Az ördög benned lakozik filmkritika

Az ördög benned lakozik kellő mennyiségű üresjárattal és rengeteg olyan unalmas pillanattal szolgál, amikor bőven van időnk elgondolkozni az ilyen, és ehhez hasonló esetlen, erőltetett megoldásokon, melyeket William Brent Bell rendező és társíró (Stay Alive - Ezt éld túl!) használ, méghozzá egészen szégyentelen módon, ügyet sem vetve a közönség esetlegesen megsértett intellektualitására, vagy arra, hogy bármi nemű autenticitást próbáljon vinni filmjébe. A film ellentmondásos és önmagát lényegében kioltó dilemmája - mely szerint egyszerre próbál fiktív, előre megírt és valóságszerű is lenni, mint oly sok televíziós műsor, ami manapság valóság show címen fut - rögtön sutba dobódik az olyan szitokszavaktól hangos, föld felett lebegéssel és klasszikus, Az ördögűző-beli végtagtekergetéssel teli jelenetekben, amik, a készítők elképzelése szerint legalábbis, a frászt hivatottak ránk hozni.



Az ördög benned lakozik nyilvánvalóan ugyanazt a piaci rést (ami lassan sokkal inkább kezd hasonlítani egy szakadékra) szándékozik megcélozni, amit már a 2007-ben útjára induló Paranormal Activity-sorozat is kipécézett magának. Az óriási sikereket magáénak tudó horror franchise receptje, ugyan közel sem eredeti (Cannibal Holocaust, valaki?), de végtelenül egyszerű és csekély kockázattal, valamint még annál is csekélyebb kreativitás latba vetésével könnyen lomásolható, így nem csoda, hogy gombamód elszaporodtak a hasonló babérokra törő, ám gyakran értéktelennek bizonyuló alkotások. Ha a dolog jól sikerül (és általában így szokott történni, mert hát mi elrontani való van, elég a kamerát rángatni), akkor egy "talált felvétel" jellegű horror kifejezetten jövedelmező üzlet tud lenni; alacsony befektetéssel jelentős profitra szert lehet tenni velük. Ahogyan a Paranormal Activity filmek esetében, úgy Az ördög benned lakozik-nál is a legfontosabb aspektusnak a marketing bizonyult, ami hangzatos kijelentésekkel ("A Vatikán nem akarja, hogy lásd ezt a filmet."), megbotránkoztató reklámanyagokkal (a megszállt asszonyt játszó Suzan Crowley alsó ajkába vágott fordított kereszt) és nagyrészt mesterségesen szított érdeklődéssel operált.

Az ügyesen összerakott reklámhadjárat azonban annak rendje és módja szerint elfedi a fájdalmas valóságot: Az ördög benned lakozik egy ihlettelen, bármi nemű újdonságot nélkülöző tákolmány, ami mást se csinál, csak a korábban készült, sokkal eredetibb és nézhetőbb horrorfilmekből átemelt ötleteket dobálja egymás hegyére-hátára, a logikát pedig már jó korán, az első negyed órában elhagyja, hogy aztán a későbbiekben soha vissza se térjen többet hozzá. William Brent Bell filmje még a maga kis saját, hihetetlenül buta, irreális univerzumán belül sem képes racionális és követhető maradni, emellett ráadásul megijeszteni is csak egy, vagy talán két alkalommal képes minket, és még a rövid játékideje sem menti meg attól, hogy ne fulladjon egészen hamar érdektelenségbe. A cselekményvezetés, illetve jellemábrázolás botrányosan szimplisztikus, a karaktereknek az idő elteltével egyre inkább ostobább dolgokat kell csinálniuk és észszerűtlenül kell viselkedniük, hogy a történet tovább haladhasson előre, és az egészet ráadásként egy dühítő, antiklimaktikus befejezés zárja, amitől az embernek csak arra jön meg a kedve, hogy visszakövetelje a mozijegye árát.

Anyuci dühös: Maria szerepében Suzan Crowley.

