Párizsból szeretettel filmkritika

A Párizsból szeretettel egyik főhőse a párizsi amerikai nagykövet személyes asszisztenseként dolgozó James Reece (Jonathan Rhys Meyers), nézőként végig az ő szemszögéből követjük az eseményeket. Amellett, hogy a fiatalember készségesen intézi és segíti Bennington nagykövet (Richard Durden) protokolláris, biztonsági és egyéb hétköznapi ügyeit, a számára meglehetősen unalmas és egyhangú követségi munka helyett valójában kalandra és nagyobb elismerésre vágyik. Habár Reece-nek alapvetően mindene megvan, amiről egy átlagember anyagi és érzelmi szempontból sokszor csak álmodhat - lakás, kocsi, szórakozás, elegáns ruhák, csinos francia barátnő -, igazi szenvedélyét a technikai kütyük és a kémjátszmák jelentik, melyekben a CIA titkos, ugyanakkor csupán alacsony beosztású ügynökeként lehet része. Egy nap azonban látszólag rámosolyog a szerencse: emberhiány miatt kijelölik az országba érkező Charlie Wax különleges ügynök (John Travolta) partnerének, aki már a reptéren való találkozásukkor is igazi különc és egy tökös, de öntörvényű fickó benyomását kelti. Wax saját bevallása szerint azzal a küldetéssel lett megbízva, hogy felgöngyölítsen egy veszélyes drogbandát, mely indirekt módon felelős a védelmi miniszter unokahúgának meggyilkolásáért. Ezt követően olyannyira felpörögnek az események a békés kínai pincéreknek látszó gengszterekkel és egyéb haramiákkal történő, intenzív összetűzések során, hogy Reece nem győzi kapkodni a fejét - részben az értetlenség, részben a felé szálló lövedékek és egyéb tárgyak miatt.


A mind távolabbra és mélyebbre gyűrűző "agresszív nyomozás" történéseit figyelve azonban a klasszikus kémfilmekkel ellentétben azt tapasztaljuk, hogy a szuperügynök Charlie Wax egyáltalán nem büszkélkedhet James Bond és hasonszőrű társai óvatosságával, hűvös nyugalmával, diszkrét alaposságával vagy finom eleganciájával, melyhez nézőként már olyannyira hozzászokhattunk a hasonló filmek esetében. Ehelyett Wax ügynök általában úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban, majdhogynem úgy löki a rizsát, mint Eddie Murphy fénykorában, és minden teketóriázás vagy szemrebbenés nélkül húzza meg a ravaszt. Ebből a szempontból a filmre akár úgy is tekinthetünk, mint John Travolta "második karrierjének" kompromisszumok nélküli folytatására, melyben egy romantikus-táncos karakterszínészből fokozatosan átvedlett egy minden hájjal megkent akcióhőssé. El kell ismerni, ez a fajta szerep általában jól áll neki, mint ahogy a mostani, kopasz, állszakállas és fülbevalós fazon is nagyon menő. Az viszont már kevésbé hihető, hogy bőven ötven fölött úgy mozog és verekszik, mint Jason Statham, gyorsaságban, robbanékonyságban és gondolkodásban alaposan lehagyva és megszégyenítve jóval fiatalabb ellenfeleit.

Azzal együtt, hogy szintén angol nyelven forgatták, maga a film is mintha inkább a Szállító-széria nyomdokaiban járna, az összes technikai kütyüt, műholdas, lehallgató- és egyéb kémtechnológiát, na meg a kocsikat, bombákat és kézifegyvereket is beleértve. Ennek megfelelően van itt minden, ami egy akciófilmbe zsúfolható: kemény, reálisnak gyakran nem nevezhető bunyó, esztelen lövöldözés, hatalmas robbanások, életveszélyes autós üldözés, meg hasonlók. A realitás hiánya abban is megnyilvánul, hogy a vér és a szanaszét repülő testrészek mennyisége a szalonképes határokon belül marad - nyilván a 16-os korhatár-besorolás megtartása végett -, de az kétségtelen, hogy egy végig pörgős, akciódús moziról van szó. Habár túlságosan izgulni nem lehet az egymást követő akcióorgia láttán, a filmezés direkt stílusa és az alkalmazott humor hasonlóan szókimondó, "egyenesen a képünkbe" jellege gondoskodik róla, hogy ne legyen időnk unatkozni. Ugyanakkor nem sok olyan dolgot láthatunk, amivel eddig még ne találkozhattunk volna már vagy tucatnyiszor, ezért a szűk másfél órás játékidő is bőven elegendőnek mondható.


A mozgalmas akciójelenetek mellett a film természetesen - az aktuális trendnek megfelelően - megpróbál valamiféle komolyabb hátteret vagy mondanivalót is hadrendbe állítani, talán abban a reményben, hogy értelmet adjon a véget nem érő csihi-puhinak és a számtalan kioltott emberéletnek. E célból egyrészt ott a romantikus szál, mely Reece barátnőjéhez, Caroline-hoz (Kasia Smutniak) kötődik, aki szerelme bizonyítása végett arra szánja el magát, hogy a férfit megelőzve ő maga ajándékoz egy különleges gyűrűt kedvesének. A szószban egyre inkább elmerülő, saját és menyasszonya életét mindinkább féltő Reece pedig kétségbeesetten küzd Caroline-ért, ami a történet bonyolódásával embert próbáló feladatnak bizonyul. Másrészt idővel kiderül, hogy Wax küldetésének célja valójában nem is egy drogbanda felgöngyölítése, hanem a kábítószerüzletből származó pénz visszakövetése egy pakisztáni terrorista csoportig. De ha valaki netán úgy érzi, ezzel most lelőttem egy fontos poént a forgatókönyvben, azt meg kell nyugtassam, ugyanis körülbelül akkora meglepetéstől fosztottam meg, mintha csak a következő olajár-emelkedés bejelentése miatt érzett katarzisról beszélnénk.


