Nem vénnek való vidék filmkritika

A film 1980-ban játszódik, helyszíne Nyugat-Texas. Llewelyn Moss (Josh Brolin) éppen antilopra vadászik, mikor a semmi közepén egy balul elsült drogüzlet nyomaira bukkan, ahol a hullák tömkelegében talál egy túlélőt, valamint egy táskát, tele pénzzel. Utóbbit persze haza is viszi, lelkifurdalása miatt azonban az éjszaka közepén úgy dönt visszatér a helyszínre, hogy vizet vigyen a mészárlást túlélő férfinak. Ám ez végzetes hibának bizonyul, addigra ugyanis már odaértek a drogpénzt kereső rosszfiúk is. Llewelyn ezután menekülni kényszerül keresztül-kasul Nyugat-Texason, egészen a mexikói határig is eljutva, nyomában a vérprofi gyilkossal Anton Chigurh-ral (akinek sajátos fegyverei egy marhaölő szegezőpisztoly és egy hangtompítóval felszerelt shotgun), mialatt mindkettőjüket üldözik a drogügyletben részt vevő mexikóiak, a bérgyilkos Carson Welles (Woody Harrelson), valamint a megyei seriff, Ed Tom Bell (Tommy Lee Jones).

A Nem vénnek való vidék a Pulitzer-díjas Cormac McCarthy azonos című regényének adaptációja, méghozzá roppant hű; a rendkívül sporadikusan publikáló (mindössze 10 könyv 40 év alatt), viszont már a hetvenes éveiben járó író Amerika hátsó sufnijában, vagyis a vérgőzös, és puskaportól füstös délen játszódó erőszakos, maszkulin történetének minden lényeges mozzanata változtatás nélkül visszaköszön a filmben. A modern vadnyugat, ez a földrajzi, történelmi, és egyben egzisztenciális, valamint erkölcsi szocializációs zsákutca, az a környezet, amelyben a lehető legotthonosabban mozognak a Coen testvérek. Már 1984-es debütálásuk, a Véresen egyszerű című neo-noir is Texas elvadult világában játszódott, majd később többször visszalátogattak még egy-egy film erejéig valamelyik déli államba (Arizonai ördögfióka, Ó, testvér, merre visz az utad?), és egy szép nagy vargabetűt leírva ismét Texashoz jutottak vissza. Az biztos, hogy nincs még egy ennyire egyedi, zárt ökoszisztémát alkotó kommuna, amelyet Amerika ízig-vérig sajátjának mondhat. Emellett a helyszín kiváló alkalmat nyújt, hogy a testvérek technikai, és filmnyelvi érzéküket bizonyítva egy gyönyörűen fényképezett, a 60-as és 70-es évek legjobb revizionista westernjeinek érzését visszahozó filmet forgassanak.


Habár első olvasatra a film (és a könyv) nem tűnhet többnek egy oly sokszor lejáratott krimi klisé újabb elővételénél, sokkal több lapul a felszín alatt. A Nem vénnek való vidék egyszerű történetén keresztül bemutatja elkorcsosult, anarchikus emberi társadalmunkat, melyre egyre inkább az anómia jellemző, ahol döntéseink végzetességét legtöbbször fel sem fogjuk, ahol ember embernek farkasa, és ahol a véget nem érő, egyre növekvő kegyetlenség lett a mérvadó mérce. Egy olyan világot láthatunk, ahol a Bell seriff-félék archaikusnak érzik már magukat, a Moss-hoz hasonlóak igyekeznek ugyan, de elbuknak, és az Anton Chigurh-félék számára terem csak a babér. Ezért mi, nézők sem tudunk mit tenni, csak Bell seriff példáját követve egyfajta passzív szemlélőként hátradőlni, és jelenetről jelentre konstatálni a szörnyűséget, ami épp történt. McCarthy-nak sikerült az igencsak lenézett western műfaját igazi irodalmi magas művészetté emelnie; egy epikus, a jó és a véletlen (rossz) harcáról, döntéseink (és "nem-döntéseink"!) fontosságáról szóló műnek olyan újkori, a popkultúrában gyökerező kifejezési formát választott, amelyet talán senki más nem választott volna - nem hiába tartják őt Hemingway és Faulkner kortárs megtestesülésének.


