Kényszerleszállás filmkritika

A Számkivetett cselekményéhez hasonlóan ezúttal is a főszereplő sorsát követhetjük nyomon életének legkritikusabb időszakában - a főhős ez esetben azonban nem egy fiatal, karrierista férj, hanem egy elvált, feleségével és fiával csupán távoli kapcsolatban álló, lecsúszott pilóta. William "Whip" Whitaker kapitány (Denzel Washington) a munkájában igaz profi benyomását kelti, ám azon kívül igen lazán veszi az életet: iszik, drogozik, és éppen egy stewardesszel kavar, mielőtt megkezdi sorsfordító repülését a SouthJet 227-es atlantai járatával. A viharos időben igencsak rázósnak bizonyuló felszállást követően látszólag nincs semmi probléma, a gép végül mégis irányíthatatlanná válik, és csupán Whip lélekjelenlétének, illetve kivételes szakértelmének köszönhetően sikerül a landolás egy üres mezőn. S bár a tragédia során hatan így is életüket vesztik, a többiek, majdnem száz ember csodával határos módon túléli a hihetetlen földetérést.



A kórházban magához térő kapitány azzal szembesül, hogy a közvélemény valóságos hősként tekint rá, a sajtó pedig csak arra vár, hogy interjút készíthessen a kivételes férfiúval. Miután sikeresen elkerüli a média rohamát, Whip megboldogult apja farmján húzza meg magát, és elhatározza, hogy leszokik az italról és a kábítószerről. Csakhogy hamarosan kiderül: a kényszerleszállás ügyében hatósági vizsgálat indul, ami a toxikológiai eredmények alapján nemcsak hogy a pilóta karrierjébe kerülhet, de akár életfogytig tartó börtönnel is büntethetik. Whip kezdetben nem tudja mire vélni a vádakat, mivel szerinte senki más sem tudta volna letenni a nyilvánvalóan műszaki hibás gépet, s közben személyes problémáinak sem tulajdonít különösebb jelentőséget. Ráadásul a segítségére siető szakszervezeti vezető, Charlie Anderson (Bruce Greenwood) és az élelmes ügyvéd, Hugh Lang (Don Cheadle) is elterelni igyekszik a figyelmet a kapitány felelősségéről, minden jogi eszközt bevetve a védelmében. A vizsgálat előrehaladtával azonban egyre több részlet kerül előtérbe, így a szenvedélyével küszködő Whipnek kénytelen-kelletlen muszáj szembenéznie saját démonaival...

Charlie Anderson (Bruce Greenwood) és Hugh Lang (Don Cheadle) védelmében

A cselekmény középpontjában tehát alapvetően a hősiesség és a tökéletlenség, az ember hibái és esendősége közötti ellentmondás áll, melynek a közeli felvételek és az aprólékosan kidolgozott jelenetek, illetve gondosan felépített narráció révén mi, nézők is közvetlenül a tanúi lehetünk a főszereplő vívódásán keresztül. A sztori alapötlete John Gatins forgatókönyvírótól származik, aki rengeteg hajmeresztő történetet hallott a haditengerészetnél szolgáló pilóták valószerűtlen, ám felettébb izgalmasan hangzó manővereiről - a számos hibával és káros szenvedéllyel rendelkező Whip karakterét ugyanakkor részben önmagáról mintázta. Vagyis a repülőgép lezuhanása csupán azt a drámai eseményt testesíti meg, melynek hatására a pilóta arra kényszerül, hogy átértékelje egész életét, miközben a film az alkoholizmusról, valamint mindenféle egyéb, függőséggel kapcsolatos problémáról, illetve az ellenük és közben önmagunk ellen folytatott küzdelemről szól, valamint arról, hogy mindez milyen hatással bír az ember környezetére, és viszont.

Ellen Block (Melissa Leo) tudja, hogyan kell kellemetlen kérdéseket feltenni

Whip kétszeresen is hazugságban él: egyrészt abban, melyben saját magát ringatja kártékony életmódjával kapcsolatban, másrészt pedig abban, melyet a környezete által elvárt mentalitás tudatában ölt magára. A pilóta elleni vizsgálat során mindez jól megfigyelhető a remekül bemutatott mellékszereplőkön (szakszervezeti képviselő, ügyvéd, légitársaság-tulajdonos) keresztül, akik maguk is összetett, erkölcsileg korántsem feddhetetlen karakterek. Fontos szerep jut továbbá Nicole-nak, egy kemény drogos (heroinista) nőnek, akivel Whip a kórházban jön össze. Úgy tűnik, segíthetnek egymásnak: támogatják és inspirálják egymást, terápiára járnak, közös terveket szőnek, mígnem a katasztrófával és vizsgálattal kapcsolatos nehézségek, bonyodalmak, illetve a férfi önmagával való küzdelme közéjük nem áll.

