Az utolsó léghajlító filmkritika

A fentiekből is könnyen kitűnhet, hogy Az utolsó léghajlító nem egy mindenki számára könnyen emészthető, realista produkció - igen, nem árt szeretni a fantasy műfaját, sőt, még a forrásmű beható ismerete sem árt, mielőtt nekiülünk a film nézésének. M. Night Shyamalan (Hatodik érzék, Jelek, Az esemény) legújabb rendezése ugyanis egy népszerű és szakmailag is elismert animációs sorozat élőszereplős adaptációja. A Nickelodeon csatornán futó széria három évadból (vagy ha úgy tetszik, fejezetből) állt, és a film mindössze az elsőt, a Víz alcímmel ellátottat fedi le. Ezzel el is érkeztünk az első, de semmiképp sem utolsó, okhoz, amiért Az utolsó léghajlító életképtelennek bizonyul. Egy összetett, sokfelé ágazó mitológiával bíró sztorit van szerencsénk a vásznon látni, és míg a sorozat rajongói minden bizonnyal élvezni fogják, ahogy kedvenceik életre kelnek szemeik előtt, addig a laikusok a fejüket vakargatva fogják elhagyni a mozitermeket. Attól a ponttól kezdve, hogy tudomásodra jut egy film esetében, hogy a cselekmény csak egy előre meghatározott pontig fog eljutni, és semmiképp sem tovább, a befejezés pedig nem lesz több egy nyitva hagyott, folytatásra váró ajtónál, onnantól a megtekintés inkább egy tűrőpróba, semmint önfeledt szórakozás. A Gyűrűk Ura trilógia esetében legalább tudtuk, hogy mindenképpen látni fogjuk a történet elejét, közepét és végét is, mert Peter Jackson egyszerre leforgatta mindhárom filmet.

Az Avatar-adaptáció (mert ez volt a rajzfilmsorozat eredeti, teljes címe, Avatar: Az utolsó léghajlító, de a stúdió érthető okokból, amelyek gondolom nem szorulnak megmagyarázásra, változtatott a végleges címen) sorsa azonban abszolút bizonytalan. Shyamalan két folytatásra szerződött, de minden a bevételi eredményektől függ majd - az eddigi teljesítményt elnézve pedig erősen Az arany iránytű emléke idéződhet fel bennünk, ami az első (és nyitva hagyott) része volt egy olyan franchise-nak, ami ment a levesbe, mikor nem volt meg az elegendő nézőszám.

Az utolsó léghajlító szinte minden aspektusát tekintve olyan, mint ha csak egy-két évtizeddel korábban, A Gyűrűk Ura és Harry Potter előtti korszakban, és nem 2010-ben készült volna. Akkoriban, mikor a fantasy még csak egy nagyon elszánt, nagyon megrögzött és nagyon csekély számú geek mag kedvence volt, de legtöbbek (a nagyközönség) szemében inkább csak egy vicc - a science fiction fattyú gyermeke. A 80-as években a gyermeteg történettel és néha már a korhoz viszonyítva is nevetséges trükkjelenetekkel bíró fantasy filmek alacsony elvárásokat szültek. Aztán az új évezredben minden megváltozott, és sorra készültek a magas költségvetéssel és tehetséges színészekkel felszerelt produkciók.


Az utolsó léghajlító a legrosszabb fantasy klisékből lett összevarva, méghozzá a legkisebb hozzáértéssel. Amit animációs formában 10 órába telt elmesélni azt ügyetlenül, a hézagokat számítógépes trükkökkel betömködve sikerült alig másfél órába betömöríteni. A narratíva talán nem a létező legrosszabb, de lelketlen, üres. Csak hogy a 90 perces játékidő keretein belül maradjon, a film a jobb sorsra, bővebb kifejtésre érdemes jeleneteket (például fontos csatákat) hanyagul összedobja, és gyorsan túllép rajtuk. Nehéz szavakba önteni, hogy M. Night Shyamalan forgatókönyve mennyire rossz munka. Még nehezebb elhinni, hogy ugyanaz az ember írta meg, aki a Hatodik érzék vagy a Sebezhetetlen szkriptjét is jegyezte. A film tele van kidolgozatlan karakterekkel és teljesen oda nem illő expozíciókkal - mikor a szereplők gyakorlatilag csak azért jelentenek ki bizonyos dolgokat, egyébként oda nem illő helyekben és időkben, hogy a közönséget tájékoztassák és így tartani tudjuk a lépést a fejleményekkel. Ez a rossz forgatókönyvírás jelei közül az egyik legelső, és leginkább szembetűnő. Nem érezzük, hogy a karakterek sorsa, ennek az egész kitalált univerzumnak a léte kéne, hogy érdekeljen minket, nem tudjuk senki helyébe beleképzelni magunkat, és ezért az érzelmi kötődés is nulla. Az erőltetett romantikus szál érdektelen, mert a két karakter is az, aki között kialakul a románc. Hiányoznak motivációk, mondanivalók és a hús-vér emberek.


