Az epikus, 1959-es film kora kimagasló, a nagyközönség, a kritikusok és a szakma által is nagyra tartott alkotása volt, melyet számos Oscar-díjjal jutalmaztak, és még ma is rendkívül népszerű a filmkedvelők és gyűjtők körében. Ki ne emlékezne a félelmetes hangulatú gályacsatára, hogy az ikonikussá vált, szédítő tempójú fogatversenyről már ne is beszéljünk? Amellett, hogy a grandiózus látvány, a technikai megvalósítás akkoriban forradalminak számított, a sikerhez természetesen a kiváló színészek, köztük elsősorban a címszereplőt karizmatikusan alakító Charlton Heston is nagyban hozzájárult.

A 2016-os változat alaptörténete lényegében ugyanaz: Judah Ben-Hur zsidó herceg (Jack Houston) és fogadott testvére, a római hadsereg tisztjeként szolgáló Messala (Toby Kebbell) ellentétei egy szerencsétlen eset miatt kiéleződnek, melynek eredményeképpen Judah-t árulás vádjával letartóztatják. A rangjától megfosztott, rabszolgaságba kényszerített férfi kénytelen hátrahagyni húgát, Tirzah-t (Sofia Black-D’Elia) és anyját, Naomit (Ayelet Zurer), valamint szerelmét, Esthert (Nazanin Boniadi), hogy hosszú évekig a rómaiak gályáin vegetáljon.

Egy szerencsés eseménynek köszönhetően azonban végül sikerül megszöknie és partra vergődnie, ahol találkozik a gazdag sejkkel, Ilderimmel (Morgan Freeman). A versenyekre szakosodott sejk segítségével Judah gyakorlott fogathajtóvá válik. Egyikük a dicsőség, másikuk pedig a bosszú reményében tér vissza Jeruzsálembe, hogy a Pontius Pilatus helytartó (Pilou Asbaek) által rendezett játékokon kihívja Messala-t, a rómaiak verhetetlennek hitt bajnokát.
Annak ellenére azonban, hogy az alapsztori megegyezik, a forgatókönyv az eredeti regény újraértelmezett verziója, nem pedig az 1959-es „blockbuster”-é vagy valamely másik filmváltozaté. További érdekesség, hogy a produkciót az a Timur Bekmambetov rendezte, aki eddig főleg a modern, sajátosan extrém megközelítésű akciómozik (Wanted, Abraham Lincoln, a vámpírvadász, legutóbb pedig a Hardcore Henry) megalkotásában vagy tető alá hozásában jeleskedett, illetve neve azokkal kapcsolatban vált ismertté.

Ennek tudatában Bekmambetov igencsak furcsa választás egy történelmi klasszikus elbeszélésére, és a beavatott mozirajongók bizony joggal aggódhattak amiatt, vajon mi sülhet ki ebből. A rendező személyéhez képest azonban legalább annyira kétséges volt, mit hoz majd az alaposan összetömörített játékidő (amely mindössze két óra az 1959-es film három és fél órájával szemben), hiszen a mai közönséget – egy-két ritka kivételtől eltekintve – már nemigen lehet egy három órás vagy még hosszabb, lassan építkező alkotással a mozikba csábítani.
Ennek megfelelően az elbeszélés üteme gyors, a cselekményt és a karakterek kibontását így igencsak sűrítve kapjuk meg. A narratíva azonban ezáltal kevésbé jól felépített, helyenként zavarosra sikeredett, a szereplők motivációi sem teljesen világosak.

