Boszorkányvadászok filmkritika

Ugyanez a trend érvényesül a Boszorkányvadászok esetében is, amely Jancsi és Juliska alighanem mindenki által ismert meséjét helyezi egy dark fantasy világba. E világ újfent egy kulturális, különböző korok történelméből összeállított egyveleg, melyben az alkotók elképzelései szerint remekül megfér egymás mellett a több száz évvel ezelőtti városi életmód és a maihoz hasonló ruházat, illetve technika, valamint a mágia és a modern fegyverekre hajazó, retro-futurisztikus - divatos kifejezéssel élve steampunk - gyilkoló eszközök különböző, fifikás alkalmazásai. Miközben a cselekmény ürügyéül a középkori boszorkányüldözés szolgál, a forgatókönyvírók egy csavarral a német eredetű népmesében történteket vették kiindulópontnak, és lelkesedésükben még a gyerekek afférját a boszorkánnyal és a mézeskalács-házikóval is vászonra álmodták.

Jancsi és Juliska: a klasszikus mese végre 3D-ben is látható

A klasszikus tündérmese továbbgondolásának hősei, János és Júlia (Jeremy Renner és Gemma Arterton) immár felnőttek, és afféle bosszúállókként, illetve fejvadászokként hivatásból irtják a gonosz boszorkányokat és csatlósaikat. A főszereplők előrehaladott korához igazodva a film sem a kisgyerekekhez szól, lévén egy horrorisztikus elemekkel, erőszakkal, vérrel és szanaszét repkedő testrészekkel is gazdagon megspékelt produkcióról beszélhetünk, melynek eredeti korhatár-besorolása R, hazánkban pedig egy jóval enyhébb nyelvezetű fordítást és egy 16-os karikát kapott. Mindebből már alighanem sejthető, hogy a cselekmény elsősorban az akcióra lett kihegyezve, vagyis a Boszorkányvadászokban a látványnak jut a leghangsúlyosabb szerep. A körítéshez hasonlóan maga az akció is egyfajta kulturális elegyet képez - alapjait elsősorban modern harcművészetek adták, melyet a fényképezés és filmes trükkök segítségével alkalmanként a Mátrixra hajazó megoldások kísérnek.



Miután az elárvult Jancsi és Juliska sikerrel teszi hidegre - vagy inkább melegre - az őket étkezés céljából elfogyasztani kívánó banyát, egész életüket a boszorkányok hivatásszerű üldözésére, azon belül is elsősorban likvidálására teszik fel. Az összetartó testvérpár mindig ott bukkan fel, ahol egy vagy több boszi formájában felüti a fejét a gonosz, szakértelmüknek és hatékonyságuknak köszönhetően pedig valóságos hírnévre tesznek szert az egész országban - bármelyik országról legyen is szó pontosan. Egy nap a munka a nagyon is konkrétan behatárolható Augsburg városába veti őket, ahol a gyerekeket sorban rabolják el a környéken garázdálkodó boszorkányok. Vezetőjük, az agyafúrt és álnok Muriel (Famke Janssen) rettegésben tartja az egész várost, könyörtelenül visszaverve mindenfajta mentőakciót. Kizárólag a hasonló esetekre specializálódott János és Júlia veheti fel a harcot ellene, illetve a messze földön hírhedt Vérhold éjszakájára készülő boszorkányok hadával...

A banyák némelyike kora végett már-már mumifikálódott

Az alapsztori tehát igen egyszerű, ennél azonban sokkal nagyobb gond, hogy a fordulatok kiszámíthatóak, a drámai vonal súlytalan, miáltal a feszültség is minimális. A nagymennyiségű harc és hentelés kétségtelenül profi módon került megvalósításra, közben azonban felettébb nehéz a hősökért izgulni, ha nem igazán ismerjük őket és nem is nagyon tudunk velük azonosulni. Azután, hogy a bevezetésben igen gyorsan letudjuk annak tisztázását, hogyan lettek megrögzött boszorkányvadászok, lassacskán fény derül ugyan titokzatos múltjukra, a felszínesen elővezetett érzelmi szálak azonban túlságosan gyengék ahhoz, hogy bevonják a nézőt a történetbe. Tulajdonképpen a "kötelező" szerelmi szál is felesleges, mivel jóformán semmivel sem viszi előbbre a cselekményt.

Mondtam már, hogy bírom a boszivadászokat?

Az összhatáson az sem segít, hogy a párbeszédek túlnyomórészt banálisak és unalmasak, ahelyett, hogy tartalmasak, vagy legalább képregényszerűek volnának. Noha akad néhány geg, melyek közül némelyik még be is talál, összességében azonban túlságosan kevés a humor a dialógusokban, mint ahogy magában a történetben is. Igaz ez annak ellenére, hogy nagy ritkán előfordulnak karikatúra-szerű elemek, mint például János és Júlia "sztárstátusza" vagy János cukorbetegsége, ezek azonban nem elegendőek egy valódi szatírához. Az alapötlet pedig, bármily nyakatekert vagy - újabb divatos kifejezéssel élve - unortodox is legyen, ennél jóval többet ígér, amennyiben egy valóban stílusos trash-kaland lehetett volna egy hozzáértő direktor rendezésében. A matéria már csak jellegéből adódóan is Quentin Tarantinoért kiált, de a jelenlegi végeredménynél még alighanem régi cimborája, Robert Rodriguez is sokkal jobban megoldotta volna a feladatot.

