A magányos lovas filmkritika

A jelen kritika tárgyát képző film tehát a régi legenda immár sokadik feldolgozása, ami sajnálatos módon ezúttal is alapvetően feleslegesnek mondható. Annak ellenére, hogy a címszereplőt immár 32 esztendeje nem láthattuk filmvásznon, mint oly sok klasszikus sztorit, most ezt is megint megtalálták és előrángatták Hollywoodban, hátha sikerül a mai közönség ízlésére formálva kasszasikerré változtatni. Annak tudatában, hogy a produkció Gore Verbinski és Johnny Depp újabb kollaborációja, aligha meglepő, hogy korábbi közös munkájuk, a Karib-tenger kalózai szellemében készült, természetesen ezúttal is Jerry Bruckheimer felügyelete alatt. Mindehhez hozzáadva az álomgyári viszonylatban is óriási, több mint 200 millió dolláros költségvetést, mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy újfent egy, a Disney égisze alatt készült, laza hangvételű, effektekkel zsúfolt, színes-szagos blockbusterrel van dolgunk.

Egy 1933-as országos vásáron egy cowboyruhás, kalapos kisfiú szeme megakad egy, a kiállított tárgyak között gubbasztó, vénségesen vén indiánon, akiről kiderül, hogy nem más, mint Tonto (Johnny Depp), a srác által példaképnek tekintett Magányos Lovas egykori bajtársa és jóbarátja. A kisfiú unszolására a komancs szellemharcos mesélni kezdi kettejük történetét, egészen 1869-es első találkozásuktól kezdve, amikor is egy Texasba tartó vonaton hozta össze őket a sorsuk. Miközben Tonto fogolyként utazik a rettegett haramia, Butch Cavendish (William Fichtner) társaságában, utóbbi cimborái éppen a megszöktetésén fáradoznak.

Ekkor lép közbe John Reid, az ifjú és ambiciózus államügyész (Armie Hammer), aki Cavendish szökését ugyan nem tudja megakadályozni, de a helyszínre érkező, Texas Ranger bátyja, Dan (James Badge Dale) segítségével megmenti az indián életét. Mint kiderül, Tonto személyes okból akar bosszút állni Cavendish-en: az indián szerint a gonosz szellem, a wendigo által megszállt férfi korábban a gazdagság reményében Tonto egész törzsét lemészárolta. A törvényes eszközök mellett elkötelezett, idealista John ellenben mindent elkövet, hogy élve állítsa az igazságszolgáltatás elé a gonosztevőt...

Hősünk itt még mezei ügyészként, Dan felesége, Rebecca (Ruth Wilson) és fia társaságában

Valószínűtlen szövetséget kötő hőseink természetesen a haramiák nyomába erednek, akiket azonban egyáltalán nem könnyű kézre keríteni, mivel újra meg újra túljárnak üldözőik eszén. Reid dolgát tovább nehezíti a Latham Cole (Tom Wilkinson) által képviselt Transzkontitentális Vasút építői és a földjüket védő komancsok közötti kényes egyensúly, melyet egyesek szándékosan igyekeznek felborítani. Cavendish álnoksága valamint különös indián társa hóbortjai és makacssága mellett tehát az újdonsült Rangernek a korrupt hivatalnokokkal és csatlósaikkal is meg kell küzdenie, miközben lassacskán kénytelen belátni, hogy a törvény eszközei bizony nem mindig célravezetőek. Miután Tonto határozott unszolására hősünk a préri legendás fehér lovát megülve egy fekete maszkban próbál érvényt szerezni az igazságnak, a sorozatos kudarcok és veszteségek által megtörve végül elfogadja és teljes egészében magára ölti a Magányos Lovas figuráját, hogy így számoljon le a gonosztevőkkel.

Latham Cole (Tom Wilkinson), a vasútépítés lelkes üttörője

Ha a fentiek alapján azt gondolnánk, hogy a film hőse és központi figurája egyértelműen a címszereplőt alakító Armie Hammer (A közösségi háló, J. Edgar, Tükröm, tükröm) tévedés áldozatai vagyunk, mivel protagonistánk csupán egy eszköz ebben az alapvetően kétszereplős burleszkben. Habár kétségtelenül Jon Reid a jófiú a történetben, és a cselekmény részben valóban az általa megtett - térbeli és jellembeli - útról szól, a húzónév és a produkció igazi stílusát, hangulatát meghatározó tényező Johnny Depp szándékosan gyagyás, egyszer bölcsnek, másszor inkább szellemi fogyatékosnak beállított indiánja.