Míg a Heston-féle verzióban a kiemelkedő színészi játéknak, a lassú tempó ellenére tapinthatóan növekvő feszültségnek és a remekül megírt párbeszédeknek köszönhetően maradéktalanul átjöttek az olyan gondolatok és dilemmák, mint a testvériség, a hűség, az árulás és a bosszúvágy, illetve a vissza-visszatérő hit kérdése, Bekmambetov mozijában felettébb nehéz azonosulni a szereplőkkel, illetve átérezni azok problémáit. Az sem segít, hogy az elbeszélés, a dialógusok közhelyesek, és szinte mindent, ami ott klasszikus és epikus volt, itt középszerűen lapossá tesznek.
A történetet átható vallásos szál szintén más megvilágításba került, lévén az 1959-es filmmel ellentétben itt közvetlen szerep jut Jézusnak (Rodrigo Santoro). Az alkotók ezúttal mindent elkövettek a biblikus események akkurátus bemutatásáért, hogy ne érhesse szó a ház elejét (lásd Darren Aronofsky Noéját), ezért Krisztust is igyekeztek a hagyományos ábrázolásmódnak megfelelően bemutatni.

A gond csak az, hogy amit ők szájbarágósan próbálnak beadni nekünk a Megváltóhoz kapcsolódó, konkrét párbeszédekkel operáló jelenetekkel, azt a klasszikus változat csupán távolságtartó sejtetéssel, az isteni csodaként való beállításokkal is sokkal jobban volt képes átadni a közönségnek. Jézus kézzelfogható realizálása és a szájába adott gondolatok talán a mai nézők számára érthetőbbé teszik az üzenetet, annak ellenállhatatlan ereje és a protagonistára való hatása azonban jóval kevésbé világos és átérezhető.
Bekmambetovra egyébként feltehetően az akciójelenetekkel való tapasztalata miatt volt leginkább szükség, melyeket alapvetően eredményesen és látványosan sikerült levezényelnie, ugyanakkor nem sok újdonsággal tudott előrukkolni – pláne, hogy a bullet time-hoz hasonló trükkök ezúttal nem voltak alkalmazhatók.

A tengeri csata talán az egyetlen, ami kellően intenzívre és impozánsra sikeredett, de például a tetőpontot képező, a filmtörténelem meghatározó részévé vált fogatversenyt még a CGI-jal feltupírozott mozzanatok sokaságával sem sikerült igazán meggyőzővé tenni, az 1959-es változathoz képest legalábbis semmiképpen. Dicséretes, hogy amit csak lehetett, a gyakorlatban is megépítettek, illetve praktikus megoldásokat és rengeteg igazi statisztát alkalmaztak, ez azonban önmagában még vajmi kevés az üdvösséghez.
A legnagyobb baj alighanem az a produkcióval, hogy az ember – legfőképpen a kritikus – önkéntelenül is folyamatosan a klasszikushoz hasonlítja, és ennek tükrében az új változat színvonala rendre alulmarad, az időnként nagyszabású jelenetek és a rengeteg beleölt munka (és pénz) ellenére szinte mindvégig B kategóriásnak érződik az Oscar-díjas, etalonnak tekinthető mozihoz képest.

Az pedig, hogy az egyébként nem élvonalbeli színészekkel, tisztességesen, ámde valódi átütő erő nélkül eljátszatott főszerepek mellé újfent betették a veterán Morgan Freemant, önmagában nem menti meg a filmet, sőt… Legfeljebb még sablonosabbá teszi az összképet.
A remake létjogosultsága tehát nehezen igazolható, még akkor is, ha feltételezzük, hogy az MGM stúdió mindenképp újra elő akarta venni a történetet pusztán annak mondanivalója és még ma is aktuális gondolatai miatt. A megvalósítást látva azonban nem mondhatunk mást, mint hogy inkább hagyni kellett volna az egészet, mivel tucatfilmet így is rengeteget láthat a közönség, ehhez felesleges újra előrángatni és kiherélni a klasszikusokat.

A remélt biztos bevételen kívül annyi hasznuk egyébként lehet a hasonló újrafeldolgozásoknak, hogy egy-egy értékes alkotást vagy történetet elérhetővé tesznek egy újabb generáció számára – de hogy átélhetővé és egyáltalán mai szemmel értékelhetővé teszik-e, az sokszor már más kérdés… Mindenesetre annak, aki egy jó filmes adaptációt szeretne látni, csak azt lehet jó szívvel ajánlani, hogy kölcsönözze ki vagy vásárolja meg az Oscar-díjas verziót.