Az elnök végveszélyben filmkritika

2013. augusztus 28.
74.9091
Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa profilja, adatai
gocsa
Az elnök végveszélyben pontosan olyan, amilyennek a reklámok alapján elképzeljük: nagy költségvetéssel bíró; kliséktől roskadozó; gyenge dialógusokkal, szájbarágós politikai üzenettel, abszurd cselekményszálakkal, és túlzásba vitt, hatástalan melodrámával megspékelt; ostoba, ámde látványos, és fülsüketítő robbanásoktól illetve puskaropogástól hangos popcorn mozi. Más szóval egy tipikus Roland Emmerich darab. Aki a német származású direktor korábbi munkásságával tisztában van (és neve elég bejáratott a nagyközönségnek szóló sikerfilmek színterén ahhoz, hogy a hétköznapi mozinézők jókora többsége már könnyedén felismerje), nem fogja semmilyen kellemetlen meglepetés érni.
 

A film követi a megszokott Emmerich-féle sablont: érdekes, vizuálisan magával ragadó felütés; ezután jön a buta, kiábrándítóan lapos középső felvonás; majd egy túlspilázott, abból a bizonyos kalapból minden létező trükköt szégyentelenül előrántó, melldöngető befejezés, ami olyan közel merészkedik az önparódiához, hogy már akár viccesnek is nevezhető. Az elnök végveszélyben többnyire szórakoztató produktum amúgy, a maga Emmerich-szerű setesuta módján. Jobb, mint a 2012 vagy az I. e. 10 000, A függetlenség napjához nem ér fel, a Holnaputánnal pedig körülbelül egy szinten említhető. A még tavasszal bemutatásra került Támadás a Fehér Ház ellen egyébként szintén jobb volt ennél az esetlenül összerakott celluloid-pazarlásnál, így az idei blockbuster-szezon két nagyon hasonló "Fehér Ház-elfoglalós" akciósztorijának párharcából egyértelműen előbbi került ki győztesként - habár nem túl nagy előnnyel.

Egy rövid ideig Az elnök végveszélyben látszólag egészen realisztikus próbál maradni. A film elején látható biztonsági procedúrák kellő mértékben hitelesnek tűnnek ahhoz, hogy elhiggyük, a történet akár valós is lehetne. A díszletek alaposan meg vannak tervezve és szépen kivitelezettek, habár arról egyszeri laikusként vajmi kevés fogalmunk lehet, hogy a helyszínek, amiket látunk, azok valóban pontos másolatai-e az eredeti Fehér Ház belsejének. Megkapjuk a szokásos kihagyhatatlan expozíciót is, a karakterek bemutatásra kerülnek, lefutják kötelező köreiket. Channing Tatum, Hollywood éppen ügyeletes szépfiúja, jelenleg legitim húzónév box office szempontból, Cale szerepében látható. Ő az amerikai képviselőház elnökének, Eli Raphelsonnak (Richard Jenkins) a személyi testőre, egy leszerelt katona, aki leginkább egy titkosszolgálati pozícióra vágyik.

Jamie Foxx játssza James "á, dehogy mintáztak Obamáról" Sawyer elnököt.

Jamie Foxx játssza James "á, dehogy mintáztak Obamáról" Sawyer elnököt.


Főhősünk a Fehér Házban jár 11 éves kislányával, Emily-vel (Joey King), akit zsenge kora ellenére feltűnő módon érdekel a politika. Cale egyik régi ismerősével, a titkosszolgálatban dolgozó Finnerty ügynökkel (Maggie Gyllenhaal) történő, az áhított állás megszerzése tekintetében nem túl sok jóval kecsegtető, találkozása után úgy dönt, hogy lányával részt vesznek a hivatalos fehér házi körúton, majd hazamennek. A látogatás során Sawyer elnök (Jamie Foxx) is feltűnik, aki még azt is megengedi, hogy Emily videóra vegye őt, hogy aztán a lány YouTube csatornájára feltölthesse az anyagot. Nem sokkal ezután kezdetét veszi a káosz, amikor Stenz (Jason Clarke) és terrorista csapata támadás alá veszi a Fehér Házat. Mint kiderül, áruló van az elnök belső köreiben, aki nem más, mint a védelméért felelős részleg vezetője, Martin Walker (James Woods), egy velejéig gonosz és őrült elme, akinek motivációi bárminek nevezhetőek, csak éppen világosnak és közérthetőnek nem. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Cale azon nyomban akcióba lendül, hogy megmentse az elnököt, kislányát, és úgy általában véve országát, "a szabadság földjét, és a bátrak hazáját".

