Gravitáció filmkritika

Tény, hogy Hollywood részéről egyre gyakrabban találkozunk olyan filmekkel, melyek ugyan e szerteágazó műfajba sorolják magukat, ennek ellenére a tudományosságnak legfeljebb a látszata fedezhető fel bennük, hiába utal a szóösszetételben a "sci" szócska (science) egyértelműen a tudományosságra. Számos ilyen produkció elsősorban az akciókra, a modernnek ható, különleges látványvilágra és az élénk, erőteljes hangeffektusokra támaszkodik, miközben a filmkészítés egyéb tradicionális aspektusait - többek között a valószerűséget, de legalábbis a hihetőséget - azokhoz képest elnagyoltan, túlságosan is nagyvonalúan, netán flegmán kezeli.

A Gravitáció azonban, azzal együtt, hogy a rendkívüli, nem egyszer félelmetes vagy lélegzetelállító látványt nyújtó vizuális eszközök és az egyes szituációk hangulatát nagyszerűen aláfestő hanghatások széles tárházával rendelkezik, mindvégig a realitásra alapozva építi fel a gyakorlatilag a teljes játékidő alatt a világűrben játszódó történetet. Eközben ráadásul még az olyan, szintén nem elhanyagolható komponensekről sem feledkezik meg, mint a kellő mélységű jellemábrázolás vagy az aprólékos és hihető plot development, vagyis a cselekmény hagyományos narratív eszközökkel való tisztességes kibontása és végigvezetése, úgymint az expozíció, a bonyodalom, a kibontakozás, a tetőpont, valamint a végső megoldás és a befejezés.

Randevú a világűrben

Napjainkban, de mindenképpen a nem túl távoli jövőben járunk, a világűrben, Föld körüli pályán keringve egy kisebb, amerikai űrhajóscsapat társaságában. Míg az újonc Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) egy meghibásodott űrteleszkóp kijavításán ügyködik - nem minden nehézség nélkül -, addig az utolsó küldetését teljesítő, sokat próbált Matt Kowalski (George Clooney) abban a megtisztelő feladatban részesül, hogy egy új manőverező hátirakétát tesztelve körbe-körbe cikázhat a helyszín körül. Egy, a földi irányítás által korábban jelzett probléma azonban váratlanul komolyra fordul: egy rakéta által megsemmisített műhold révén keletkezett törmelék több más műhold pusztulását, majd a megszokott orbitális pályáról való letérését okozza, mely nagy sebességgel terjedő űrtörmelék pillanatok alatt eléri és tönkreteszi az űrhajósokat szállító űrkompot.

Dr. Stone és Matt Kowalski (George Clooney) veszélyben

A komptól elsodródott és pánikba eső Stone csak Kowalski hidegvérében és leleményességében bízhat, mivel időközben a Földdel is elveszítik a rádiókapcsolatot. A két szerencsétlenül járt űrhajósnak a vészesen fogyatkozóban lévő oxigén, illetve a férfi hátirakétájában lévő hajtóanyag kiürülésének problémájával is meg kell küzdenie, ráadásul a bolygó körül nagy sebességgel keringő törmelék következő hulláma is fenyegeti épségüket.

Egyetlen reményük a megmenekülésre, ha még időben elérik a nem túl messze lebegő Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetét, ahol talán át tudnak szállni egy hozzá csatlakozott űrhajóba, vagy esetleg fel tudják venni az elveszített kapcsolatot a Houston-i irányítóközponttal. Eközben azonban csupán egymás segítségére, illetve saját lélekjelenlétükre és túlélési ösztönükre számíthatnak az űr rideg és rémisztően üres végtelenjében...

Dr. Stone az életéért kapaszkodik

Egy vérbeli, noha nem éppen szokványos környezetben játszódó thrillerrel van tehát dolgunk, melyben a főszereplőknek folyamatosan meg kell küzdeniük a puszta életben maradásért. A mindvégig fenntartott feszültség és gyakran szinte fojtogató légkör jelentős részben a rendező, Alfonso Cuarón munkájának és egyedi látásmódjának, illetve az általa következetesen megteremtett realizmusnak köszönhető. A mexikói származású direktor és forgatókönyvíró már Az ember gyermeke című disztópikus thrillerben is bizonyította érzékét a húsba vágó realizmus direkt ábrázolása terén, melyet legújabb filmjében sikerült már-már a tökéletességig fejlesztenie.

