Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Remake-et készíteni, főleg jó remake-et, mindig is kifejezetten nehéz feladat; igazi kihívást állít egy filmstáb elé. Az első és legfontosabb kérdés, ami minden rajongó, filmkedvelő, vagy ritkább esetekben, de még akár laikus mozibajáró fejében is felmerül a "Miért?". Mi a célja, mi igazolja egyáltalán egy remake létét. Ha ugyanazt a történetet akarjuk elmesélni, gyakorlatilag szóról szóra, snittről snittre (lásd Gus Van Sant 1998-as Psycho-ja), akkor egyáltalán miért vesztegetnénk drága celluloidot. Ha merőben más, közös ponttal szinte nem is bíró újrát forgatunk, akkor pedig minek megtartani az eredeti film címét - természetesen mindannyian tudjuk, hogy az esetek többségében csak azért, hogy az ismert név becsalogassa a nézőket, kihasználva ezzel a forrásmű sikerét. Aztán ott van a középút, amikor a remake azzal az elképzeléssel születik meg, hogy az egyszer bevált sztorin csavarhasson egyet a rendező, leggyakrabban modernizálva, a kor szellemében megvalósítva, végezetül új irányba víve azt, de közben bizonyos részleteket mégis megtartva. A Mocskos zsaru - New Orleans utcáin esetében lényeges kiemelni, hogy tulajdonképpen nem egy remake-ről, reboot-ról, vagy bármi nemű újragondolásról van szó: ez egy olyan film, ami tökéletesen megáll önálló darabként, és egyáltalán nem kötelező az elődjét ismerni, hogy megértsük.
Werner Herzog rendező - aki a német újhullám egyik kiemelkedő figurája, és a hetvenes évek nemzetközi filmművészetének egyik legfontosabb alakja volt - Mocskos zsaruja tehát a felsoroltak közül a második kategóriába sorolható. Abel Ferrera 1992-es azonos című kult klasszikusával összehasonlíthatatlan, a címen és a lehető legjobban lecsupaszított történetmagon kívül semmi közös nincs a két filmben. Herzog eredeti választása egyébként is a New Orleans utcáin cím volt, csak Edward R. Pressman producer (aki már az eredeti filmnél is ezt a szerepet töltötte be) ragaszkodott a Mocskos zsaru elnevezéshez. A művészi és marketing érdekek ütközésének eredménye lett ez a több részből álló kompromisszum-megoldás (angolul még hosszabb!), ami finoman szólva sem túl könnyedén gördül le az ember ajkáról. A címszereplő hadnagy ebben a filmben is egy morálisan igencsak ingoványos talajra tévedt, korrupt, drogfüggő, szerencsejátékot űző, és prostikat sem megvető alak. Igaz, Harvey Keitel eredeti figurája mellett akár kispályásnak is nevezhető, de azért semmiképpen sem egy pozitív, szerethető ember, az iránta érzett szimpátiánk pedig legjobb esetben kimerül a szánalomban. Herzog változata kicsit korábbról, és mondjuk úgy alacsonyabb, tűrhetőbb szintről indít, már ami az explicitást illeti, mint Ferrara-é - mindkét film a főszereplő hanyatlását, és elkerülhetetlen bukását mutatja be, de eltérő megközelítésekből.
Mikor a nyitányban először találkozunk Terence McDonagh hadnaggyal (Nicolas Cage) még nem "mocskos" zsaru, sőt, a későbbi énjével teljesen ellentéteset cselekszik. A Katrina hurrikán által letarolt területen ment meg egy börtöntölteléket a fulladás általi haláltól, akit az ott dolgozók a rácsok mögött hagytak, kitéve az áradás miatti egyre magasabb vízszintnek. Hősies tettét kitüntetéssel jutalmazzák, ám ez sovány vigasz: a vakmerő cselekedet közben hátsérülést szenvedett, mellyel ezentúl egész életén át élnie kell. Hat hónappal később vesszük fel a történet fonalát, eddigre McDonagh már a fájdalomcsillapítók és a kokain rabjává vált.