Whip és Nicole (Kelly Reilly) éppen nem szívnak

Az, hogy a Kényszerleszállás hitelesen tudja közvetíteni e felettébb drámai szituáció dilemmáját - természetesen a remek színészi teljesítmény mellett - a kiváló rendezői munkának köszönhető. Zemeckis a Számkivetetthez hasonlóan itt is képes úgy kézben tartani a szálakat, hogy a film második felére alaposan belassuló cselekmény ellenére mindvégig fennmarad a néző érdeklődése. A rendező a többnyire túlzásoktól mentes, néha mellbevágó, ám alapvetően realizmusra törekvő narráció révén sikeresen vonja be közönségét a történetbe, melynek során akár együtt érzünk Whippel, akár kárhoztatjuk, közömbösek egészen bizonyosan nem maradunk vele szemben. És amikor látszólag végérvényesen ellaposodik maga a cselekmény, a legnagyobb belső feszültség csak azután készül felszínre törni a főszereplőből.



Miután Nicole túléli a túladagolást, elhatározza, hogy változtat az életén - amiben mellesleg egy végletekig őszinte és "megmondóemberként" szolgáló rákbeteg kórházi monológja is közrejátszik -, pilótánk azonban nem tudja tartani vele a lépést. Amint a nő jobban lesz, dolgozni és élni kezd, s mintegy görbe tükröt tart a továbbra is a hazugságok béklyójában létező Whip elé. A férfi életében olyan, korábban félresöpört kérdések kerülnek terítékre, mint a sorsszerűség, a hit, vagy az élet valódi értékei és szeretete, melyek egyben - újfent a Számkivetettet megidéző módon - a film főbb témáját képezik, az egyén különböző érdekek és azok ütközése közepette zajló vívódásával egyetemben. A Kényszerleszállás esetében tehát valójában egy kőkemény drámával van dolgunk, mely nagyszabású erkölcsi kérdéseket boncolgat. Eközben pedig kíméletlenül, testközelből mutatja be számunkra a drogosok, alkoholisták (szó szerint is) hányattatott sorsát, munkahelyi és családi problémáikat, az önpusztításra való hajlamot, illetve az esélyt a gyógyulásra.

Harling Mays (John Goodman), az egyszemélyes felmentő sereg

Megkönnyebbülést legfeljebb néhány poénos momentum hoz a cselekménybe, melyek jobbára Whip bohém és flegma karakteréből adódnak, valamint a John Goodman egoista, nagymenő dílere által képviselt komikus vonal rekeszizmokat nem kímélő származékai. A nagydumás, ellentmondást nem tűrő fickó, amilyen vicces, egyben olyan veszélyes is, amennyiben folyton visszahúzza a démonaival küzdő főszereplőt korábbi, helytelen életmódjának posványába. Harley Mays tulajdonképpen Whip egyetlen bizalmasa és legjobb barátja, ami sokat elárul a kapitány karakteréről - ami viszont folyamatosan, ha csak lassan is, de változik a vele történt események hatására. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a főszereplő jellemfejlődése az utóbbi idők egyik legjobbja - már csak azért is, mert egy teljességgel hihető, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkező figuráról van szó, aki ezért szokványos hősnek nem, sokkal inkább egyfajta antihősnek tekinthető. Denzel Washinton némi szünet után ismét legjobb formáját nyújtja e testhezálló szerepben, amit a Golden Globe és Oscar-díj jelölés is alátámaszt.

Bár pocsékul néz ki a járgány, lehetett volna rosszabb is

A repülőgép lezuhanásával, illetve a pilóta heroikus manőverével kapcsolatban bele lehet ugyan kötni a produkciót egyébként meghatározó realizmus hiányosságaiba, ám mindez semmit sem von le a film témájának és üzenetének értékéből, mely elsősorban a következő kérdést veti fel mindenki számára: vajon meddig lehet következmények nélkül hazugságban élni, s ráadásul oly módon, hogy közben önmagunkat is folyamatosan becsapjuk? A Kényszerleszállás távolról sem egyszerű krimi vagy tárgyalótermi dráma, mivel a narratíva fő célja ezúttal nem az alkoholista pilóta felmentésének, hanem önmagával, illetve a vele szemben támasztott elvárásokkal és a moralitással való konfrontációjának krónikája. Határozott pozitívumnak tekinthető, hogy a cselekmény általában nem kiszámítható, nem a már unalomig megszokott sablonokat és sémákat követi - legfeljebb a befejezés sikerült kissé túl színpadiasra, vagy úgy is mondhatnánk, hollywoodiasra. Ezért a film elsősorban azoknak ajánlott, akik a popcorn katasztrófafilmek helyett valami másra vágynak, és nem idegenednek a mélyebb mondanivalóval, bármelyikünk számára valódi tanulsággal rendelkező alkotásoktól.

Kényszerleszállás előzetes