Talán mindez nagy kérés lett volna 20 évvel ezelőtt egy fantasy filmtől, de a mai világban elvárjuk, hogy a fiktív figurák is életszerűek legyenek - a maguk megadott határain belül persze. Az animációs sorozat, akármennyire is alapvetően fiataloknak szólt, ugyanannyira élvezhető volt felnőttek számára is. A filmadaptáció ezzel ellentétben nem egy "családi film", legalábbis nem abban az értelemben, hogy idősebbek és fiatalok egyaránt jól fogják érezni magukat alatta. Shyamalan mintha csak direkt figyelmen kívül hagyta volna a sorozat felnőttekhez szóló elemeit (amiből jó pár volt, ügyesen beleszőve a narratívába - a lá Szamuráj Jack), és egy lebutított, infantilis verziót eszkábált össze, de még ezt sem túl sok gonddal tette. Vizuális oldalról tekintve, Az utolsó léghajlító jóindulattal is csak tragikusnak nevezhető, aminek megint csak kiemelt része a 3D-s vetítési forma, illetve az utólagos átkonvertálás. A helyzet legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, mint A titánok harca esetében, ami hasonlóképpen utólag lett háromdimenzióssá varázsolva. Zavaros, homályos, mosott képi világ jellemzi Az utolsó léghajlítót, még azok a jelenetek, melyekben a havas táj miatt erős fénynek kellene jelen lennie, azok is tompák. Ismét csak azt tudom tanácsolni, hogy hagyományos, 2D-s mozit keressünk, ha jót akarunk magunknak, ide értve a szemünket, az agyunkat és a pénztárcánkat is. Aki nem akarja alaposan elrontani saját szórakozását, ráadásul tisztes árért cserében, az messziről elkerüli ezt az ál-3D-t.

A színészgárdán végigtekintve, teljesítményüket értékelve két szó jut az ember eszébe: zavarbaejtően kínos. Shyamalan vajon általános- és középiskolai önkéntes színjátszókörökből válogatta ki gyerekszereplőit? Annyi tehetséges fiatal színészcsemete közül választhatott volna, tény, hogy rengeteg van belőlük Hollywood-ban és azon kívül is, olyanok, akik hitelesen képesek érzelmek kifejezésére és az arcjátékuk több, mint Steven Seagal-é. Olyanok, akik úgy képesek a dialógusaikat elmondani, hogy nem rí le róluk az, hogy alaposan bemagolták azokat egy papírról, vagy éppen a kamerákon kívülről súgják nekik őket.

A címszereplőt alakító Noah Ringer talán egy az egyben úgy néz ki, mint a sorozatbeli megfelelője, és szépen tud ugrálni is össze-vissza, de ha valaki, akkor egy olyan (egykoron) tehetséges rendező, mint Shyamalan tudhatta volna, hogy ennyi még nem elég ahhoz, hogy hihetően eljátssza az Avatart. Ringerből hiányzik mindenféle báj vagy karizma, a színészi jelenléte zéró. Ahogy az őt körülvevő társszereplőknek is; Nicola Peltz és az Alkonyatból ismert Jackson Rathbone még Ringernél is szürkébbek, üresebbek. Shyamalan eddig még sosem rendezett ilyen méretű epikus kalandot, és úgy látszik a technikai oldal túlságosan lefoglalta, hogy színészeivel eleget foglalkozhasson - az eredmény így borzalmas lett.


A felnőtt színészek sem túl erősek, Dev Patel (a Gettó milliomos sztárja) kivételével. Ő játssza az egyedüli valamire való, viszonylag emlékezetes karaktert, Zuko, a Tűz herceg ismerős archetípus; a tékozló fiú, aki a család becsületét igyekszik visszanyerni. Az utolsó léghajlító legjobb jelenetei mind Zukóhoz kapcsolódnak. A vékony, mosolygós Patel-ről nem gondolta volna senki, hogy fenyegetőnek és veszélyesnek is tud tűnni, pedig nagyon is hiteles - ami furcsának is hat, mert ha konzisztens akart volna lenni a film hangulatával akkor sablonosnak és erőltetettnek kellett volna lennie. Shyamalan pocsék munkáját azonban még ő sem képes megmenteni. A forgatókönyvet akár egy hat éves is képes lett volna megalkotni, ha ehhez hozzáadjuk még az inkompetens rendezést és az elfogadható, vagy sok esetben inkább annál is alacsonyabb szinten teljesítő színészeket, akkor készen is van egy rosszul elmesélt, rosszul megvalósított fantasy film. Shyamalannak én ezek után egy délutáni tévématiné elkészítését se adnám a kezébe, nem hogy 100 millió dollárs blockbusterek ledirigálását. Az utolsó léghajlító cserbenhagyja a kiváló sorozat kedvelőit, a kalandfilmek és a fantasy szerelmeseit, a filmrajongókat általában véve, és mindenkit, aki kétszámjegyű IQ-val rendelkezik. A legkisebb gyerekek talán élvezni fogják ahogy a hozzá hasonló korú főszereplők lekaratézzák a felnőtteket, de hamar ráeszmélnek majd ők is, hogy fejétől bűzlik a hal.

Az utolsó léghajlító a legpocsékabb nagystúdiós fantasy film az Eragon óta. Egyben M. Night Shymalan, a valaha még (megjegyzem, megérdemelten) filmes géniuszként számon tartott író-rendező eddigi legrosszabb munkája. Az utolsó léghajlító csak úgy hemzseg a legalapvetőbb hibáktól, gyakorlatilag minden második percre jut valami elrettentően ostoba húzás vagy Shyamalan, vagy a színészek részéről. A 3D-vel kapcsolatos problémák már szinte eltörpülnek ezek mellett, ezen a filmen a 2D sem segít sokat. Egyszer még elmegy, de aztán felejtsük is el gyorsan.

Az utolsó léghajlító előzetes