A nyomozó viselkedése napról napra különösebbé és elviselhetetlenebbé válik, ahogy addikciója egyre inkább eluralkodik rajta. Ez sajnos az aktuális ügy, a helyi drogbáró, Big Fate (Alvin "Xzibit" Joiner) nevéhez fűződő többrendbeli gyilkosság, felgöngyölítését is nehézkessé teszi. McDonagh kezei közül szép lassan kezd kicsúszni az irányítás, örömlány barátnőjének (Eva Mendes) egyik kellemetlenkedő ügyfele nehézfiúkat küld rá, hogy pénzt sajtoljon ki belőle, a bukmékerének jelentős summával tartozik, és ráadásként még a belsőügyisek is a nyakán lógnak, a bizonyítékként elkobzott drogokat ő ugyanis saját felhasználásra csente el. Ezek után mi más lehetősége marad, mint hogy a rosszfiúk oldalára álljon?
A New Orleans utcáin sajátságos elementális erővel bíró film, bizonyos aspektusai kifejezetten magával ragadóak, impozánsak, ám ezen tulajdonságát nem mindig képes fenntartani, és szokatlan mozzanatait sem tudja mindig igazolni, vagy éppen megmagyarázni. Herzog és Cage remek összhangban dolgoznak, ki gondolta volna, hogy pont ők ketten ennyire hatékony, művészileg is értékelhető párost alkotnak majd. Hatásosan be tudják mutatni, hogyan vezet a főszereplő sajét démonaival való küzdelme a teljes morális pálfordulásához. A film felére a hadnagy már egyáltalán nem az az ember, aki egykoron volt: nem gonosz, hiszen nem annak született, és az ellentmondana természetével, de az erkölcsi érzékét majdhogynem abszolút elveszítette. A törvény szava csekély jelentőséggel bír számára. Kisebb-nagyobb kompromisszumokat köt, korrumpálódik, hogy a gyilkossági ügyet meg tudja oldani. Mire a játékidő végére érünk, az első jelenetbeli Terence McDonagh végleg az enyészeté lett, és egy mocskos szájú, dühöngő, kokainszívó, paródiaszerű szörnnyé alakult. Cage alakítása ezekben a pillanatokban hasonlítható leginkább Keitel habzószájú, őrült verziójához. Ugyanakkor, mire ebbe a szakaszba ér a film, az érdeklődésünk drasztikusan lecsökken: Terence sötétségbe való eljutása, ami megragad minket, nem az, amit akkor csinál, mikor megérkezett oda.
Cage játéka igazi kellemes csalódás. Az öregedő, szép lassan a lecsúszás felé indult, egyre pocsékabb szerepeket elvállaló és becsülendő múltját évről évre lejjebb romboló színész ezúttal ha nem is apait-anyait, de elég sokat beleinvesztált karakterébe. Az a Cage, aki utóbbi időkben nevetséges, szándékolatlanul is paródiába átcsapó, bámulatosan túlzásba vitt játékaival rémísztgette a közönséget (lásd: The Wicker Man, A szellemlovas), most őszintén érzéseket, érzelmeket próbál átadni nekünk. A férfi arckifejezésén, manírjain, és mozdulatain észrevehető a konstans fájdalom, amiben él: minden leülés, felállás, lehajolás merev, nehézkes feladat, az egyik váll magasabban van, mint a másik - mind a krónikus hátfájás jelei. Az utolsó felvonásban a már ismerős, kigúvadó szemű, tébolyult Cage-dzsel találkozhatunk, ez az erős változás azonban valószínűleg stilisztikai döntés volt a rendező részéről. Ha Keitel és Cage munkáját össze kéne hasonlítani, ami amúgy egyáltalán nem fair dolog egyikükkel szemben sem, akkor azt mondanám, hogy alapjában véve ugyanannak a személyiségnek két teljesen különböző, más irányból közeledő megformálását láthatjuk bennük.
