Conan, a barbár karaktere először 1932-ben tűnt fel egy "Főnix a kardon" című novellában, amelyet Robert E. Howard írt a fantasy és horror műfajaival foglalkozó, Weird Tales elnevezésű amerikai ponyvamagazin számára. A figura egy csapásra óriási népszerűségre tett szert, a kalandjait megörökítő történetek sorozatban kezdtek megjelenni a kiadvány hasábjain, majd Howard 1936-os sajnálatosan korai halálát követően más írók kezdtek el tollat, vagy klaviatúrát ragadni, és folytatni a legyőzhetetlen kimmériai barbár legendáját, életben tartva azt egészen napjainkig. Conan minden kétséget kizáróan a fantasy irodalom egyik legismertebb, legikonikusabb hőse, aki az utóbbi nyolc évtized alatt a modern popkultúra szerves részévé is vált, köszönhetően annak, hogy az írott formátumon kívül számtalan egyéb médiumban (film, animáció, képregény, videojáték) is jelenését tette. A figura népszerűségének csúcsát mindenképpen a kora 80-as évek jelentették, amikor nem kevesebb mint három, havonta megjelenő képregényben szerepelt, a neve félévente vagy néha még gyakrabban érkező könyvek borítójáról köszönt vissza, és a moziba járó közönség első alkalommal végre egy élőszereplős adaptációban is találkozhatott vele.
Az 1982-es Conan, a barbár közel 70 millió dolláros bevételével jelentős kasszasikernek bizonyult, valamint egyúttal a sztárok sorába emelte a főszereplőt alakító ex-testépítő Arnold Schwarzeneggert. 1984-ban bemutatásra került egy felejthető folytatás, a Conan, a pusztító, ami az eredeti alkotás sikerének nyomába sem tudott érni, és minőségileg is jócskán alul maradt ahhoz képest. A stúdió által betervezett harmadik rész különböző jogi akadályokba ütközött, az "osztrák tölgy"-nek sem volt ínyére újra visszatérni kultikus szerepébe, így ez a film sosem készült el (pontosabban mégis, a forgatókönyvből ugyanis kisebb-nagyobb átalakításokkal Kull, a hódító címen leforgattak egy gyenge B-produkciót, Kevin Sorbo-val a főszerepben). A franchise feltámasztására tett próbálkozások egyszer s mindenkorra véget értek, amikor Schwarzenegger úgy döntött, politikai karrierbe kezd és felhagy a színészkedéssel, így hát a következő lépés magától értetődő volt. A Conan franchise két és fél évtized után újraindul, vagyis divatos szóval élve reboot-ot kap, méghozzá egészen tekintélyes, majdnem 100 millió dolláros költségvetéssel megtámogatva.
A Conan, a barbár lehet, hogy az igazi nagyívű blockbusterek büdzséjével bír, de a valóban látványos és szórakoztató, később esetleg klasszikusként is fennmaradó daraboknak minden más szükséges elemét nélkülözi. A végső produktum így nem több egy pofátlanul sok pénzbe kerülő, B-kategóriás, fantasy környezetbe ültetett véres-mocskos exploitation filmnél, amiből a kultikus alapmű minden nemű varázsa, és különlegessége hiányzik. A 2011-es változat vizualitása lapos, történetileg pedig összeszedetlen, inkoherens zagyvaság. Azt a néhány pozitívumot is, amit elvétve találhatunk benne, hamar elfeledteti velünk a film sablonos, erőltetett és mérhetetlenül abszurd jellege, valamint az az erőtlen rendezés, amivel az egész tálalásra kerül.
Az 1982-es Conan, a barbár eredeti narratív elemeket ötvözött olyan részletekkel, amelyek egy már ismert, kellő gonddal és odafigyeléssel felépített, kiterjedt világgal rendelkező mitológiából kerültek átemelésre. A fantázia szülte hyboriai kor hangulatát, amelyben Conan él, a készítők - természetesen a költségvetésük nyújtotta keretekhez mérten - olyan remekül, hatásosan keltették életre, hogy az általuk vászonra álmodott vidék és az ott élő barbár népek semmivel sem hatottak kevésbé hitelesnek, mint mondjuk Középfölde csodálatos tája és annak furcsa lakói Peter Jackson zseniális A Gyűrűk Ura-trilógiájában.