A történet a következő: Maria Rossi (Crowley), a tisztes háziasszony és szerető anya, egy végzetes estén 1989-ben végez azzal az apácával és két pappal, akik állítólag éppen ördögűzést hajtottak végre rajta. A bíróság nem találja bűnösnek az asszonyt, aki labilis elmeállapota miatt egy római kezelőintézetbe kerül, és egészen 20 évvel később is, amikor a film játszódik, még ott tartózkodik. Isabella (Andrade), Maria lánya az eset idején még csak hat éves volt, most felnőttként azonban felkeresi Michael (Ionut Grama), aki egy dokumentumfilmet szeretni forgatni a történtekről, illetve annak utóhatásairól. Közösen elutaznak Olaszországba, hogy Isabella az azóta eltelt két évtized alatt először találkozhasson újra anyjával, és megtudjanak többet arról, hogy milyen események vezettek a hármas gyilkossághoz azon a szörnyű éjszakán. Michael és Isabella ottlétük során meglátogatják a Vatikán ördögűzést oktató iskoláját is, amit amolyan katolikus Roxfortként mutat be, ahova láthatólag bárkit szabadon beengednek, hogy megnézzen egy órát. A nő itt találkozik Bennel (Simon Quarterman) és Daviddel (Evan Helmuth), két ördögűző tanonccal, akik meglehetős érdeklődést mutatnak Maria esete iránt.

Isabella (Fernanda Andrade).

Isabella első találkozása az anyjával a kórházban a film azon kevés jeleneteinek egyike, amelyek működnek és hatásosak, karöltve az ördögűzéssel, amelyet Ben és Dave végez el egy Rosa nevű lányon, és amelyen Isabella és a dokumentarista Michael is ott van külső szemlélőként. Ezek a szcénák Az ördög benned lakozik alacsony költségvetéséből adódó korlátok szabta határokon belül abszolút működnek, nem is annyira a rendezésnek vagy forgatókönyvnek köszönhetően, hanem sokkal inkább a színészek miatt, akik nagyjából hitelesen előadják azokat. A kórházbeli szegmens Crowley alakítása miatt bír akkora erővel; Isabella anyját kidülledő szemekkel, sápadtan, ápolatlanul találja szobájában, a rémísztő kinézet azonban nem minden, a színésznő remekül megragadja egy mentálisan ingatag, 20 éve elzártságban élő és erős gyógyszerek hatása alatt álló személy benső világát. Az eltérő szemszögből rögzítő kamerák közötti váltogatás a jelenetet még kiszámíthatatlanabbá teszi. A nem sokkal később következő másik részben a két pap a Bonnie Morgan, professzionális mutatványos, kaszkadőr és gumiember által játszott lányon próbál segíteni, igyekeznek megszabadítani őt a démontól, ami megszállta. Morgan olyan testhelyzeteket képes felvenni, amikre látszólag ember nem lehet képes, hacsak nincs természetfeletti erők hatalmába kerítve. A kicsavart testű lány látványától és a hozzáadott hanghatásoktól kirázza az embert a hideg.

Rosa ördögűzése éppen folyamatban van.

Az említett két jelenet egyike sem jelent igazi újdonságot annak, aki életében látott már akár csak egyetlen ördögűzős horrort - ami nem túl nagy meglepetés, tekintve, hogy Az ördög benned lakozik igencsak szabadon kölcsönöz fontosabb elemeket valamennyi klasszikusból, melyek közül természetesen a legnagyobb súllyal minden démoni megszállással foglalkozó horrorfilm öregapja, Az ördögűző bír, ahová valamennyi, a témában azóta készített alkotás visszatér inspirációért, vagy simán csak egy az egyben jeleneteket átvenni belőle. De ez a két jelenet, legyen bármennyire is derivatív, mégis kiemelkedik a többi közül, mivel jelentősen erősebb fókuszról ad tanúbizonyságot, mint Az ördög benned lakozik bármelyik másik pillanata, melyeknek 90%-ban annyi a feladata, hogy nyakatekert interjúkkal és beszélő fejek típusú, kamerának mondott vallomásokkal kitöltsék a játékidőt addig, míg a mozgalmas részekhez nem ér a történet. Az ördög benned lakozik persze nyilvánvalóan nem hivatott a horror klasszikusait megszégyenítő magasságokba emelkedni, a napnál is világosabb, hogy a készítők csak a mozilátogató közönség pénztárcáit kívánták vele könnyebbé tenni, de ez egyáltalán nem mentség arra a sokszor majdhogynem sértő nemtörődömségre és középszerűségre, ami csak úgy árad a filmből.