Ami a mellékszereplőket illeti, egyikkel sincs különösebb probléma, de nem is érnek Cage-hez fel. Eva Mendes a klisés "jószívű prostit" alakítja, viszonylag sok időt tölt a vásznon, hiszen fontos szerepet tölt be a főszereplő életében, Mendes játéka azonban egyáltalán nem nevezhető kimagaslónak. Val Kilmer neve megtévesztő lehet a plakátokon, ugyanis szinte alig látni a filmben, és akkor sincs sok tenni-, illetve mondanivalója. Xzibit negatív figurája lapos és sablonos, igaz, ezt inkább a forgatókönyv számlájára írhatjuk, semmint a rapper színészi munkájára.
A Mocskos zsaru az első perctől fogva egészen az utolsó feléig kiválóan tartja magát. De abban az utolsó bő 30 percben elkezd széthullani darabjaira. Cage és a körülötte lévő világ átformálódik egy túlpörgetett, rémálomszerű drogos trippé, majd minden újra felépül, egy szép kört leírva, és ugyanoda lyukadunk ki, ahonnan indultunk, sőt. Az üzenet, melyet Herzog közvetíteni akar ezzel a módszerrel, elég érthető és világos, illetőleg az is látszik, hogy miért nyúlt a szatírához, mint közeghez, szigorúan narratívai szempontból tekintve viszont ez egy elég olcsó megoldás. A tapintható cinizmus valamelyest enyhül az epilógusban, ami kis betekintést nyújt a változás hátterébe.
A másik fő probléma a cselekménnyel kapcsolatos, mégpedig az, hogy a krimi-szál nem túl érdekfeszítő; gyakorlatilag ugyanaz az ezerszer használt, csonttá rágott nyomozósdi, melynél a jelenleg is futó krimi-sorozatok bármely epizódja jóval izgalmasabb. Terence-re kellett volna helyezni még ennél is több fókuszt, nem a fárasztó gyilkossági esetre. Minket ugyanis sokkal kevésbé érdekel az, hogy előkerülnek-e a gyilkosok, és sikerül-e őket börtönbe dugni (persze azért ez sem utolsó), mint az, hogy Terence merre tart személyes életében. Herzog érdekes szekvenseket iktatott be a drog által előidézett látomások bemutatására, melyek úgy gondolom ketté fogják osztani a közönséget. Vagy tetszenek ezek a parodisztikus jelenetek majd, és nem keresünk bennük értelmet, vagy rontani fogják a filmélményt. Akárhogy is lesz, a rendező eléri, ami szándékában állt. Az egész filmre áll egyébként a kérdés: ezt most komolyan gondolták a készítők, bizonyos részeket vettek humorosra, vagy minden egy paródia része? Attól függően fogjuk a Mocskos zsarut élvezni vagy utálni, hogy melyik álláspontot választjuk ki magunkénak.
A Mocskos zsaru - New Orleans utcáin nem egy átlagos, a rossz útra tévedő rendőr életét bemutató krimi. Ha valami másra, kicsit különc filmre vágyunk, mindenképpen csak ajánlani tudom. Az 1992-es és a 2009-es változat közül egyik sem érdemli meg, hogy összehasonlítgassuk a másikkal: Ferrara régebbi munkája is egy kemény, zsigeri film, míg Herzog látomása is ugyanolyan letaglózó erővel hat, csak teljesen más okokból kifolyólag. Közel sem ez a rendező legjobb munkája, de olyan kétharmada igazán jó film, egyharmada pedig sokkal gyengébb matéria, céltalan, vagy túlságosan ismerős húzásokból felépítve. Ha egyvalamiért, akkor Nicolas Cage alakításáért mégis meg kell nézni.