Emmerich-féle disaster porn. A Fehéz Ház lángokban.

Emmerich-féle disaster porn. A Fehéz Ház lángokban.


És végül is pontosan ez az az ok, amiért hajlandóak vagyunk kifizetni a mozijegy árát, és amiért beülünk egy Roland Emmerich filmre: mert garantáltan azt kapjuk, amit az előzetesek, a plakátok, és egyéb marketing eszközök ígérnek. Ez esetben Channing Tatumot, amint szétrúgja a rosszfiúk alfelét. És liftaknákban bujkál. És autós üldözésbe keveredik a Fehér Ház makulátlanra nyírt gyepén. És robbanások elől ugrik el. Az egész szekatúra alatt pedig olyan harmatgyenge egysorosokat ejt el, amikre most, ezen sorok írása közben akkor se tudnék visszaemlékezni, ha fegyvert tartanának a fejemhez. Nos, mindezt valóban meg is kapjuk, csak az a sok üresjárat és abszolút felesleges mellékszál ne lenne, amikor a film fogcsikorgatva igyekszik politikai thriller és súlyos dráma lenni, és dilettánsan kezelt mondanivalóval, vagy félresikerült karakterfejlődéssel megtölteni az akciójelenetek közti kevésbé mozgalmas szegmenseket. Mellesleg, ha valaki szívesebben látná Channing Tatum helyett Jamie Foxx-ot akció közben, neki is jut néznivaló, de kétségkívül jobban járna, ha inkább (újra) leülne a Django elszabadul elé. Ha valaki akció üzemmódba kapcsolt Maggie Gyllenhaal-ra számítana, annak csalódnia kell - ugyanakkor Emmerich művei vitathatatlanul sose voltak híresek az erős női karaktereikről.

Martin Walker (James Woods): már a szeme sem áll jól.

Martin Walker (James Woods): már a szeme sem áll jól.


Az elnök végveszélyben a kelleténél legalább fél órával hosszabb. szerkezetileg megfelelően szimpla, ugyanakkor mégis idegőrlően egyenetlen és átgondolatlan alkotás. Úgy 60 percnyi játékidő eltelte után a történet eljut ahhoz a ponthoz, ahonnan látszólag nincs hova tovább, csakis a finálé következhet, a nagy leszámolással. Ekkor kezdi el Emmerich és James Vanderbilt forgatókönyvíró rétestészta módjára elnyújtani a hátralévő időtartamot, annyira, hogy még kb. 70 percig legyen is valami tennivalója a szereplőknek. Ezt olyan klasszikus, unásig ismert megoldásokkal érik el, mint az életveszélybe kerülő kiskorú mellékszála; a semmiből arcunkba tolt, értelmetlen fordulat; és a bosszúja komplikált tervét hosszasan kiveséző főgonosz. Itt-ott még a vágás is hagy némi kivetnivalót maga után. Például az utolsó felvonás pusztakezes harca az alacsonyabb korhatár-besorolás megszerzése érdekében érezhetően rongyosra lett vágva.

Tatum és Foxx bekeményít.

Tatum és Foxx bekeményít.


Emmerich és Vanderbilt láthatóan jókora adag inspirációt merített John McTiernan örökérvényű Die Hard-jából és Michael Bay 1996-os A sziklájából is, odáig merészkedve, hogy néhol majdnem egy az egyben emelnek át jeleneteket vagy adott momentumokat az említett produkciókból, és ezt - mint ahogy azt sem, hogy koszos, véres atlétát viselő főhősüket pedig Bruce Willis ikonikus figurája után mintázták - még csak leplezni se próbálják. Mindez sajnos kicsit sem válik a film előnyére, épp ellenkezőleg. Ettől csak olcsó, sokadrangú másolatnak, sőt, másolatok másolatának érződik, és csak jóval kevésbé (már ha egyáltalán valamennyire) főhajtásnak a 80-as és 90-es évek akcióklasszikusai előtt.

Egy elmaradhatatlan akciófilm-kellék, a Minigun.

Egy elmaradhatatlan akciófilm-kellék, a Minigun.