Talán azzal sem árulok el nagy titkot, hogy az alkalmi ügynökpáros, melyben a nyugodt kis életét visszasíró követségi titkár kénytelen-kelletlen igyekszik alkalmazkodni szokatlan stílusú társa merőben rendhagyó, Wax által csak a valóság kegyetlenségének tulajdonított módszereihez, végül a terroristák nyomára bukkan. A szálak egyenesen az Amerikai Nagykövetség elleni merénylethez vezetnek, melyet a terroristák a tárgyalásokra érkező amerikai kormánydelegáció jelenlétében, egy öngyilkos robbantási akció formájában készülnek elkövetni. Amellett, hogy mindez természetszerűleg újabb akciókat, robbanásokat, autós üldözést és fejvesztett rohanást eredményez, a terrorizmusról szóló vonal nagyon komoly, már-már fundamentális húrokat penget, beleértve a terrorizmus elleni küzdelem fontosságát, buktatóit és farkastörvényeit, valamint a terroristák motivációit és a tetteik mögött húzódó morális-etikai tényezőket. Sajnos azonban egy idő után túlságosan tágra nyílik a szakadék az agyatlan akciózás és a történetben egyre inkább előtérbe kerülő fenyegetés között, és a film laza, zúzós zsarumoziból a végére félig-meddig átmegy drámába, ami egyáltalán nem áll jól neki. Ami pedig a befejezést illeti, az kétségtelenül nagyon dramatikus - vagy inkább drámaiaskodó és teátrális -, ám távolról sem eléggé előkészített ahhoz, hogy érzelmileg valóban átélhető legyen.

A kellő összhang és az egészséges műfaji egyensúly tehát alapvetően hiányzik a Párizsból szeretettel esetében - kiváltképp a szintén Pierre Morel által dirigált Elrabolva című filmmel összehasonlítva, melyhez képest a rendező csupán halovány árnyékát nyújtja akkori teljesítményének. A probléma persze ott kezdődik, hogy az alkotóknak - Luc Bessonnal az élen - el kellett volna dönteniük, hogy egy könnyed, pörgős és fekete humorral tarkított akciómozit akarnak készíteni, vagy egy komoly, a terrorizmussal és annak lélektanával alapjaiban foglalkozó filmet, mivel így végül egyik téren sem sikerült említésre méltót létrehozniuk. Bár unalmasnak nem igazán nevezhető, és akad benne egy-két váratlan fordulat, Wax feltűnésétől kezdve inkább olyan az egész történet, mint egy, csupán néhány, elgondolkodtatni kívánó pillanat kedvéért megszakított rohanás a starttól a célvonalig. Ahhoz viszont túlságosan repetitív és kiszámítható, hogy igazán szórakoztató és élvezhető legyen.


A szereplőkkel kapcsolatban karakterfejlődésről vagy egyáltalán jellemábrázolásról nemigen beszélhetünk, legfeljebb szedett-vedett próbálkozásról, ami az akcióhoz talán elegendő volna, a drámai szálhoz viszont édeskevés. John Travolta karaktere, bár nyilvánvalóan "cool" figura, alaposan túljátszott, és inkább egy képregény lapjain volna a helye, mintsem egy, a terrorizmussal mint komoly nemzetközi problémával foglalkozó filmben. De egy Quentin Tarantino-féle naturalista akciómoziban is tutira megállna a lábán, ahogy arra már példát is láthattunk korábban... Jonathan Rhys Meyers elfogadható, de nem kimagasló teljesítményt nyújt, Reece alakjával azonban nehezen tudunk együtt érezni - ami részben a feszített tempónak, az akció rovására hanyagolt narratívának, illetve a rosszul megírt és félig kibontatlanul maradt érzelmi-drámai szálnak köszönhető. Kasia Smutiak pedig a barátnő szerepében helyes, aranyos, de nehezen hihető, elsősorban az imént említett problémák miatt.

Érdekes és egyben némiképp furcsa tény, hogy a Párizsból szeretettel több mint egy év után találta meg útját a magyar mozikba, miközben számos "félreeső" országba is eljutott legkésőbb a tavalyi év nyaráig. Noha nem egészen világos, miért tartott neki ilyen sokáig, vagy miért nem tartotta magát végleg távol kis hazánktól, a dolognak minden bizonnyal köze lehet a Franciaországban és a tengerentúlon aratott korlátozott sikerhez. (Persze az apró-cseprő magyar filmpiacot ismerve az sem kizárt, hogy a produkció valamiért irdatlan nagy kerülővel jutott el hozzánk - ki tudja?) Mindenesetre nem nehéz elképzelni, ahogy a magyarországi forgalmazó, illetőleg az őket irányító stúdiófőnökök fejében kattognak a kerekek, vajon megéri-e eme alkotást a magyar moziközönség elé tárni, esetleg a vászon kikerülésével egyből DVD-re érkezzen, vagy inkább sehogyan sem. Hogy végül mégis a mozinál döntöttek, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy valamelyest Luc Besson, de elsősorban John Travolta jelenlétét a stáblistán olyan csábító erőnek érezték, mely még mindig elegendő hazai nézőközönséget képes megmozgatni. Ennek megfelelően nem nagy kunszt kijelenteni, hogy a filmet valószínűleg azok fogják tudni a legjobban értékelni, akik odavannak John Travolta macsó akciószerepeiért, és rajongói a Luc Besson-féle pörgős-nagydumás akcióstílusnak.

Párizsból szeretettel előzetes