Lepattintva filmkritika

Peter élete azonban gyökeresen megváltozik, amikor Sarah dobja őt, méghozzá egy excentrikus rocksztárért (Russell Brand). Az összetört szívű férfi depresszióba kerül, rájön, hogy nem tud Sarah nélkül élni, ezért a gyönyörű nőt elfelejtendő, megnyugváskeresés gyanánt Hawaiira utazik. Ám a trópusi szigeten a legrosszabb rémálmával szembesül: az excsaja is éppen ott szállt meg, ahol ő, ráadásul az új pasijával együtt. Peter minden igyekezetével próbálja Sarah-t elkerülni, de ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan gondolta, így csak további szívfájdalom az eredmény, míg végül enyhülést nem talál a szálloda recepciós lányával (Mila Kunis), és rájön, hogy talán itt az ideje újra kezdeni.


A Lepattintva az utóbbi néhány évben a vígjátékokat magából megállíthatatlanul ontó Apatow-istálló legújabb filmje - igaz, Judd Apatow ezúttal csak produceri munkákat látott el. Aki a 40 éves szűz, a Felkoppintva, vagy éppen a Superbad című filmek valamelyikét (esetleg mindegyikét) látta, az nagy eséllyel megjósolhatja, sejtheti már, hogy milyen humorra számíthat, amikor erre a filmre beül. Akinek az előbb említett vígjátékok elnyerték tetszését, annak valószínűleg a Lepattintva is tetszeni fog, és garantálom, hogy jól fog szórakozni. Az én gyomromat ugyan a Felkoppintva és a Superbad erőltetett, éretlen, popkulturális utalásoktól és WC-humortól roskadozó stílusa már megfeküdte, de mivel a Lepattintva mindezekből jócskán visszavett, elmondhatom róla, hogy egy roppant élvezhető, jó pár zseniális poént tartalmazó romantikus komédia.


Az Apatow-filmektől már mondhatni megszokott módon a Lepattintva főszerepében is egy eddig szinte teljesen ismeretlen arcot láthatunk. Jason Segel is az Apatow nevével fémjelzett Különcök és stréberek (Freaks and Geeks) című rövidéltű kultsorozatból lett átmentve, ahogyan korábban Seth Rogen is. Ez a választás ismét kiválónak bizonyul, hiszen Segel tökéletesen megtestesíti az átlagos, az utcán tucatszám járkáló férfit, aki igazából semmiben sem kirívó, ennek megfelelően könnyen azonosul vele bárki. A külsőségei, és hétköznapi attitűdje mellett ugyanakkor Segel igazi komikus tehetség, sőt, míg például Rogent hosszútávon idegesítőnek találtam, addig ő simán elviszi a hátán a filmet. Csak egy gyors példa. Peternek régóta dédelgetett álma, hogy otthagyja a jól fizető, de halálosan unalmas, monoton tévés zeneszerzői munkát, és színre vigye Drakuláról írt rockoperáját. Amikor egy szintetizátor segítségével egy kis bárban a nem éppen értő közönség előtt előad egy részletet művéből, na az a pillanat az, amikor Segel igazán ragyogni tud.


Az Apatow-univerzum már bevált, ismerős színészei is szinte egytől-egyig feltűnnek kisebb-nagyobb szerepekben, és ez az a pont, amit igazán gyengének, és erőltetettnek éreztem. Legfőképpen, mert úgy jön le, mintha csak Apatow igyekezne egyfolytában munkát adni baráti körének, illetve folyamatosan a közönség előtt, emlékezetükben tartani őket. Ezzel a nemes céllal még nem is lenne bajom, hiszen alapvetően mind tehetséges komikusok, de mindössze ezzel az okkal, feleslegesen ide-oda beszúrt mellékkaraktereket azért nem kéne írni. Hiszen ennek következtében érződik totálisan véletlenszerűnek a brit rocksztárért rajongó füves pincér, Matthew (a Superbad egyik főszereplője, Jonah Hill, aki azóta mintha csak tovább terebélyesedett volna) időnkénti feltűnése, vagy az igazából túlontúl a pincérrel azonos karakterű, szintén füves (habár Apatow filmjeiben ki nem barátja ennek a nemes zöld növénynek?) hullámlovas, Chuck (Paul Rudd) abszolút felesleges, a történetet sehova sem vivő marhulásai.

A filmben feltűnik még egy nüánsznyival nagyobb, jelentősebb szerepben, Peter testvéreként Bill Hader is (ő a Superbadben parádés volt, mint holdkóros rendőr), de igazából az ő karaktere is csupán egy szkeccsszerűen felvázolt akármi. Ő lenne a "komoly", nős testvér, a bohó öcsi lelkiismerete, ám teljesen megkavaró tanácsokkal látja el Petert, és inkább csak a mértéktelenül idióta (de bevallom, tényleg vicces) webkamerás bejelentkezéseire fogunk emlékezni a moziból kifelé jövet.