McCarthy apokaliptikus meséjének szereplői kivétel nélkül, tout court, alá vannak rendelve egyetlen, mindegyiküknél hatalmasabb erőnek, ami nem más, mint a végzet. Vagyis, akármennyire erős, eszes, ügyes stb. is legyen valaki, a halál akárkit, akármikor magához szólíthat. Még azok is, akik úgy gondolják univerzális értékeket képviselnek (Moss), vagy éppen magának a halál angyalának képzelik magukat (Chigurh) ki vannak téve inexorábilis törvényeknek, és bizony véreznek, ha megvágják őket. Coenék erre a fatalizmusra támaszkodva zseniálisan izgalmas, kiszámíthatatlan filmet tudtak készíteni, amiben semmi sem akkor történik, amikor várjuk, az egész időzítés mintha félre lenne csúsztatva. Mikor azt hinnénk, kiismertük Chigurh gondolkodását, ismét valami nem várt következik be. Az érmefeldobás mindent megmagyarázni látszik; Chigurh maga a megtestesült predesztináció. Áldozatainak szemében bugyutának tűnő módszer, hogy sorsukról egy érme döntsön, az ő felelete azonban erre csak annyi: "Én is ugyanúgy kerültem ide, ahogyan az érme."


Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi években kiosztott, Oscarra keresztelt aranyszobrocskák közül Javier Bardemé volt a legmegérdemeltebb. A 70-es évekből visszamaradt frizurával rendelkező, a lehető legszélsőségesebb helyzeteket is sztoikus nyugalommal viselő gonosz egyszerűen velőtrázó. Hiszem, hogy a filmtörténelem egyik legfeszültebb jeleneteként fog fent maradni Bardem és a benzinkutas párbeszéde. Iskolákban kéne tanítani. És ha már a feszültség került megemlítésre; a Coen testvérek a két órányi tömény feszültséget mellesleg olyan hatásvadász elemek nélkül érik el, mint a zene. Szinte semminemű, hagyományos értelemben vett "filmzene" nem szól a Nem vénnek való vidék alatt.


A Bell seriffet játszó Tommy Lee Jones mondhatni egész életében erre a figurára készült; nála hitelesebb színész nincs kerek e világon a lakonikus, sokat látott vén cowboy szerepére. A nyitó és záró monológja egyfajta keretes szerkezetet biztosít a film számára. Előbbi esetében csak a hangját halljuk, mialatt a kies nyugat-texasi tájat szemlélhetjük, utóbbi pedig nagy eséllyel pályázhatna minden idők egyik legjobb befejezésére, annyira hibátlanul előadott, megindító, és elgondolkodtató. Felér egy kiadós fejbekólintással, aminek a helyét napok múlva is érezzük még.


Mégis, a legmeglepőbb teljesítményt Josh Brolin nyújtja. 2007 egyértelműen az ő éve, az Amerikai gengszter és a Nem vénnek való vidék párosa ennek ékes tanúbizonysága. És mindez több mint húszévnyi, leginkább középszerű, néha még annál is rosszabb játék után! Úgy néz ki a korral beért, esetleg csak a megfelelő rendezői kezek alá kellett, hogy kerüljön, de akárhogyan is, rég nem volt szerencsém ekkora pozitív csalódást megtapasztalni. A vietnámi veterán, Llewelyn Moss karaktere gyors gondolkodású, találékony, és érzékeny is - minden, amit első látásra nem néznénk ki belőle, és Brolin ezt bravúrosan jeleníti meg.

Az utolsó félórában a szálak összefutni látszanak, és a három főszereplő valamilyen úton-módon, de találkozik. Anélkül, hogy akármit is elárulnék, szólok, hogy a befejezés olyannyira 180 fokos ellentéte mindenféle hollywoodi konvenciónak, amennyire csak lehetséges. De a könyvből ered, és természetesen a lefolyt eseményeknek logikus konzekvenciája.

Nem finomítok rajta: a Nem vénnek való vidék a 21. század eddigi legjobb filmje. A McCarthy és Coen párosítás egyszerűen hihetetlenül jó, csak a Puzo-Coppola, vagy Tolkien-Jackson összetalálkozásokhoz tudnám hasonlítani. Ethan és Joel Coen megmutatta nekünk, az egész világnak, hogy még egy Fargo kaliberű mestermű után tíz évvel is tudnak újat, jobbat (mindenki húzza alá a neki tetszőt) mutatni. Peter Jackson 2004-es tarolása óta nem örültem annyira, mint mikor az idei gálán a Coen testvéreket szólították a színpadra a Legjobb adaptált forgatókönyv, Legjobb rendezés, és Legjobb film kategóriák díjainak kiosztásánál. Hölgyem, és uraim: The Coens are back! És meg kell kapaszkodnunk, amennyiben következő filmjükkel még ennél is nagyobbat szándékoznak robbantani.

Nem vénnek való vidék előzetes