Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
És már megint egy jó alacsony korhatáros - Amerikában PG-13-as besorolású - horrorfilmmel áldott meg minket az ég! Félreértés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy a PG-13 kategórián belül nem lehetne igenis élvezhető, és minőségi horrort készíteni, úgy, hogy még bizonyos mennyiségű vér és/vagy egyéb belsőség is folyjon. Alig egy hónapja volt éppen példa rá a mozikban, Sam Raimi Pokolra taszítva című filmje, amely ugyan a humort sem fogta vissza, de emellett több jelenete is rendesen ijesztő volt, ahogy az a nagy könyv szerint meg van írva, és ehhez nem is kellett mindig mindenféle undorító testnedvektől tocsognia a szereplőknek. A Kísértetjárás Connecticutban?féle PG-13 horrorokból azonban tizenkettő egy tucat, legtöbbjük még annyit se ér, mint a celluloid, amire forgatták. Unalmas, kidolgozatlan és totálisan ötlettelen gyalázatok, és a legtöbb átlagnéző sajnos pont ezen darabok alapján ítéli meg a műfajt, abszolúte tévesen.
A Kísértetjárás Connecticutban állítólagosan (erre később visszatérünk) igaz történetet dolgoz fel: a Campbell családról szól, akik egy connecticuti házat bérelnek ki, hogy a rákban szenvedő fiuk, Matt (Kyle Gallner) közel lehessen a kórházhoz, ahol kezelés alatt áll. Matt szülei, Sara (Virginia Madsen) és Peter (Martin Donovan) nem éppen nevezhetőek ideális házaspárnak; Peter alkoholista és csak a hétvégéket tölti otthon, Sara pedig eközben lelkileg teljesen tönkremegy fia gondozásában. A házba ők hárman, valamint Matt öccse és két unokatestvére költöznek be. Alighogy megérkeznek, Matt azonnal furcsa víziókat kezd el látni, amelyeket elsőre a gyógyszerekre fog, de ahogy telik az idő, rájön, hogy ezek a látomások túlságosan valóságosak ahhoz, hogy csupán kezelésének mellékhatásai legyenek, ezért felkeresi Popescu atyát (Elias Koteas), hogy segítsen neki. A szent ember Matt-hez hasonlóan rákos beteg, a kórházban ismerkedtek meg, és most elhatározzák, hogy közösen rájönnek, mi folyik a szellemjárta házban: mi történt ott sok-sok évvel ezelőtt, és miféle gonosz lakja most.
A "megörtént eseményeken alapuló" filmek általában két csoportba oszthatóak. Az egyik a valóban megörtént eseményeket feldolgozó filmek, amelyek tényeket mutatnak be, fiktív elemekkel vegyítve, és legtöbbször a szükségét sem érzik, hogy feltüntessék ezt a film elején vagy végén - de ha mégis, hát akkor is pusztán közérdekű közlésként. A másik csoport az, amelyik egyfajta olcsó trükként, mankóként használja ezt a közleményt, hogy nagyobb hatást érjen el, és megemelje a film egyébként igencsak gyenge minőségét, de valójában megtörtént eseményekhez még távolról sincs köze a sztorinak.
A Kísértetjárás Connecticutban ez utóbbi csoport díszes példánya. Ha a narratíva annyira bizonytalan lábakon áll, hogy a készítők úgy érzik egy efféle misztikus horrornál fontos kihangsúlyozni a cselekmény "valódiságát", ott már gondok vannak. Egy kis utánanézéssel egyébként hamar rájöhetünk, hogy a film egy nagy rakás humbugon alapszik, nem valós eseményeken. Az 1980-as évek végén a Snedecker család, Al és Carmen, egy valamikor ravatalozóként üzemelő házba költöztek Connecticut-ban, és állításuk szerint valamilyen démoni jelenlét kísértette őket. Az eset nagy hírverést kapott, egy Discovery Channel-es doku is készült róla, valamint Ray Garton egy könyvet is írt, amelyben a házaspár szavahihetőségét vonja kétségbe.