Az igazi váratlan meglepetés, aki úgymond "ellopja a showt", aki mögött mindenki háttérbe szorul, és aki nélkül feleannyit sem érne a film, az Russell Brand. Belőle nem lehet eleget kapni, és remélem egy bővített DVD verzióra felkerül még több, kivágott jelenete. Ő hazánkban, sőt még a tengerentúlon sem túl közismert, befutott személyiség, Angliában viszont már évek óta a topon van. Hihetetlenül flamboyant perszónája, melynek része leírhatatlanul egyedi humora, öltözködése és hanglejtése, illetve enyhén metroszexuális megjelenése rendkívül megosztja az embereket. Vagy imádod, vagy gyűlölöd, lényegében ennyi. Ebben a szerepben viszont, véleményem szerint, nem lehet nem imádni. Nem voltam, és továbbra sem vagyok Brand rajongója, de Aldous, az öntelt, szexőrült rocksztár szerepét száz százalékosan rá szabták. Szinte minden megszólalása, mozzanata aranyat ér.

Nem biztos, hogy Russell Brand színészi karrierje a későbbiekben is működni fog, hiszen nem játszhatja mindig lényegében sajátmagát, illetve amennyiben így tenne, unalmassá fog válni egyhamar, de itt és most ez a szerep igazán bevált neki, a Lepattintva vitathatatlanul az Ő filmje.

A női szereplőkre áttérve; a film tulajdonképpen két nő körül forog, akik között Peter vergődik. Az egyik ugyebár az őt egy másik férfiért kegyetlenül dobó Sarah Kristen Bell alakításában, akit ez idáig legfőképpen olyan sikeres tévésorozatokból ismerhettünk, mint a Veronica Mars, vagy a Hősök. Mondhatni, hogy ő is testre szabott szerepet kapott, Sarah tévészínésznő, aki igyekszik kitörni a képernyős karrierből a mozik világába, Kristen pedig valószínűleg ugyancsak éppen ezen munkálkodik. Ő az "eye candy", vagyis esztétikai funkciójának betöltése mellett sok mást ne várjunk tőle - de ezért mondjuk ne a színésznőt hibáztassuk (most még), ilyenre lett írva a karaktere.


Az ő szöges ellentéte azonban Mila Kunis, aki amellett, hogy gyönyörű (csak próbálja valaki levenni róla a szemét, akármelyik jelenetében!), egy elbűvölő színészi teljesítményt is kapunk tőle. Valahogy pontosan olyan megfoghatatlan báj lengi körül - amiért nagy valószínűséggel a remek fényképezés felel - amilyen Drew Barrymore-t Az 50 első randiban. Vagyis teljesen mindegy, hogy eseted lenne-e az adott nő, mert a szituáció, a környezet, a dialógusok, és mint mondtam, a fényképezés elhitetik veled, hogy a férfi, esetünkben Peter, tényleg hajlandó lenne bármit megtenni érte, és meg is érted, hogy miért.

A Lepattintva egy másik fontos eleme is közös utóbbi idők legjobb romcomjával, Az 50 első randival, mégpedig a helyszín. Hawaii-jal egyszerűen nem lehet melléfogni, annyira varázslatos, színes, és úgy alapvetően romantikus egy hely. A Lepattintva szerintem közel sem használja ki Hawaii bámulatos látványát olyan mértékben, ahogyan kéne, és ahogyan Az 50 első randi tette. Pusztán háttérelemek, egy-egy félperces jelenet (fűszoknyában táncoló helyiek, satöbbi) juttatja csak néha-néha a néző eszébe, hogy hol is vagyunk - ami kifejezetten nagy kár.


A film talán legnagyobb betegsége, ahogyan majdhogynem mindegyik Apatow-darabnak, a hossza. Nem tudom továbbra sem megérteni, honnan ez a görcsös, vagy legalábbis annak ható ragaszkodás, hogy 100-120 percre nyújtsák a játékidőt. A Lepattintva tipikusan az a film, amely igazán jó szereplőgárdával, humoros történettel, és térdcsapkodásra ingerlő poénok hadával operál, viszont az üresjáratok nagyon lerontják az összképet - ha az utolsó félóra körül te is elkezdesz a moziszékben mozgolódni, rájössz, miről beszélek. Egy ilyen történetet, végefőcímmel, és minden mással cakompakk másfél órában el lehetett volna mondani.


Ha mindemellett még az altesti humorból is sikerült volna kicsit visszavenni, akár tökéletes romantikus vígjátékot is láthatnánk, azonban így sincs okunk panaszkodni. A magyar szinkron ugyan csak erős közepesre sikerült, néhány félrefordítás előfordul, és persze Russell Brand akcentusa, vagy az énekszámok sem adhatóak sikeresen vissza magyarul, azért erősen ajánlom mindenkinek a Lepattintva megtekintését.

Lepattintva előzetes