G.I. Joe: A kobra árnyéka filmkritika

A ma is mindenki által ismert G.I. Joe 1982-re datálódik, amikor a Star Wars-őrület csúcsán a polcokról percek alatt elkapkodott jóval kisebb méretű, 9 és fél centis játékfigurák példáját követve a Hasbro feltámasztotta poraiból a hős amerikai katona figuráját. Az újraindítással a pénzéhes marketing gépezet fogaskerekei is beindultak: az új széria az A Real American Hero alcímet kapta, a Marvel képregényváltozatot kezdett el kiadni, a televízióban animációs sorozat kapott helyet, az alig tenyérnyi méretű bábuk mellé pedig megszámlálhatatlan kiegészítőt lehetett piacra dobni (járművek, fegyverek, bázisok). A G.I. Joe névvel ellátot termékek sorának lassan csak a fantázia szabott határt, poszterek, pólók, videójátékok, és így tovább, 1985-re két neves magazin is Amerika legnépszerűbb játékának titulálta a rebootolt franchise-t. A múltat véglegesen maga mögött hagyó vadonatúj, akciódús G.I. Joe sorozat a címszereplő elit kommandó kalandjait mutatta be, amint a magát Kobra névvel illető könyörtelen terroristaszervezet világuralmi törekvéseit töri derékba újra és újra.

Az ezerrel dübörgő, és egyelőre végeláthatatlan remake, reboot és különös, 10-20 évnél tovább a múltba nem merészkedő nosztalgialáz részeként elkerülhetetlen volt, hogy a G.I. Joe megfilmesítésre ne kerüljön, amolyan igazi nagyszabású, nagyköltségvetésű Michael Bay-féle popcornmoziként. Habár a G.I. Jo-nak Michael Bay-hez vajmi köze, mégis sokban hasonlít a végeredmény az ő munkáihoz, az egyedüli és egyben legfontosabb különbség talán az, hogy míg Bay Transformers-folytatása majdhogynem nézhetetlen szörnyűség lett, addig A kobra árnyéka viszonylag szórakoztatóra sikerült.

Persze fontos egy mércét felállítani, és meghatározni, mit is jelent az, hogy "viszonylag szórakoztató". A Transformers 2. egy hihetetlenül arrogáns direktor öncélú ömlengése volt, ezzel szemben a G.I. Joe: A kobra árnyéka akcióval dugig van tömve, nézőit nem nézi teljesen hülyének (vagy legalábbis tisztában van azzal, hogy mit várnak, mikor egy ilyen filmet beülnek megnézni), és úgy összességében az az eszképista, bűnös élvezet, aminek Bay óriásrobotos eposzának is kellett volna lennie.


A film története a nem túl távoli jövőben játszódik, és a Kobra Kommandó eredetét mutatja be. Duke (Channing Tatum, akit nem is olyan rég láthattunk a Bunyó című filmben) és Kioldó (Marlon Wayans) amerikai katonák, aktuális feladatuk négy forradalmian új, nano-vírust tartalmazó robbanófej átszállítása Amerikába, amelyek gyakorlatilag bármit képesek elpusztítani, ami az útjukba kerül. A konvojukat útközben megtámadja egy titokzatos, futurisztikus járműveket és fegyvereket használó csapat, amelyet a Bárónő (Sienna Miller) vezet, Duke és Kioldó pedig épphogycsak megmenekül, hála a nem kevésbé futurisztikus eszközökkel rendelkező mentőcsapatnak, melynek tagjai Scarlett (Rachel Nichols), Kígyószem (Ray Park), Brékó (Said Taghmaoui) és Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje). A különös kompénia az egyiptomi sivatag alatt elhelyezkedő titkos bázisukba viszik Duke-ot és Kioldót, ahol a két katona megismeri Hawk tábornokot (Dennis Quaid), aki az elit G.I. Joe osztag első számú embere: ők tíz nemzet legjobbjai, akik a világ békéjét őrzik. Ezúttal minden erejükre és leleményességükre szükségük lesz, hogy legyőzzék a gonosz Destro által irányított Kobra Kommandót.