A Gravitációban felhasznált eszközök természetesen már csak az eltérő téma és helyszín miatt is mások - ezúttal nem a kézikamerás felvételek vagy az intenzív kamerarángatás, hanem a világűrben való viszonyoknak megfelelő fényképezési módok kerültek alkalmazásra. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor valami vagy valaki forog, akkor jobbára mi is vele forgunk a kamera segítségével, és a játékfilmhez képest időnként forradalminak nevezhető felvételek a sebességérzetet is nagyszerűen képesek közvetíteni, melyre a körültekintő és dinamikus, ám sohasem kapkodó vágás csupán ráerősít.

Ugye milyen szép kék szemem van?

Az innovatív fényképezésnek köszönhetően néha jómagam is szinte úgy éreztem, mintha a súlytalanság állapotában lebegnék, amihez hasonlót korábban legfeljebb az uszoda vizében tapasztalhattam. Ami viszont a leginkább ámulatba ejtett a Gravitáció megtekintése közben, az volt, hogy noha az egész filmet nyilvánvalóan egy stúdió falai, kisebb részben valós és nagyobb részben számítógép által generált díszletek között, illetve hátterek előtt vették fel, ehhez képest ezt egyáltalán nem érezni rajta, legyen szó akár a sodró lendületű és a végletekig izgalmas akciójelenetekről vagy a majdhogynem állóképként feszülő, a Földet teljes szépségében elénk táró nagytotálokról. Az alkotók határozott látásmódjának és a magabiztos kamerakezelésnek köszönhetően alkalomadtán művészi beállításoknak is tanúi lehetünk, melyek éppen az űrben uralkodó speciális körülmények miatt nem hatnak művészieskedőn.

Ez most nem a legmegfelelőbb idő a napozásra!

A varázslathoz a hanghatások és a zene eszközeinek tudatos alkalmazása is nagyban hozzájárul - nem egyszer fordul elő, hogy éppen a hangok vagy a zene hiánya éri el a kívánt hatást, vagyis az űrben való, elszigetelt lebegés érzetét. Mint tudjuk, a nyílt űrben, közvetítő közeg híján nem terjed a hang - az alkotók e téren is ragaszkodtak a hihetőséghez szükséges, a valóságnak megfelelő szabályok, törvényszerűségek betartásához (ami gyakorlatilag a film teljes fizikai megvalósításáról elmondható).

A magány, az üresség, a klausztrofóbia és a kiszolgáltatottság bemutatása már-már zavarba ejtően hatékonynak és megrázónak bizonyul, ami nem kis részben a viszonylag ritkán felcsendülő, ám mesterien megkomponált és elhelyezett filmzene érdeme, mely olykor hátborzongatóan nyugtalanító, máskor egészen lágy és fennkölt. A hangeffektusokról ugyanúgy elmondható, hogy a gondosan megválasztott, dramaturgiai szempontból a legmegfelelőbb pillanatokban szólalnak meg, még tovább fokozva az adott hatást.

A törmelékeső miatt nagy a gubanc

A maga módján tehát a Gravitáció is igencsak hatásvadász mozi, viszont az ilyen eszközökkel jóval kifinomultabban és kevésbé öncélú módon bánik, mint a legtöbb sci-fi vagy bármilyen más műfajba sorolható, átlagos hollywoodi produkció. A cselekményben alkalomadtán előfordulnak ugyan túlzások, illetve olyan fordulatok, melyek bekövetkezése szigorúan tudományos szemmel nézve meglehetősen valószínűtlen, ám ezek mindvégig a megengedhetőség határán belül maradnak, miáltal a néző nem esik ki a suspense of disbelief, azaz a látottakkal kapcsolatos kétkedés felfüggesztésének érzéséből. Cuarón és alkotótársai tanítani valóan egyensúlyoznak a szikár realitás és az attól való túlzott vagy végleges elrugaszkodás között, amiről bizony számos másik álomgyári filmkészítő is példát vehetne.

Vajon hogyan fogunk ebből élve kikerülni?

A színészi játék terén sem találhatunk fogást e tökéleteshez közelítő produkción, ami még inkább segít abban, hogy beleéljük magunkat az űrhajósok kétségbeejtő és olykor szürreálisnak ható, a világűrben azonban nagyon is valóságosnak számító helyzetébe. A sármőr George Clooney meglepően jó, mint veterán űrhajóstiszt, s a tőle megszokott, magabiztos stílusban és száraz humorral oldja a feszültséget.

