Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Kevés műfaj élt meg annyi bukást, és tündöklést, mint a western. A 19. század Amerikájának erősen mitologizált nyugata kimeríthetetlen táptalaj volt a műfaj filmjei számára; olyannyira, hogy szinte a film médiumának megszületésével egy időben a western is materializálódni látszott. Az 1903-ban bemutatott, Edwin S. Porter által rendezett A nagy vonatrablás nyomdokaiban lépkedve, a western csúcspontját az 1930-as, és 40-es években érte el, amikor olyan legendás rendezők emelték igazi művészi kifejezésformává ezt a B-műfajt, mint John Ford, vagy Howard Hawks, illetve John Wayne több, mára már klasszikussá érett alakításával bebetonozta pozícióját, mint az igazi, keménykötésű cowboy alakjának epitoméja.
A második világháborút követően a korábbi tradicionális, idealista westernfilmek helyét átvették a jóval komplexebb, kidolgozottabb pszichológiai ábrázolással rendelkező művek, amelyekre rányomta bélyegét a háború utáni kiábrándulás, és amelyekben még az addig oly kötelező happy end is sokszor elmaradt. Az 1972-es Cowboyokban például John Wayne-t orvul hátba lövi a rosszfiút alakító Bruce Dern, akiről ezután a jóisten sem mosta le, hogy ő volt az, aki egyszer végzett mindenki kedvenc "Hercegével".
Míg az 50-es évektől az amerikai western önreflektáló lett, és a saját maga által felépített legendákat próbálta boncolgatni, esetleg lerombolni, az idő alatt a 60-as évek végére Olaszország is előrukkolt a maga egyéni riposztjával, a spagetti westernnel. Erőszakosabb, akciódúsabb, egyszóval mocskosabb filmek voltak, mindezek mellett karakterábrázolásukkal, egyedi kamerakezelésükkel, zenéjükkel gyakorlatilag újradefiniálták a műfajt. És akkor még Peckinpah-t, az acid westernt, és sok más mindent még nem is említettem! A lényeg: a 60-as, 70-es évek revizionista western hulláma tényleg termékeny egy időszak volt; több száz (ha nem ezer) filmet kitermelt magából, és nem egy új alműfajt is.
Az utóbbi három évtizedben azonban a western - nincs jobb szó rá - tetszhalott állapotban leledzett. Néhány, kb. 5-10 évenkénti, időnkénti rezurrekciótól eltekintve temetett műfajként tekint rá a nagyközönség, és egy-két kivételtől eltekintve (Kevin Costner, Tarantino, vagy a Coen testvérek) nincs is rendező, aki bele merne fogni egy western leforgatásába. A (nagy lélegzetvétel) Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (az egyszerűség kedvéért ezentúl szimplán Jesse James meggyilkolása) ezért kétségkívül merész vállalkozás volt.
Az ausztrál rendező, Andrew Dominik debütálása, a Chopper, szülőföldje leghírhedtebb bűnözőjének biográfiája volt, és úgy tűnik egyelőre hazai pályán marad, legalábbis a témát illetően, hiszen második filmje, a Jesse James meggyilkolása is egy közismert törvényenkívüli legendáját dolgozza fel. Ron Hansen azonos című regényének adaptációja a 19. század második felében operáló James-Younger rablóbanda legismertebb tagjának, Jesse Jamesnek az életéről, és haláláról szól. Legalábbis első látszatra. Figyelmesebben nézve észrevesszük ugyanis, hogy a film a két címszereplője közül bizony sokkal inkább a második mondatrészben szereplő Robert Ford kálváriájának bemutatása.
1881-et írunk, és ez Jesse James bűnözői pályafutásának utolsó éve. A polgárháborút követően, a konföderáció oldalán harcoló James testvérek (Jesse - Brad Pitt, és Frank - Sam Shepard) által összeverbuvált rablóbanda kezd a szélrózsa minden irányába szétszéledni, a tagok hazatérnek családjaikhoz, amennyiben van nekik, persze. A bandavezér Jesse azonban nem nyugszik, újabb akciót tervez. Miután a fejére kitűzött, kecsegtető vérdíj megszerzésének reményében ellene szövetkező társaival végez, úgy tűnik nem maradt, csak két ember, akiben bízhat. Ők a Ford testvérek, az idősebb Charley (Sam Rockwell), és a mindössze 19 éves Robert (Casey Affleck), akiket be is szervez a legközelebbi munkába. Az ambiciózus Robert Jesse iránti rajongása már a kezdetektől nyilvánvalóvá válik, ahogyan a két férfi közötti különleges kapcsolat is. Amikor a rendőrség ráveszi a fiatal Fordot, hogy segítsen kezükre adni Jesse-t, ő inkább végez vele, ám ahelyett, hogy hősként a vállára venné a tömeg, országszerte mindenki gyáva, alattomos merénylőként tekint rá.
