílt terepen portyázik, szórakozásként struccokat futtat. Bár Amar bizonyos szempontból Dastan mentorának tekinthető, aki tanácsokkal látja el az ifjút, és végül segít neki ártatlansága bizonyításában, a szerepe tulajdonképpen a "comic relief" kategóriára, vagyis a feszültséget komikus elemek révén oldani kívánó megnyilvánulásokra korlátozódik, ami elsősorban humoros, de az adott szituációhoz nem illő megjegyzések formájában mutatkozik meg. Ezen megnyilvánulások szükségessége azonban egy amúgy is nehezen komolyan vehető kalandfilm esetében erősen megkérdőjelezhető és majdhogynem teljesen hatástalan, ami egy idő után átlátszóvá és gyakorlatilag feleslegessé teszi a sejk figuráját.


A történetet már csak a meglehetősen gyenge és sablonos főgonosz személyének, valamint az őt támogató, némileg jellegtelen és hiteltelen karaktereknek köszönhetően sem könnyű túlságosan komolyan venni. A hatalomra törő cselszövő, Nizam esetében biztosra mentek az alkotók, amikor a negatív hős szerepébe már-már beskatulyázott Ben Kingsley-t választották, aki sajnos ebben a filmben sem tud semmi újat vagy eredetit felmutatni, amit még ne láttunk volna tőle, és amitől igazán félelmetes, pláne izgalmas ellenfél lenne. A karakter megjelenésében ugyan bőven van határozottság és afféle gonosz kisugárzás, alakja a történetben jóformán minden átütő erőtől mentes, ami részben bizonyosan a forgatókönyvírók számlájára írható. A Nizam által a menekülő Dastan után küldött bérgyilkosok, a Hassanssinok, illetve kinézetre is felettébb eltalált és alattomos vezetőjük már jóval félelmetesebb hatást kelt - még a helyenként igen komikusan ható kígyódobálás ellenére is -, eredetiségük azonban már más lapra tartozik. Frappánsan hangzó, ám nem sok fantáziára valló nevük is egyértelműen mutatja fő céljukat és egyben egyetlen feladatukat, maga az "assassin" szó ugyanis azt jelenti angolul, hogy orgyilkos. Az eredeti "Hashshashin" kifejezés tulajdonképpen egy középkori misztikus iszlám kultusz perzsa elnevezése, ami nagyjából annyit tesz: Hassan követői. Az igazi "Hassansinok" valójában sokkal inkább egyfajta politikai terrorcsoportként működtek, és a szimpla orgyilkosságok mellett olyan eszközökkel operáltak, mint a beszivárgás, a cselszövés és a megfélemlítés. A filmkészítők tehát ismételten alapul vették, majd jócskán elferdítették a történelem egy részét, mint ahogy tették azt Alamut városával is, mely egykor úgyszintén létezett a mai Irán területén. Mindez hiába vált bevett fogássá Hollywoodban, egy alapvetően meseszerű játékadaptációnál mégsem tűnik feltétlenül helyénvalónak.

A Perzsia hercege a párbeszédek tekintetében sem alkotott maradandót, bár felesleges is lett volna ilyesmit várni tőle. Egy könnyed kalandfilmmel szemben legfeljebb annyi lehet az elvárás, hogy ne legyen tele közhelyekkel, amit részben sikerült is elkerülni, mégis akad jónéhány klisé a szereplők megnyilvánulásaiban. Az Amar sejk által el-elejtett "vicces beszólások" mellett bizony az egymást kritizálva flörtölő Dastan és Tamina interakcióiban is számos sablonos, csupán a mai köznyelvre jellemző megjegyzést hallhatunk, bármennyire is igyekeztek visszafogni a szerelmi civakodást. A legnagyobb klisé azonban kétségtelenül az a többször is elismételt mondat, mely szerint mindenki a maga végzetének alakítója. Talán néhány évtizeddel ezelőtt egy ilyen bölcsesség még eredetinek és hitelesnek hatott, mára viszont már annyiszor hallottuk, hogy mostanra teljesen elcsépeltté vált a hangoztatása. Kiváltképp egy szórakoztató céllal készült játékadaptáció esetében, amelynél nem igazán szerencsés dolog, ha túlságosan komolyan akarja venni saját magát.


A film mellett szól azonban, hogy a zene, habár kifejezetten fülbemászónak nem nevezhető, remekül aláfesti a cselekményt, illetve a középkori Perzsia tájainak hangulatát. A szinkronnal kapcsolatban is elmondható, hogy alapvetően jól sikerült: a szereplők egy része, mint például Jake Gyllenhaal és Ben Kingsley a már megszokott magyar hangjukon szólalnak meg, és még az Alfred Molina által életre keltett és felemásra sikeredett Amar sejkhez is nagyon illik Gesztesi Károly mély dörmögése. Talán csak a Csernák János által szinkronizált Tus herceg esetében lehet elmondani, hogy nem volt a legjobb választás az egyébként kitűnő színész hangját egy nála jóval fiatalabb karakternek kölcsönözni. A filmben látható vér és brutalitás mennyisége minimális, azonban az erőszakosabb akciójelenetek miatt - a Disney produkcióktól szokatlan módon - a kisebb gyerekeknek csak szülői felügyelet mellett tanácsolt a megtekintése. Részben ezért is ajánlható inkább a tizenkét év feletti fiatal korosztálynak, illetőleg azoknak, akik kedvelik a Perzsia hercege videojátékokat és úgy általában a játékadaptációkat, illetve a látványos kalandfilmeket. Mindenki más számára viszont legfeljebb egyszer, popcorn és kóla mellett fogyasztható darabnak tűnik a Perzsia hercege - Az idő homokja. Azt mindenesetre majdnem biztosra vehetjük, hogy a film eléri majd azt a bevételt, ami zöld utat enged a folytatás(ok) előtt, így a Perzsia hercege akár még olyan filmes franchise-zá is kinőheti magát, mint A Karib-tenger kalózai.

Perzsia hercege - Az idő homokja előzetes