Sandra Bullock pedig talán élete alakítását nyújtja (még ha korábban már el is nyerte az Oscar-díjat A szív bajnokaival): kifejező játéka és persze a kiváló rendezés által szinte végig együtt cidrizünk vele az űrruhában, teljességgel azonosulva az élete első űrutazásán résztvevő Dr. Stone-nal, az ő szemén keresztül látva és megtapasztalva a világűrben való tartózkodás és munka fiziológiai és mentális nehézségeit. Miközben a tapasztalatlan űrhajósnő a saját kárán tanulja meg, hogyan kezelje a rendkívüli körülményeket saját túlélése érdekében, önmagával is számot kell vetnie, hogy képessé váljon felülemelkedni valós vagy vélt korlátain.

Az űrben minden rossz mozdulat végzetes lehet

Mindent egybevetve a Gravitáció egy abszolút egyedi és óriási jelentőséggel bíró mozi, mely több erénnyel is rendelkezik. A remekül ütemezett cselekmény és az alaposan átgondolt narráció egyrészt lehetővé teszi, hogy a szereplők révén komolyan elgondolkodjunk létünk nagy kérdésein, magát az életet és a halált is beleértve. Eközben rendkívül hatásos, olykor kissé depresszív, máskor azonban kitörően életigenlő és lélegzetelállító módon mutatja be, milyen veszélyekkel teli világban élünk (mely veszélyforrásokat sok esetben saját tevékenységünknek köszönhetünk, lásd az űrszemét egyre égetőbb problematikája), felhívva a figyelmet bolygónk, a világűr és az űrkutatás csodáira, illetve azok megóvásának fontosságára.

Ha jobban belegondolunk, szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy előbb-utóbb el kellett készülnie egy olyan mozinak, mely valósághűen mutatja be az emberiség világűrben való tevékenységét, ilyen szempontból tehát akár hiánypótló alkotásról is beszélhetünk. A Gravitáció valójában ízig-vérig sci-fi, sőt a majdnem teljesen valósághűen bemutatott, korszakalkotó szituáció, illetve az alábbi meghatározás alapján akár alapműnek is tekinthető a műfajban.

Nem nekem találták ki ezeket a kezelőszerveket...

A film, bár alapvetően napjainkban játszódik, szinte minden szempontból - bizonyos szükségszerű filmes, illetve narratív eszközöktől eltekintve - a tudomány jelenlegi állása szerint lehetséges forgatókönyvvel dolgozik, és a világűrben lezajló, a hétköznapi emberek számára különleges és futurisztikus eseményeket mutat be, miáltal teljességgel megfelel e rendkívül szerteágazó műfaj követelményeinek. Ráadásul mindezt korántsem száraz vagy vontatott módon, sokak számára érdektelen vagy unalmas, dokumentarista vagy netán áldokumentaristán hatásvadász eszközökkel teszi, hanem a játékfilmek számára rendelkezésre álló, hagyományos kelléktár felhasználásával képes mindvégig feszült és izgalmas maradni, szinte a teljes játékidőre a székébe szegezve a nézőt.

Sandra Bullock még mindig formában

A Gravitáció kétségtelenül - már csak témájánál fogva is - vizuális mozi (már ha egyáltalán ki lehet jelenteni ilyesmit egy mozgóképes művészeti formánál), mely hatás IMAX-ben és 3D-ben érvényesül leginkább, miáltal valóban az események közepében érezhetjük magunkat. A 3D-s megjelenítés - mely nem natív, vagyis 3D-kamerákkal való felvételek révén, hanem a digitális utómunkálatok során készült - önmagában nem túl erőteljes vagy hivalkodó, amikor viszont kell, nagyon is hatékony és látványos módon támogatja a vizuális történetmesélést. Aki érzékeny az intenzív forgásra és a gyomra nehezen viseli a gyakori irányváltozást, melyet jelen esetben a kamera, illetve az általa rögzített nézőpont heves mozgása idéz elő, annak nem igazán lehet ajánlani e remekművet - mindenki másnak azonban, aki elég érett rá, abszolút igen!

Gravitáció előzetes