A film agysejteket kímélően zsibbasztó, és érzékszerveket közepesen kielégítő; az akciójelenetek profin megkoreografáltak és a 150 millió dolláros büdzsé nagy része ott is van a vásznon bennük (különösen a pirotechnikában, a nagy gonddal megépített díszletekben és a rengeteg számítógépes trükkben), de többségükben nincs semmi igazán különös, emlékezetes. A Fehér Ház gyepén lezajló autós üldözés (egyben Az elnök végveszélyben egyik intellektuális mélypontja) legalább egyedi, és a kocsi ablakán rakétavetővel a kezében kihajoló színes bőrű elnök (aki laza, mert Air Jordan csukát visel, érted) képe egy sokkal jobb filmben még ikonikussá is válhatott volna.

Finnerty ügynöknek (Maggie Gyllenhaal) volt már jobb napja is.

Finnerty ügynöknek (Maggie Gyllenhaal) volt már jobb napja is.


A karakterek még jóindulattal is csak papírmasék, egydimenziós sztereotípiák, ennek ellenére a film indokolatlanul sok időt szán kibontásukra, és láthatóan erősen karakterfókuszú akar lenni. De aztán ezt az elképzelést, mintha az író valamiféle hirtelen ötlettől vezérelve a fejéhez kapna, fogja, és csak úgy sutba dobja az első felvonás után, és inkább elkezd az óriási robbanások és a nukleáris háborús fenyegetettség irányába fordulni, blőd elképzeléseket magához ölelve, és szinte teljesen faképnél hagyva a földhözragadtabb irányvonalat. Az elnök végveszélyben szeretne drámázni, mély lenni, politikai felhanggal bírni, szeretné, hogy komolyan vegyék, és azt is szeretné, hogy egy könnyed kikapcsolódást nyújtó semmiség legyen - ám ez egyszerre nem megy. Egy fenékkel két lovat megülni ugyan nem lehetetlen feladat, de túl nagy falat olyan kaliberű alkotópárosnak, mint Emmerich és Vanderbilt. Ez az identitászavar tartja vissza a filmet attól, hogy száz százalékig olyan szórakoztató, mókás hullámvasútút lehessen, gigantikus romboldával átitatva, amit Emmerich-től és társulatától az utóbbi két évtized során megszokhattunk.

"America, Fuck Yeah!" Emily (Joey King), kezében a csillagos-sávos lobogóval.

"America, Fuck Yeah!" Emily (Joey King), kezében a csillagos-sávos lobogóval.


Ha a közönség egy "Die Hard a Fehér Házban" típusú, buta akciófilmre lenne kiéhezve, azt a Gerard Butler nevével fémjelzett Támadás a Fehér Ház ellen megadta nekünk már több hónappal ezelőtt, minőségileg pedig felül is múlta Emmerich munkáját. Kevés nyomós okot tudunk tehát találni, amiért bűn lenne ugyanarra a témára ezt az újabb variációt most kihagyni. Őszintén szólva, kezd elegem lenni az olyan megaköltségvetésű holllywoodi akciófilmekből, amelyek az átlagos mozinéző intelligenciáját annyira alacsonyra tartják, hogy meg se próbálnak újszerű ideákkal előállni, legalább mérsékelt kihívások elé állítani minket, vagy esetleg picit komolyabban megdolgoztatni az agyunkat.

"Yippee-ki-yay, mo..." izé, bocs, másik film.

"Yippee-ki-yay, mo..." izé, bocs, másik film.


Nem kérek én sokat, tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége elsősorban kikapcsolódni jár moziba, de honnan vették a filmkészítők ezt az elképzelést, hogy az okos forgatókönyvek és a nagy robbanások kölcsönösen kizárják egymást? Bármennyire is meglepően hangzik, lehet úgy akciófilmet csinálni, hogy az felpumpálja adrenalinunkat, és eközben ne követelje meg azt, hogy a főcím előtt kapcsoljuk ki gondolkodó szervünket. Szomorú kimondani, de a mainstream filmkészítők jelentős része ellustult. Az elnök végveszélyben-hez hasonló produkciók csak zajos figyelemelterelő, mechanikusan összeállított mozgóképek sorozata - látványosak, de konganak az ürességtől. Kár, hogy olyan egyébként tehetséges színészek, mint Jamie Foxx, Richard Jenkins, és Maggie Gyllenhaal, és egy olyan karizmatikus sztár, mint Channing Tatum, ennyire ihlettelen, derivatív, a jó ízlésű filmkedvelő ember türelmét próbára tevő, felejthető akcióblődliben fecsérlik idejüket. Adekvát késő nyári blockbuster, de ne tegyük túl magasra elvárásainkat.