A film második felének egymást követő fordulatai fokozatosan egyre nevetségesebbek, arcpirítóan gyengék, és nehéz elhinni, hogy nem egy elsőéves filmsulis diák írta őket - miért sétálhat el szó nélkül szabadon az a férfi, aki éppen megpróbált végezni egy csecsemővel? Hogy nem veszik észre a szereplők, akik állítólag szakemberei a démoni megszállásoknak, és minden napjuk a különös esetek tanulmányozásával telik, azt, hogy egy valódi élő példa arra a gonoszra, ami elleni harcnak egész életüket szentelték, éppen ott van az orruk előtt? És ami engem személy szerint leginkább érdekelne: miért úgy ér véget a film, ahogy? A készítők egész egyszerűen kifogytak az ötletekből; talán hozzánk hasonlóan alig másfél óra alatt ők is megunták saját karaktereiket; vagy éppen csak így akartak beinteni nekünk, az erre a rettenetre ártatlan módon beülő, mit sem sejtő nézőknek? A történet kihagyott lehetőségekkel és felfejtetlenül hagyott rejtélyekkel van tele, a film így lényegében egyedül a "talált felvétel" koncepció hatásvadász eszközeire tud támaszkodni, illetve bizonyos mértékig a légbőlkapott cselekményhez viszonyítva egész tisztességesen teljesítő színészekre.

Isabella segíteni próbál ördög lakta anyján.

Ha mindenképpen vallási horrort szeretnénk nézni, ott van William Friedkin örökérvényű mesterműve, Az ördögűző; ha "talált felvétel"-es horrorra vágyunk, ott van a 13 éve készült Ideglelés, mely köré ezerszer ügyesebb vírusmarketing épült, ami többek közt az akkor még korai éveiben járó internetet is tankönyvekbe illő ravaszsággal használta ki; ha pedig a sokkérték az, ami igazán érdekel minket, akkor válasszuk az egyik leghírhedtebb euro horrort, a Cannibal Holocaust-ot, ami 30 évvel bemutatása után sem vesztett szinte semmit hatásosságából, és nem mellesleg gyönyörűen megkomponált felvételekkel bír. Szimplán nem lehet elég nyomós érvet találni arra, hogy Az ördög benned lakozik-ra váltsunk jegyet, hiszen minden témáról, amit a film érinteni próbál, készült már nem egy, klasszisokkal jobb produkció. Senki nem állítja, hogy könnyű manapság egy igazán eredeti és ijesztő horrorfilmet összehozni, de Az ördög benned lakozik-on még az igyekezet nyomát se látni.

Ben és David nem is sejtik, milyen démoni erőkkel állnak szemben.

A "talált felvétel" és áldokumentarista megközelítés vitathatatlanul számos előnnyel rendelkezik, különösen a horror műfaj számára: nincs szükség sztárokra, nem kell dollártízmilliókat beleölni a produkciókba és látványos effektusokat sem kell a vászonra varázsolni, a filmeknek természetükből adódóan olcsónak, és nyersnek kell kinézniük. De ha mindez megvan, nem szabad megfeledkezni arról sem, ami elengedhetetlenül szükséges, hogy egy ilyen jellegű alkotás működni is tudjon és emlékezetes maradhasson. Ez nem más, mint egy jó koncepció és leleményes, kreatív filmkészítés. Ezeket itt hiába is keressük. Az ördög benned lakozik fikarcnyit sem eredeti, kivitelezésében átlagon aluli és magát feleslegesen túlzott mértékben komolyan vevő darab. Az utolsó harmadra döbbenetesen bugyutává és nevetségessé válik. Ha legalább egy kicsit könnyedebb lenne, akkor úgy érezhetnénk, hogy a filmmel együtt nevetünk, nem pedig rajta - de ez sajnos mindvégig hiú ábránd marad.

Az ördög benned lakozik előzetes