A fantasy és a valóság találkozása a tejesüvegeken

A valóság azonban az, hogy a Boszorkányvadászok annak a norvég Tommy Wirkola-nak az első nagy stúdiófilmje, aki eddig leginkább a független horrorfilmek terén tette le a névjegyét. 2009-ben megjelent Dead Snow című alkotásában még náci zombik jelentették a fő fenyegetést, és az a mozi inkább funkcionált véres vígjátékként, mintsem keményvonalas horrorként. A Boszorkányvadászok azonban már inkább ebbe az irányba hajlik - ki tudja, talán a jóval magasabb költségvetés kínálta lehetőségek terelték el az író-rendező figyelmét a karikaturisztikus hangvétel fontosságáról, hogy a jellemfejlődésről vagy a történetvezetésről már ne is beszéljünk. Wirkola ötletére először egy kisebb produkciós cég, majd maga a Paramount stúdió is ráharapott, akik minden bizonnyal nagy lehetőséget, és nem kevés pénzt láttak benne, ezért mindent megadtak a produkció elkészítéséhez, gyakorlatilag szabad kezet biztosítva az A-kategóriában tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező direktornak.

Csapd le, Jancsi!

Ennek ellenére ironikus módon az elkészült film premierjével tíz hónapot vártak, amíg Jeremy Renner (Mission Impossible: Fantom Protokoll, Bosszúállók, A Bourne-hagyaték) igazi húzónév nem lesz, s ily módon általa eladhatóvá válik egy hasonló kaliberű produkció. A közönség mozikba való becsalogatásánál mindez talán szerepet játszik, a Boszorkányvadászok színvonalának mértékében azonban semmiképp sem Renner teljesítménye a meghatározó: ő nagyjából ugyanúgy teszi a dolgát, ahogyan legutóbbi akciófilmjében, a forgatókönyv révén definiált, meglehetősen kiforratlan szerepének köszönhetően. Ugyanez a szexi Gemma Artertonról (A Quantum csendje, Perzsia hercege: Az idő homokja) is elmondható, aki már úgyszintén befutott színésznőnek számít. Kettejük párosával legfeljebb annyi a gond, hogy Arterton jóval fiatalabb Rennernél, ezért kicsit furcsák, mint hasonló korú testvérpár - talán ezért sem igazán hihetőek a szerepükben.



A boszorkányok vezetőjét alakító Famke Janssennek nem ez az első ilyen jellegű szerepe, főnixszerű feltámadásról azonban ezúttal aligha beszélhetünk. A még mindig szemrevaló Janssen ugyan nem rossz főgonosz, karaktere azonban teljességgel egydimenziós, akiben nyoma sincs az X-Menben látott Jean Grey rétegzettségének, s ezáltal majdhogynem teljesen érdektelen. Peter Stormare Berringer főbírója, aki az emberi szűklátókörűség és hatalomvágy által képviselt fenyegetést testesíti meg, úgyszintén markáns figura, ám alig szerepel, így valódi súllyal sem rendelkezik a történetben. Faramuci módon a legjobban sikerült és legszerethetőbb karakter egy Edward nevű troll, akit nagyrészt filmes trükkök segítségével keltettek életre. Annak ellenére, hogy alig beszél, gesztusai és tettei nagyon is kifejezőek, s ily módon a főszereplőket is megszégyenítő mellékszereplőt produkál, ami viszont elég sokat elárul a forgatókönyv gyatra minőségéről.

Kézitusa egy boszorkánnyal

Összességében a Boszorkányvadászok egy immár teljesen átlagosnak mondható hollywoodi történet némi Van Helsing utánérzéssel, csak kevesebb humorral. A jelmezek, a maszkok, a CGI és egyéb trükkök alkalmazása ugyan figyelemre méltó, a látványt leszámítva viszont minden a középszerűség posványába süllyed ebben a trendi produkcióban. Sőt abból a szempontból a látvány is csődöt mond, hogy a meglehetősen ritkán előforduló ötletes alkalmazástól eltekintve a 3D vagy jellegtelen, vagy egyenesen hivalkodó, sőt zavaró a nem egyszer egyenesen a fejünk felé repkedő nyilakkal, késekkel, repeszekkel és egyéb idegesítő kellékekkel feltupírozva.

Itt már nagyobb tűzerőre lesz szükségünk, gyerekek!

Bár a Hans Zimmer felügyeletével készült filmzene nem lett rossz és a hangulatot alkalomadtán sikerült eltalálni, a megvalósítás és maga a történet egy paródiához kevés, egy zsánerfilmhez pedig igen gyenge. A Boszorkányvadászok gyakorlatilag semmi újdonságot nem tud felmutatni, csupán egy trend folytatásának tekinthető, amibe azonban hűen illeszkedik. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - nem elképzelhetetlen, hogy lesz folytatás, hiszen az előjelek alapján a befektetett 50 millió dollár nagy valószínűséggel bőven megtérül majd. Úgyhogy vigyázat, könnyen lehet, hogy a vámpírok után most már a boszorkányok kora következik!

A boszik kiiktatásának egyik legbiztosabb módja: a lefejezés

Boszorkányvadászok előzetes