A maflás filmkritika

A hazai közönség számára elsősorban a Nagyfiúk és a Gondozoo című filmekből ismerős James tehát újfent hozza a formáját, ami az őt kedvelők számára nyilván jót jelent, a többiek számára viszont már nem feltétlenül. A komikustól ugyanis megszokhattuk, hogy gyakran felemás forgatókönyvekhez adja a nevét, melyek jobbára kétes értékű produkciókat eredményeznek - nagyjából úgy, ahogyan Adam Sandlernek, vagyis James egyik legjobb cimborájának filmjeinél szokott történni. Ráadásul A maflást ugyanaz a Frank Coraci rendezte, aki - még a Gondozoo előtt - a Sandler főszereplésével készült Távkapcsot, és nem túl meglepő módon A maflásnál Sandler látta el az executive produceri feladatokat. A legnagyobb baj, hogy Coracinak, Sandlernek és csapatának ezúttal még az egyébként igencsak közepesre sikerült Távkapcsot is sikerült alulmúlnia, mely a sztori banalitása mellett a narratíva bárgyúságának és a megvalósítás kézenfekvő hiányosságainak is köszönhető.



A történet főhőse Scott Voss (Kevin James) egykor az év tanára volt a Wilkinson Gimnáziumban, mostanra azonban kiábrándult és alaposan lecsúszott: már nem igazán érdeklik az oktatás kihívásai, nem törődik a diákokkal, nem vállal plusz feladatokat az iskolában, ráadásul rendszeresen elkésik. Ennek tetejébe az egyedülálló biológiatanár hiába ostromolja ajánlataival az iskola nővérkéjét, a dögös és intelligens Bella Florest (Salma Hayek), mivel annak esze ágában sincs behódolni Voss direkt és meglehetősen közönséges stílusának. A férfiban egyszer mégiscsak felcsillan a jóság rég nem látott szikrája, amikor a pénzügyi gondokkal küzdő iskola igazgatója úgy határoz, hogy megszünteti a zeneoktatást, melynek eredményeképpen az idős - ennek ellenére feleségével kései babát váró - zenetanár, Marty Streb (Henry Winkler) hamarosan az utcára kerülne. E csúfságon felháborodva - na és persze azért, hogy Bellának imponáljon - a piknikus alkatú Scott gyűjtést szervez az iskolában, melyet ő maga is támogat azáltal, hogy külföldiek egy amerikai állampolgárságért folyamodó csoportját kezdi oktatni egy arra szakosodott intézményben.

Van itt csali és egy-két horog, az eszem pedig jól forog

Noha a történetben nincs semmi extra, és a forgatókönyv, mint egy Kevin James mozinál általában, ez alkalommal is a humor és a moralizálás keverékére épít, mindettől A maflás akár jó is lehetne. Az arányokkal még csak nem is lenne baj, azonban a filmben mindkét szegmens meglehetősen gyengén muzsikál - a poénok, bár nem a mostanság egyre tipikusabb altesti humorból merítenek, hanem annak egyfajta enyhébb változatából, általában igen gyermetegek és kezdetlegesek (pl. hányás, étellel való dobálózás stb.). A komikus elemek egy részét Scott ketrecharc-jelenetei szolgáltatják - a főiskolás korában birkózóként mérsékelt sikereket aratott férfi ugyanis a gyűjtési kísérlet kudarcát látva e durva sportág gyakorlására adja a fejét a gyorsabb pénzkereset reményében. A küzdelem keménységének valósághűre törekvő bemutatása közben azonban úgyszintén inkább a testi megnyilvánulásokkal kapcsolatos gyenge poénokra adódik alkalom, melyek hamar unalmassá válnak, és legfeljebb egy-két mosolyt váltanak ki a legtöbb (felnőtt) nézőből.

Adj neki egy maflást, hájfej!

A mondanivaló persze ugyanúgy fontos eleme Coraci alkotásainak, amit viszont felettébb erőltetett módon próbál lenyomni a torkunkon két mérsékelten vicces vagy félresikerült poén között. Miközben a cselekmény vezérfonalát az képezi, hogy az ismét jó útra térő pedagógus megpróbál helyesen cselekedni és jó példát mutatni a diákok számára, A maflás olyan súlyos témákat feszeget, mint az oktatás alapvető problémái, a tanárok és általában a felnőttek közvetlen felelőssége, az önmegvalósítás, az etikusság, és az élet egyéb nagy kérdései. Csakhogy a gyengécske narratíva mindezt igen flegmán kezeli, melynek eredményeképpen mindvégig csak a felszínt karcolgatja, anélkül, hogy igazán leásna a dolgok mélyére. Ehelyett inkább a főszereplő személye és önmagával való küzdelme áll a középpontban - azonban az is inkább csak a külsőségek tekintetében, mivel a cselekmény jelentős része a Scott és az edző szerepét magára vállaló holland bevándorló, Niko (Bas Rutten) ugyancsak meglehetősen felszínes kapcsolatára koncentrál.