A 2011-es újraértelmezés, ami Conan karakterének genezisét egészen másképp meséli el, mint az 1982-es film, Howard víziójából vajmi keveset tart meg, helyette inkább egy generikus barbár szuperhős megteremtésére törekszik. Egy-egy pillanat erejéig ugyan láthatunk CGI segítségével létrehozott, ősi városokat bemutató bámulatos látképeket, de ezek alig többek egy falra akasztható kalendár lapjaira ideális, szépen kivitelezett, de üres és semmitmondó képeknél - a kreativitásnak vagy őszinte igyekezetnek nyomát se látni rajtuk. Ettől Conan világa töredezett és félkész, semmilyen egyénisége nincs, és egyáltalán nem ránt magával minket, úgy ahogy egy jól megszerkesztett, saját lábán megállni képes univerzumnak tennie kéne. Arról nem is szólva, hogy a történetben pedig grandiózusságnak írmagját se találni, akármennyire is igyekszik a jó három percig tartó, epikusnak szánt nyitó narráció (amit, ha eredeti hanggal nézzük a filmet, Morgan Freeman előadásában hallhatunk) ennek ellenkezőjéről elhitetni a közönséget. Egy aspektusból tekintve azért a 2011-es film vitathatatlanul célba talál és ebben minden bizonnyal még a legkeményebb Conan-rajongók is egyet fognak érteni velem: ez nem más, mint a címszereplő kiválasztása.
Jason Momoa külsőre egy az egyben Conan, olyan, mint ha csak egy, a közismert fantasy és sci-fi festőművész, Frank Frazetta által illusztrált képregény vagy könyv borítójáról lépett volna le. A karizmája persze nem mérhető össze Schwarzeneggerével (és a szó szerint vett karizma, vagyis annak körmérete sem), de tekintete, sőt egész kiállása rendkívül tekintélyt parancsoló, és a dialógusokat is jóval természetesebben, meggyőzőbben el tudja mondani (igaz, Conant nem is szószátyársága vagy bravúros nyelvi fordulatai teszik érdekessé). Momoát, aki a Csillagkapu - Atlantisz című sorozatban is feltűnt, vagy legutóbb a Trónok harca első évadában láthattuk, úgy tűnik a hollywoodi illetékesek beskatulyázták és párszavas barbár figurák eljátszására kérik csak fel, pedig minden bizonnyal ennél komolyabb kihívásokba se törne bele a foga. Az idő mindenesetre majd eldönti, hogy ennél többre is hivatott-e ez a hawaii származású, atletikus alkatú színész. Az biztos, hogy Conan eljátszása semmiképpen nem lesz olyan hatalmas előre lépést jelentő ugródeszka a pályafutásában, mint amilyet Schwarzie számára jelentett.
A 2011-es Conan, a barbár nem nevezhető remake-nek, de lényegében ugyanazt a struktúrát követi, amit az 1982-es verzió is: Conan apjával a szeme láttára végez egy gonosz hadvezér, a főhős felnő, és bosszúra szomjazva elindul megkeresni apja gyilkosát. Különös, hogy Marcus Nispel rendező és forgatókönyvíró csapata ezt az utat járják be ismételten, mikor ez az alapötlet Howard írásainak soha nem volt része. A filmhez az írók amúgy látszólag jóval több ihletet merítettek a 2007-es videojátékból, semmint bármelyik Howard, vagy más író által papírra vetett történetből.
A film télen, Kimméria zord hegyvidékeiben veszi kezdetét, mialatt Tyler Bates zeneszerző fájdalmasan unalmas taktusait halljuk, és a Basil Poledouris által szerzett klasszikus zenei téma után sóvárgunk (ami egyszer sem fog felcsendülni). Conan (gyerekként Leo Howard) apjától, Corintól (Ron Perlman) éppen a kardforgatást tanulja, mikor Khalar Zym (Stephen Lang) hadúr és lovasai tűnnek fel. Egy értékes ereklye elveszett darabját keresik, ami valahol a kimmériai faluban van elrejtve. Miután megtalálták, amiért jöttek, végeznek mindenkivel.