A nem éppen szokványos filmcím sokakat elidegeníthet, kritika, gúny is érte bőven, pedig fontos funkciója van: aki elolvassa, már tudatában is van annak, hogy Brad Pitt karaktere meghal, és azt is tudja, hogy kinek a keze által. Ezek után nincs, ami elvonja figyelmünket, úgy nézhetjük a filmet, hogy nincs semmiféle hatásvadász fordulat. Pedig milyen egyszerűen a visszájára lehetett volna ezt fordítani, és a hollywoodi konvenciókhoz ragaszkodva, a könyvet megmásítva új elemekkel dúsítani a történetet! Szerencsére (a rendezés mellett a forgatókönyvért is felelős) Dominik nem követett el ekkora ballépést: a Jesse James meggyilkolása egy tradicionális, lineáris vezetésű, elégikus hangulatú western, amelyben sokkal többet hallunk tücsökciripelést, mintsem pisztolydörrenést.
A film középpontjában Jesse James és Robert Ford fura szeretet-utálat viszonya áll. Pitt, aki egyben a film egyik producere is, alakítása nem hagy kivetnivalót maga után, de korántsem az eddigi legjobbja. Habár az övé a talán legkevésbé érdekfeszítő karakter, mégis sokkal több potenciál van benne, mint amennyit ő felmutatott. A külsőségek természetesen adottak nála a szerephez, a neurotikus, kissé skizofrén, és paranoid karakterének megformálása viszont hézagos, erőtlen, ugyanakkor eléggé fenyegető sem tud lenni, hogy féljünk tőle. De értem én, hogy Pitt (és Dominik) nem a túlmisztifikált, ponyvahős Jamest igyekezett bemutatni, nem azt, akibe érthető módon beleszeretett Ford, hanem emberi oldalát próbálja a nézőbe sulykolni. Csak mindezek a próbálkozások valahol útközben elvesznek saját öntelt manírjaiban, ha úgy tetszik magában a színészben, Brad Pittben, a sztárban, akit túlzottan is ismerünk, és túl sokat látunk nap, mint nap a címlapokon.
Vele ellentétben a Robert Fordot megformáló Casey Affleck karrierjének legjobb teljesítményét nyújtja. A lehető legfinomabb módon, apró, nüansznyi finomságú gesztusokkal (egy tekintet, egy mosoly, vagy egy elejtett szó) valósítja meg lassú, fokozatos átalakulását a szemtelenül fiatal, megrögzött rajongóból a hírnévre éhes gyilkossá. Metamorfózisának egyik fordulópontja, és a későbbi gyilkos legelső felsejlése, mikor bátyja, és egy másik bandatag megtalálják az ágya alatti dobozba rejtett Jesse Jamesről szóló könyveket, újságkivágásokat, ő pedig magából kifordulva halálosan megfenyegeti mindkettőt. Érdemes lesz majd a jelenetet később többször is megnézni.
A maroknyi mellékszereplő gárdának is, habár legfeljebb ötödannyi a vásznon töltött idejük, mint a főszereplőknek, sikerül emlékezetes játékot prezentálnia. Jeremy Renner, Garret Dillahunt (aki, csak szeretném megjegyezni, akár egy John Cleese hasonmásverseny dobogós helyezettje is lehetne) és Paul Schneider egytől egyig brillírozik.
A filmmel talán a legnagyobb gond az - és nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok -, hogy túlságosan hűen követi a könyvet. Hosszasan elidőz egy-egy közelin, lassan, lustán mozog a kamera, sokszor hosszú perceknek érződő ideig csak hallgatnak a karakterek, vagyis roppantul könyvszerű a narratíva. A Jesse James meggyilkolása sokkal inkább érződik emiatt egyfajta hosszúra nyúló stílusgyakorlatnak, ami mintha alapvetően nem vezetne sehova. Pedig ez nem igaz, de az időtávolság, mire abból a bizonyos A pontból eljut a B-be, az jóval rövidebb is lehetett volna.
Kétségkívül, gyönyörűen fényképezett (leborulok Roger Deakins operatőr előtt), remek zenével rendelkező, és zseniálisan eljátszott (Affleck Oscar-jelölése nagyon is megérdemelt volt) neo-western árulásról, kapzsiságról, és megbánásról, ám közel nem tökéletes film, és sajnos nem is hozta magával azt a hőn áhított nagy western újhullámot, aminek pedig egyébként már rég itt lenne az ideje.
Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford előzetes