Peter Cornwell rendező debütáló filmje nem próbál újszerűnek hatni, minden mozzanatát láthattuk már más-más filmekben, és a bevált módszerekkel próbál ránk ijeszteni, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. A történet fő szálát a kísértetház múltjának kiderítése jelenti, Cornwell és a két forgatókönyvíró, Adam Simon és Tim Metcalfe, tévesen úgy hitték, ez érdekelni fogja a közönséget valamennyire is, és az időközönként be-bevillanó flashbackek-től majd mind betojunk - hát nem. Ezek a jelenetek nevetségesek, de a "jelenben", vagyis 1987-ben játszódóak sem jobbak ám: a dialógusok egyenetlenek, életszerűtlenek, néhol pedig egyenesen hülyeségek, a rákos főszereplő fiúnak és széthulló családjának sorsába pedig szinte semmi érzelmet nem tudunk invesztálni, valahogy nem lehet velük együttérezni. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy buta, idegesítő karakterek: mikor menekülniük kéne, nem teszik, és mikor mégis menekülőre fogják, garantáltan rossz irányba mennek.
Cornwell két szörnyű rossz filmet is lerendezett egyben, drámát és horrort, mi pedig végig kell, hogy szenvedjük a lagymatag drámai epizódokat, amelyekben a haldokló fiú és családja közti kapcsolat kerül kivesézésre, illetve a buta, megrémíteni képtelen horror szegmenseket is. A rendező úr szerintem ha az élete függne tőle se tudna normálisan atmoszférát teremteni, ezért inkább 5-10 percenként kapunk tőle egy tükörben felbukkanó túlvilági arcot, vagy egy a háttérben elsurranó árnyat - már csak egy fehér lepedőbe bújt statisztát vártam, aki hangosan felkiált, "bú!". Nem sok időnek kell eltelnie, és ezek a szánalmas próbálkozások nevetségessé válnak, annyira kiszámíthatóak, hogy akár egy "találd ki, mikor és hol jön a következő szellem" játékot is játszhatunk, ha baráti társasággal nézzük meg a filmet. Az, hogy valójában vajon mennyi igaz a Kísértetjárás Connecticutban történetéből, a tizede, a fele, vagy akár minden, mit sem változtat a tényen: ez egy rossz film.
Még a leggyengébb horrorfilmet is képes a kellő mennyiségű vér feldobni, vagy mondjuk a profin kivitelezett trükkök és maszkok, esetleg egy kis meztelenkedés - a PG-13-as korhatár besorolásnak köszönhetően ezekről is lemondhatunk. Kétlem, hogy akár egy kísértetsztori-rajongó is odalenne majd ezért a filmért, hát még egy igazi vérbeli horror-addikt. A Kísértetjárás Connecticutban és társai mindössze egyetlen célra jók: ideális randifilmek, hiszen a félpercenkénti "bú!" jellegű ijesztgetésektől egyhamar a nyakunkban találhatjuk hölgy partnerünket.
A színészeket egyébként, ahogyan az ilyen filmek esetében dukál, az abszolút amatőrség jellemzi - néhány kivételtől eltekintve legalábbis. Az alkoholizmusából éppen kiláballó apukát Martin Donovan alakítja, nem sok sikerrel, leginkább egy zombiéhoz hasonlítható az alakítása. A rákos fiút játszó Kyle Gallner már sokkal jobb, de még őt sem terjeszteném fel azért Oscar-díjra, legfőképpen a Robert Pattinson-hoz való hasonlósága miatt fogunk rá (a lányok leginkább) emlékezni.
A gonosszal a harcot felvevő katolikus papot alakító Elias Koteas sem túl kiemelkedő, de amit tőle elvárhatunk, azt hozza. Koteas és az édesanya szerepében látható Virginia Madsen már szerepeltek egy közös filmben, majdnem tíz évvel korábban, az egész jól sikerült Angyalok háborújában. Madsen az egyetlen valamirevaló, tehetséges színész ebből a gárdából, de neki sincs sokmindene, amiből dolgozhat, már ami a forgatókönyvet illeti. Ez úgy általánosságban mindenkire igaz amúgy a filmben, ha lett volna miből építkezniük, hát nagy eséllyel minőségibb munkát tettek volna le az asztalra. A Kísértetjárás Connecticutban egy jó bevezető lehet a zöldfűlűeknek a horror kesze-kusza világába (hiszen innen lejjebb gyakorlatilag már alig lehet süllyedni, az összkép szempontjából legalábbis), de annál fikarcnyival se több. Egy újszülöttnek, ugye, minden vicc új.
A Kísértetjárás Connecticutban egy roppant mód generikus, átlagon aluli horrorfilm, ami az intellektusunkra egy kicsit sincs hatással, vizuális szempontból pedig épphogy kielégítőnek nevezhető. Csökkentett jegyáron talán érdemes befizetni rá, másképp viszont jelenleg több sokkal szórakoztatóbb film fut a mozikban, köztük horror is, úgyhogy ezt inkább kerüljük el messziről.