Az ezerarcú Deppet már ki tudja, hányadszor láthatjuk elmaszkírozva, tekintélyes sminkben feltűnő figurát játszani egy moziban - ami önmagában még nem is volna feltétlenül baj, a gond csupán az, hogy lényegében átmentették Jack Sparrow karakterét, és ráhúzták Tonto-ra, még a kalózkapitányhoz képest is megnövelt idiotizmussal párosítva. Eközben azonban a figura teljességgel egydimenziós, jelleme pofonegyszerű vagy kidolgozatlan, a történetében rejlő dráma pedig szinte mindvégig súlytalan, a néző számára gyakorlatilag átérezhetetlen marad.

Hőseink a prostituált Red Harringtontól (Helena Bonhem Carter) kérnek segítséget

A Magányos Lovas karaktere, bár valamivel összetettebb és valóságosabbnak hat Tonto-nál, egyáltalán nem olyan karizmatikus, mint amit egy hasonló hőstől elvárnánk. Lényegében egyikük motivációja sem elég erős ahhoz, hogy hihetően támassza alá a narratívát, mellyel egyébként is igen komoly bajok vannak. A széteső és logikátlan forgatókönyv például nem teszi világossá, hogy a maszkban akciózó Rangerben, ki, mikor és miért ismeri vagy nem ismeri fel John Reidet - és ez csupán egyetlen apró probléma a keszekusza cselekmény számos hiányossága közül, amit a kibontatlanul maradt szerelmi száltól kezdve Tonto és a komancsok tisztázatlan sorsáig sokáig lehetne sorolni.

Nyilvánvaló tehát, hogy a klasszikus történetmesélés helyett az alkotók újfent a pörgő és meglehetősen hihetetlen akciókra, illetve a látványra koncentráltak - ami persze már a hatalmas költségvetés láttán is előre sejthető volt. A humort forszírozzák ugyan, ám az minden, csak nem felnőttes vagy netán intelligens, sokkal inkább olcsó gegek érdektelen, már ezerszer látott egyvelege. Az ihlettelen poénok közül a vérnyulas a legcikibb, és ráadásul a CGI alkalmazása is felettébb átlátszó ebben a teljességgel öncélú és kínos jelenetben.

Ló, holló, Tonto

Ezt leszámítva rendben vannak a számítógépes grafika segítségével készült effektek, melyek viszont egy pont után már erősen túlzónak tűnnek, bármennyire profi módon is kivitelezte őket az ILM. Az akciók terén a végjáték egy az egyben a Karib-tenger kalózait idézi, leginkább annak szárazföldre adaptált és a valóságtól még távolabb elrugaszkodott verziójaként. Vagyis hiába a klasszikus, szebbnél szebb vadnyugati tájak felsorakoztatása, A magányos lovas csupán ezeknek köszönhetően nem képes felnőni a nagy elődökhöz.

Ahol azonban leginkább elbukik a film, az éppen az eredeti legenda morális üzenetének közvetítése, e tekintetben ugyanis az egész gyakorlatilag teljes kudarcba fullad. A Magányos Lovas kifordított mitológiája csupán a felszínt karcolgatja, jóformán mindent elveszítve az eredeti szellemiségéből, miközben az egész sztori tulajdonképpen Depp és Hammer kettősére, a karaktereik közötti igénytelen szituációs komédiázásra lett kihegyezve, mely jobbára egyszerűen túlságosan kezdetleges és gyakran önismétlő ahhoz, hogy bármennyire is elhiggyük kettejük mélyen gyökerező, spirituális kötődését.