Ezután előre ugrunk az időben úgy tizenöt esztendővel. Khalar Zym és lánya, Marique (Rose McGowan) egy "tiszta vérű" papnő (Rachel Nichols) után kutatnak, akit feláldozva, az ereklye használatának segítségével, fel akarnak támasztani hamvaiból egy halott boszorkányt, ezzel elképzelhetetlenül nagy hatalomra szert téve. Conan semmi másra nem vágyik, csak Khalar Zym fejére. Az első összecsapásuk nem végződik szerencsésen, de Conan nem várt zsákmánnyal gyarapodik: pont azt a nőt ejti foglyul, akire Khalar Zym-nek is szüksége van ördögi tervéhez. Az akciójelenetek egész jól megkoreografáltak, még ha nem is keltenek sok feszültséget. A kameramozgás néha kicsit túlzottan gyors, kapkodó (ahogyan manapság az trendi), de azért nem annyira, hogy a látvány rovására menne. Az erőszak igencsak magas szinteket ér el, viszont eltúlzott, nem lehet komolyan venni, bizonyos jelenetekben már-már mondhatni rajzfilmszerű. Egy kevés, egyébként teljesen öncélú, szex és meztelenség is került a filmbe, de ez szerintem el is volt várható egy Conan-filmtől.
A Conan, a barbár egy ezer sebből vérző film, de elsősorban mégis a forgatókönyvének köszönhetően lett ennyire, szinte nézhetetlenül pocsék. Egy hard fantasy, más néven "sword and sorcery" (kard és boszorkányság) műfajú produkció, ami a mi jelenünktől minden szempontból olyannyira távol áll, annyira idegen, amennyire az csak lehetséges, akkor működőképes, ha a néző kap valamilyen támpontot, amibe kapaszkodhat. Ez lehet például egy szimpatikus szereplő, akivel azonosulhatunk, és aki egyfajta kalauzként funkcionál számunkra, végigvezetve minket a történeten. Lehet egy ismerős helyszín, vagy ismerős cselekményív, esetleg egy izgalmas rejtély.
A filmben nagyok a tétek, hiszen Khalar Zym akár az egész világot uralma alá hajthatja, ha megszerzi a papnőt, és ez, na meg Conan egyszemélyes bosszúhadjárata is meg kéne, hogy mozgasson valamit bennünk, de mégsem így történik. A karakterek élettelenek, mert papírmaséból vannak, érzelemmentesek, konganak az ürességtől. Mikor Conan apja meghal a gyermeke szeme láttára, mi nem érzünk semmit. Az 1982-es film minden hibája ellenére (amiből azért volt neki bőven) grandiózus, egészen operaszerű volt, abban az értelemben legalábbis, hogy az érzelmeinkkel játszott - kezdve Conan falujának lemészárlásától, Valeria halálán át egészen a fináléig, amelyben Thulsa Doom fejét veszti. Most azonban mindössze nagyrészt másodosztályú színészeket látunk, akik egy rémesen gyenge forgatókönyvet adnak elő, aminek elsődleges feladata annyi, hogy minél kevesebb, de annál ostobább dialógus közbeiktatásával eljuttassa szereplőit egyik látványos, különleges effektusokkal teli küzdelemből a másikba. Robert E. Howard ponyvaíró volt, de ilyen borzasztóan ihlettelen munkát még ő sem adott volna ki kezei közül.
A Conan, a barbár elkeserítően méltatlan újjászületése a fantasy-műfaj egyik legnagyobb titánjának. Az ellenfeleit tucatjával mészárló, izmoktól duzzadó kardforgató barbár nem kifejezetten összetett, vagy tartalmas karakter, és a történetei sem roskadoznak a mondanivalótól, de ennél mégis sokkal intelligensebb, eredetibb megközelítést érdemelt volna. Látványosnak ugyan látványos, és szórakoztatóan véres is, viszont a kevés jó tulajdonsága aligha feledteti azt a hanyagságot, amivel a készítők a matériát kezelték. Aki az átkonvertált 3D vetítést választaná, az kétszer is gondolja át a döntését. Ez a film ugyanis még egy szimpla 2D-s jegy árát is csak jóindulattal éri meg.
Conan, a barbár előzetes
De nem várok tőle magasröptű dolgokat, ha eléggé fröcsög meg eléggé pörög, akkor már elégedett leszek.