Stephen Sommers rendező több baklövése után (A múmia-folytatások, Van Helsing) végre visszatalált ahhoz a recepthez, ami A múmiát annyira élvezetessé tette. A G.I. Joe egy bámulatos látványorgia, amit igazán a karakterek visznek el a hátukon, és nem a bugyuta cselekménye. Ez egy tökös, macsó akciófilm, ami egy pöröly erejével csap oda, ahova kell. A jó- és rosszfiúk összecsapnak egymással földön, vízen és levegőben, kiváló számítógépes effektusokkal megtámogatva természetesen. Az igazi adrenalinrohamot azonban nem is a monstre, robbanásokkal teli nagyjelenetek adják, hanem a szemtől szembeni pusztakezes küzdelmek. Ray Park (Kígyószem) és Byung-hun Lee (Viharárny) harcművészeti tudásuk legjavát adják verekedéseikben, igazi öröm nézni mindkettejüket. A G.I. Joe ugyan PG-13-as besorolással fut Amerikában, vagyis 13 év felett bárki megtekintheti szülői felügyelet nélkül, vérből és brutális halálokból azért nincs hiány. Sommers nem túloz el semmit, nincsenek rajzfilmbe illő jelenetek, pontosan eltalálta a megfelelő egyensúlyt fantázia és valóság között.

A forgatókönyvön hárman is dolgoztak, ők: Stuart Bettie, aki legutóbb az Ausztrália írói között volt megtalálható; Paul Lovett, aki a Négy tesóval debütált még 2005-ben és a többek közt A leskelődőt is jegyző David Elliott. A sztoriból nem hiányoznak a tátongó plot hole-ok, az inkonzisztens események, és a manapság egyre több blockbusterre jellemző túlzsúfoltság sem, de butaság lenne egy G.I. Joe filmtől többet, jobbat várni. A 20 évvel ezelőtti rajzfilmsorozat lelkét, esszenciáját sikerült áthelyezniük az íróknak a filmadaptációba. Röviden: egy csapatnyi jófiú lever egy csapatnyi rosszfiút. Felesleges többet belegondolnunk.

A karakterek nagyrészt hűek maradtak eredeti megfelelőikhez, a legészrevehetőbb különbség, hogy a két évtizede olyannyira még nem dívó politikai korrektség jegyében egy-két változtatásra sor került. Kioldó fekete lett, és a többi szereplő sem mind amerikai, ahogyan az eredetileg ki volt találva. Bizony, új szelek fújnak és a vak patriotizmus már közel nem akkora divat Amerikában sem, mint az egyenjogúság valamint a tolerancia gyakorlása a más bőrszínűek, vallásúak vagy politikai nézetűek felé.


A színészekre sok szót kár is lenne pazarolni, mind végzik munkájukat, ahogyan tudják. Legtöbbjüknek nem jutott sok anyag, amiből dolgozhatnának, egy fröccsöntött műanyag figurákon alapuló képregény, és rajzfilmsorozat filmrevitelében nehezen találhatunk háromdimenziós karakterre, úgyhogy érdemesebb inkább nem is próbálkozni vele. A színészgárda két angol tagja, Christopher Eccleston és Jonathan Pryce igyekszik valami színt vinni a palettára, de ők sem tudnak abból a bizonyosból várat építeni. Dennis Quaid rémesen merev, és mintha meg se próbálna játszani, Adewale Akinnuoye-Agbaje a Lost Mr. Ekójaként ezerszer emlékezetesebb volt, Marlon Wayans bohóckodása pedig arcpirító, és cseppet sem vicces. Azt azért érdemes még megemlíteni, hogy Sienna Miller piszokjól néz ki.

A G.I. Joe: A kobra árnyéka távolról se fogja megváltani a világot, ezt előre aláírhatjuk. Nem is eredeti, sőt, néha pofátlanul klisés és plagizálni sem rest (nem tértem ki rá részletesen, de a Csillagok háborúja-rajongók biztosan fejüket fogják majd többször is), viszont ez kit érdekel, ha egyszer szórakoztató. Ha sikerül visszatérnünk gyermeki önmagunkhoz, aki még háborúsdit játszott a szobájának magányában kedvenc akciófiguráival, és nem értette meg igazán a felnőttek világát, akkor a G.I. Joe tetszeni fog, mert olyan, mintha csak a bábukkal eljátszott csatározásaink kelnének életre. Ez az a szintű móka, amit a Transformers 2.-től elvártam volna.

G.I. Joe: A kobra árnyéka előzetes