Volt egyszer egy Vadnyugat

Miközben a duó célja eredetileg a bűnözők és korrupt csatlósaik erkölcstelen tetteinek megakadályozása és az igazságszolgáltatás, mindez abszolút másodlagos szempont volt a forgatókönyvben, mint ahogy emlékezetes hősöket, gonoszokat, illetve színészi alakításokat is hiába keresnénk a produkcióban. A zavaros és közhelyes cselekmény valamint a felszínes jellemábrázolás miatt bármekkora beleéléssel is alakítja William Fichtner a visszataszító és gátlástalan Cavendish-t, az hiába vájja ki és eszi meg ellenségei szívét, legfeljebb a kisebb gyerekek ijednek meg tőle. S bár halált és adott esetben mészárlást is bőven láthatunk, azok csupán pillanatnyi érzéseket képesek kiváltani belőlünk, mivel ezeket követően a mozi nagyon hamar visszazökken a végletesen súlytalan és komolytalan komédiázásba. Mindez összességében oda vezet, hogy a végeredmény újfent csupán egy látványos bohóckodás egy annál sokkal többre érdemesebb alapanyag felhasználásával.

Butch Cavendish (William Fichtner) nem plasztikára költi a lopott pénzt

A filmen sajnos Hans Zimmer jól eltalált zenéje sem tud segíteni, mely illik ugyan a narratíva alapvetően könnyed hangvételéhez, túl sok kreativitást nem fedezhetünk fel benne - sőt néha kifejezetten csak a mesébe illő látványosságok, illetve az azokhoz igazított effektek (lásd 4DX) támogatására szolgál. A Rossini Tell Vilmos nyitányával kísért finálé pedig - annak ellenére, hogy az évek során a Magányos Lovas jellegzetes témájává vált - kifejezetten sablonosra sikeredett, és kísértetiesen hasonlít a Karib-tenger kalózainak hasonló jeleneteire, csupán azzal a lényegi különbséggel, hogy ezúttal nem hajókkal vagy kerékkel, hanem vonattal és lóval játsszák el ugyanazt. S bár végső soron A magányos lovas nem volna rossz egy laza, könnyed nyári mozinak, a sokszor kritikán aluli humor, az egysíkú karakterek és az inkonzisztens narratíva a fantasyba illő akciókkal sajnos nem képes ellensúlyozni a film két és fél órás játékidejét.

Jay Fuller százados (Barry Pepper), a katonaság eltántoríthatatlan képviselője

Ami még valamelyest befolyásolhatná a moziélményt, az a 4DX vetítés által nyújtott plusz, ez azonban véleményem szerint minimálisnak mondható. A sajtóvetítés alkalmával volt szerencsém hazánk egyetlen ilyen termében megtekinteni a filmet, ami ezúttal valójában inkább csak "2DX" volt, mivel effektek ugyan voltak, de szemüveg és 3D kép nélkül. Részben bejött, amire előzetesen számítottam, vagyis kvázi minden egyes lovas jelenetnél megindult alattam a szék, továbbá a vonatozás, a lövések, pofonok, esések stb. esetében is rendszeresek voltak a különböző, mechanikai és pirotechnikai effektusok: székrázás és dülöngélés, rövid fújás a fül mellett, füst a diszkókban használthoz hasonló szagokkal, meg hasonlók.

A vasút és a lovak végig főszerepet játszanak a filmben

Habár szerencsére elég sok szünet akadt, hiszen az effektek általában a különböző akciójelenetekhez kapcsolódtak, a film végére meg kellett állapítanom, hogy mindez érdekességnek jó, ám két és fél óra után, amikorra az ember lába már teljesen elgémberedett a 4DX székeken elhelyezett lábtartón, azért mégiscsak sok egy kicsit. Noha az effektek - főként a dülöngélés és a rázkódás - rövid ideig viccesek és mintegy kiegészítik az audiovizuális élményt, valóságossá távolról sem teszik azt - sőt adott esetben inkább elvonják az ember figyelmét magukról a történésekről, melyekre néha így jóval nehezebb odafigyelni. Egy olyan filmnél mindazonáltal, amelyik inkább a látvánnyal, a különböző hatásokkal, effektekkel operál az erős sztori és dialógusok helyett, mindez rendben van - és mint már kiderült, A magányos lovas egy tipikusan ilyen mozi.

Nem tudod véletlenül, mennyi az idő?

A magányos lovas előzetes