Szóval mint mondtam, nem mindegy, mit mivel fogyasztunk...

Látod, hogy bibis lettem miattad?

Emellett természetesen jelentős szerep jut még hősünk Bella meghódítására irányuló törekvéseinek, mely azonban mindössze egy meglehetősen sablonos romantikus szálat eredményez. El kell ismerni, Salma Hayek még most is gyönyörű, és mindig kellemes jelenség a vásznon, de ezúttal jobbára csak asszisztál Kevin James ökörségeihez - valahogy úgy, mint tette azt Sandlerék két évvel korábbi vígjátékában, a Nagyfiúkban. A Henry Winkler által alakított Marty, a zenetanár éltesebb kora ellenére megpróbál James, illetve a tagbaszakadt edzőt játszó Bas Rutten társa lenni a poénkodásban, a közös jeleneteikre jellemző együgyű szellemesség azonban egyáltalán nem áll jól a már szebb napokat is megélt, hatvanhat esztendős színésznek. Nyilvánvaló persze, hogy A maflás csupán azért mellőzi a durvább poénokat, mert a humor féken tartása fontos volt ahhoz, hogy a film megkaphassa a családi vígjátékoknak szánt PG - nálunk 12-es karikás - korhatár-besorolást. Mindez azonban még nem zárta volna ki annak lehetőséget, hogy az alkotók több vicces és szellemes jelenetet építsenek a produkcióba...

Rocky Balboa nyomdokain

Ami pedig a drámai vonalat illeti, A maflás akár Kevin James saját "boxfilmjének" is tekinthető, mely a Rocky, A remény bajnoka vagy A harcos nyomdokain járva, azok mintegy lájtos értelmezéseként (és nem paródiájaként) kíván tündökölni. Annak ellenére azonban, hogy a történet alapvetően abszolút jószándékú, immár teljességgel elcsépeltnek számít, amin a kezdetleges narratíva által prezentált körítés csak még tovább ront. A bevándorlók tanítása, illetve azok küzdelme az amerikai állampolgárság elnyeréséért félreérhetetlen célzás arra nézvén, hogy egyesek szerint melyik az egyetlen olyan eszme, mely képes lehet az ember vágyainak valóra váltására. Vagyis az egész film alapvetően olyan, mint valami posztmodern propaganda, mely az amerikai álmot még mindig ugyanolyan idealizált módon próbálja népszerűsíteni, mint régen, miközben azóta már gyakorlatilag mindenki rájöhetett a bolygón annak szemfényvesztő voltára.

Én és Én meg a ketrec

Annak ellenére tehát, hogy egy igazán jó, valós problémákra és szituációkra építő komédiának elengedhetetlen része kell legyen a hitelesség és az életszerűség, A maflás egyáltalán nem jeleskedik ezen a téren. A ketrecharc a film elején még csak-csak hihetően került ábrázolásra, ahogy a főhős a tapasztaltabb ellenfelekkel szemben szerencsétlenkedik a ringben, a befejezésre azonban minden hitelét elveszíti a produkció. Melyik műveltebb néző hiszi el például, hogy egy negyven feletti amatőrnek bármi esélye is lehetne a ringben egy nála sokkal fiatalabb, jó képességekkel és fizikummal megáldott, ráadásul óriási rutinnal rendelkező profi ellen? Az elmaradhatatlan happy end pedig már olyannyira sablonos, hogy még egy vígjáték esetében is erősen a giccs határát súrolja.

A végén mindenki derül

A Maflás alkotói sajnos (ezúttal is) elkövették azt a hibát, hogy hülyének nézték a közönséget, mondván a tömegek még mindig beveszik az effajta idealizált propagandát. A legszomorúbb az egészben az, hogy ebben valószínűleg nem is tévednek - legalábbis ami az amerikai kultúrkört illeti. Így lehetséges, hogy egy alapvetően felnőttekhez szóló modern erkölcsi tanmese a maga gyermeteg és bárgyú humorával elnyerheti a "családi vígjáték" manapság oly sok mozira ráaggatott címét. Persze ha nem nézzük túl szigorúan a filmet, akkor a "jobbára ártalmatlan" jelzővel illethetjük, mely szódával és pattogatott kukoricával egyszer talán elmegy - a legnagyobb baja azonban így is fennáll, miszerint se nem elég drámai, se nem elég szórakoztató, álszentnek és bugyutának viszont annál inkább nevezhető. Annyi biztos, hogy ez esetben a popcorn jobban megéri a pénzét, mint maga a mozijegy...

Runaway train never coming back

A maflás előzetes