Az elnök végveszélyben előzetes

 

Az elnök végveszélyben / White House Down (2013)

  • Műfaj: Akció
  • Hazai premier: 2013. augusztus 29.
  • Rendezte: Roland Emmerich
  • Hossz: 137 perc
  • 2013-08-28 18:00:00 https://www.gamechannel.hu/pictures/cinemachannel/az_elnok_vegveszelyben_1.jpg
  • Szereplők: Channing Tatum, Jamie Foxx, Maggie Gyllenhaal, Jason Clarke, Richard Jenkins, James Woods
  • Forgatókönyv: James Vanderbilt
  • Operatőr: Anna Foerster
  • Vágó: Adam Wolfe
  • Zene: Harald Kloser, Thomas Wanker
Roland Emmerich 137 Harald Kloser, Thomas Wanker 2013-08-28 18:00:00 https://www.gamechannel.hu/pictures/cinemachannel/az_elnok_vegveszelyben_1.jpg
26 hozzászólás

Devilstudio 2013

12 éve, 10 hónapja és 2 napja

jó filmnek ígérkezik mosolygó smiley

válasz erre

1000feri

12 éve, 10 hónapja és 3 napja

esős estére...Barátok közt helyett...szuper mosolygó smiley

válasz erre

DNS

12 éve, 10 hónapja és 3 napja

gocsa írta:
Az azért jó pont, hogy ezt most nem kajálta be a nép, és bukott egy nagyon csúnyát (a 150 millás büdzsével szemben 70 milliós amerikai bevétel). A Támadás a Fehér Ház ellen viszont mérsékelt siker volt. Megjegyezném, az valóban egy nézhetőbb film lett. A modern mozi amúgy a maga 3D-jével, 4D-jével, 48 fps-ével és társaival, már alig több egy karneváli attrakciónál, ahol a történet a legutolsó helyen áll a fontos elemek listáján...
Az a gáz, hogy magukat határozottan filmkedvelőnek, netán gyűjtőnek nevező emberek is gyakran bekajálják az ilyeneket, pedig az ember azt hinné, hogy ők még kényesebbek, vagy legalábbis igényesebbek, mint az átlag (házi)mozinéző... Ezért nem lehetetlen, hogy a "filmfogyasztó" kifejezés jobban illene rájukmosolygó smiley

válasz erre

gocsa

12 éve, 10 hónapja és 3 napja

DNS írta:
Hát igen, ezt hívják nem köntörfalazó, kompromisszumoktól mentes, őszinte kritikánakmosolygó smiley

Amúgy lehet, hogy hülyére veszik a mozinézőket, de az ilyen filmek sikere és futószalagon való gyártása azért szoros összefüggést mutat az egyre általánosabbá váló igénytelenséggel. Ha az emberek leginkább az ilyen produkciókra mennek el moziba, az azon kívül, hogy nyilván elsősorban kikapcsolódni szeretnének, talán azzal is magyarázható, hogy ehhez lettek hozzászok(tat)va, és már jóformán el sem tudják képzelni, hogy jóval színvonalasabb, mégis szórakoztató alkotások is létezhetnek.

Most nem szeretnék az oly gyakran emlegetett agymosásra és hasonlókra hivatkozni, és összeesküvés-elméleteket sem akarok gyártani (pláne, hogy szerintem ehhez nem is feltétlenül szükséges a tudatos, összehangolt koordináció), de tény, hogy a tömegek egyre kevésbé a minőséget, mint inkább az instant és elemi, az ősi ösztönökre ható szórakozást, impulzusokat keresik. Persze nem csupán a "kultúra" "előállítói" hatnak a tömegekre, hanem azok is visszahatnak az előbbiekre - hiszen ha úgymond erre van igény, akkor ezt "kell" csinálni, illetve ha csak ez van, akkor ezt "kell" szeretni. Vagyis egy állandó körforgásról, azon belül is egy visszacsatolt rendszerről beszélhetünk, melyben az egyes tényezők gyakran bizony erősítik egymást ahelyett, hogy kiegyenlítenék a társadalom szempontjából hosszú távon káros folyamatokat.

Uff, én beszéltem!nyelvnyújtó smiley
Az azért jó pont, hogy ezt most nem kajálta be a nép, és bukott egy nagyon csúnyát (a 150 millás büdzsével szemben 70 milliós amerikai bevétel). A Támadás a Fehér Ház ellen viszont mérsékelt siker volt. Megjegyezném, az valóban egy nézhetőbb film lett. A modern mozi amúgy a maga 3D-jével, 4D-jével, 48 fps-ével és társaival, már alig több egy karneváli attrakciónál, ahol a történet a legutolsó helyen áll a fontos elemek listáján...

válasz erre

DNS

12 éve, 10 hónapja és 3 napja

Hát igen, ezt hívják nem köntörfalazó, kompromisszumoktól mentes, őszinte kritikánakmosolygó smiley

Amúgy lehet, hogy hülyére veszik a mozinézőket, de az ilyen filmek sikere és futószalagon való gyártása azért szoros összefüggést mutat az egyre általánosabbá váló igénytelenséggel. Ha az emberek leginkább az ilyen produkciókra mennek el moziba, az azon kívül, hogy nyilván elsősorban kikapcsolódni szeretnének, talán azzal is magyarázható, hogy ehhez lettek hozzászok(tat)va, és már jóformán el sem tudják képzelni, hogy jóval színvonalasabb, mégis szórakoztató alkotások is létezhetnek.

Most nem szeretnék az oly gyakran emlegetett agymosásra és hasonlókra hivatkozni, és összeesküvés-elméleteket sem akarok gyártani (pláne, hogy szerintem ehhez nem is feltétlenül szükséges a tudatos, összehangolt koordináció), de tény, hogy a tömegek egyre kevésbé a minőséget, mint inkább az instant és elemi, az ősi ösztönökre ható szórakozást, impulzusokat keresik. Persze nem csupán a "kultúra" "előállítói" hatnak a tömegekre, hanem azok is visszahatnak az előbbiekre - hiszen ha úgymond erre van igény, akkor ezt "kell" csinálni, illetve ha csak ez van, akkor ezt "kell" szeretni. Vagyis egy állandó körforgásról, azon belül is egy visszacsatolt rendszerről beszélhetünk, melyben az egyes tényezők gyakran bizony erősítik egymást ahelyett, hogy kiegyenlítenék a társadalom szempontjából hosszú távon káros folyamatokat.

Uff, én beszéltem!nyelvnyújtó smiley

válasz erre

Ehinol

12 éve, 10 hónapja és 3 napja

Kötelező darab mosolygó smiley

válasz erre

Yanez

12 éve, 10 hónapja és 4 napja

Woods tényleg rémisztően megöregedett.

válasz erre

kpal

12 éve, 10 hónapja és 4 napja

a tv reklamozza agyba-főbe es nem tünik olyan unalmasnak ,bar mostanaban keves filmet nezek mert mar a bemutaton elmegy akedvem .

válasz erre

rDAVE

12 éve, 10 hónapja és 4 napja

Erről is most hallok először, látszik, hogy nem figyelem a filmeket. röhögő smiley Bár ahogy olvasom az jön le, hogy nem maradtam volna le sokról, ha most se ismerem meg.

válasz erre

Pentek13

12 éve, 10 hónapja és 4 napja

Marco lehet egyszer megnézem (vagyis biztos csak idő kérdése röhögő smiley)de a másik jobban felkeltette az érdeklődést nyelvnyújtó smiley

válasz erre

Vendég

12 éve, 10 hónapja és 4 napja

jo film lehet

válasz erre

marco

12 éve, 10 hónapja és 4 napja

Pentek13 írta:
mikor először láttam a bemutatóját azt hittem valami vígjáték lesz röhögő smiley
igazad van csirkee egy ütősebb karakterrel másabb lenne a film!Mindenesetre ez kimarad hogy moziba megnézzem,helyette jobban megfogott a Riddick 3. része mosolygó smiley
Engem ez is érdekel, de a Riddick 3 jaja, na az majd jövő héten.mosolygó smiley

válasz erre
123a(z) 3 -ből
 
legutóbbi hozzászólások
 
Maniac profiljarDAVE profilja