A Grand Budapest Hotel filmkritika

Annak ellenére, hogy a sztori, a helyszín és a teljes körítés lényegében egyfajta kulturális elegy, mondhatni zagyvaság (többek közt a magyar, francia és német nyelvből származó nevek, ugyanakkor fiktív kelet-európai ország, illetve a történelmi háttér, a háború körülményei stb. tekintetében), a cselekmény és az azt mozgató karakterek összességében szerves egészet alkotnak, így az eredmény, bármennyire szokatlan és valószerűtlen is, felettébb szórakoztatóra sikeredett. Amint az adatlapon lévő felsorolásból is látható, a szereplőgárda valóságos sztárparádé - ennyi nemzetközileg ismert és jónevű színészt talán még sohasem láthattunk egyetlen moziba zsúfolva. Részvételük oka alighanem abban keresendő, hogy mind boldogan csatlakoztak az immár szintén igen jól csengő nevű rendező, Wes Anderson következő, az átlagos hollywoodi filmektől nagyban eltérő projektjéhez.

A történet az 1920-as évek alternatív Európájának Zubrovka nevű köztársaságában található elegáns szállodájába, a Grand Budapest Hotelbe kalauzol bennünket, ahol a híres, mindig pedáns és kifinomult concierge (magyarul kb. főportás), Monsieur Gustave H. (Ralph Fiennes) gondoskodik a nagyrabecsült vendégsereg - többnyire jómódú arisztokraták és vénkisasszonyok - maximális kényelméről és elégedettségéről. Egy nap egy ifjú londiner (vagyis hordár, szállodai küldönc) kerül a keze alá: az idegen országból menekült Zero Mustafa (Tony Revolori) zöldfülűként, bizonyítási vágytól fűtve igyekszik mindenáron szigorú főnöke kedvében járni. Miközben a fiú fokozatosan megismeri a hotel és Gustave sajátos szokásait, kölcsönös bizalom alakul ki kettejük között, olyannyira, hogy közös munkájuk végül életük legnagyobb kalandjához vezet.

Zero Mustafa (Tony Revolori) és menyasszonya, Agatha (Saoirse Ronan) a rózsaszín mennyországban

Az adott korra jellemző, extravagáns színekben pompázó, ám jellegzetes kialakítású ruhák és díszletek tekintetében a műfaji besorolások közül talán a kosztümös vígjáték illik leginkább a produkcióra, ami egyáltalán nem áll távol az író-rendező Wes Anderson (A fantasztikus Róka úr, Holdfény királyság) korábbi munkásságától. Anderson alkotásait rendszerint különleges és egyedi vizuális, illetve narrációs stílus jellemzi, melynek ezúttal is tanúi lehetünk. Az időnként szinte színpadi benyomást keltő belső, illetve képeslapokra hajazó külső helyszínek gyakorlatilag a XX. század késői reneszánszt idéző első harmadának karikatúrájaként funkcionálnak, ami az adott kontextusba helyezve egyfajta meseszerűséget kölcsönöz a látottaknak.

A fiatal író (Jude Law) a hotel fénykorát kutatja

A narráció szintén rendhagyónak tekinthető, hisz míg a fő cselekményszál a két világháború közötti időben játszódik - már amennyire megfeleltethetőek a felvázolt események, a közelgő háború a valóságnak, illetve a második világégésnek -, az elbeszélés további két idősíkon zajlik. A "keret a keretben" struktúra effektíve dupla történetmesélést jelent: az 1980-as évekből származó felvételeken egy idősödő író (Tom Wilkinson) adja elő a Grand Budapest Hotelről a 60-as években hallott történetet, melyet fiatalabb énje (Jude Law) az akkor már szintén hajlott korú Mustafa (F. Murray Abraham) személyes és szentimentális visszaemlékezése révén ismert meg. Az egykori küldönc valóságos legendaként tekint Monsieur Gustave-ra, aki valójában a mozi fő protagonistája, míg Mustafa "csupán" a tanítvány és az elsődleges történetmesélő - nem kevésbé fontos - szerepét tölti be.

Madame D. (Tilda Swinton) és odaadó támogatói

Maga a 30-as években játszódó sztori valójában nem mutat fel semmi extrát vagy igazi újdonságot, abban a tekintetben, hogy jól ismert és sokszor alkalmazott sablonokból építkezik. A bonyodalmat egy örökösödési ügy képezi, melynek kapcsán megindul a harc a Gustave által odaadóan istápolt, ám váratlanul gyilkosság áldozatává vált, egyedülálló öreg hölgy, Madame D. (Tilda Swinton) vagyonáért, illetve az értékes festményért, amit utolsó akaratával a concierge-re hagyományozott. Ez persze egyáltalán nem tetszik a vagyon kisebb-nagyobb részére számot tartó, népes arisztokrata társaságnak, s különösképp az elhunyt arrogáns és gátlástalan fiának, Dmitrinek (Adrien Brody), aki bármire hajlandó annak érdekében, hogy jogosnak vélt jussát visszaszerezze.

Madame D. fia, Dmitri (Adrien Brody) hallani sem akar másik örökösről

A Grand Budapest Hotel lényege és varázsa azonban nem is annyira a bonyodalom természetében, sokkal inkább a kiváló karakterekben és személyes történetükben rejlik, melyek kellő alapossággal kerülnek bemutatásra. A főszereplő, annak ellenére, hogy alapvetően gyarló, szószátyár és alamuszi - idős hölgyeket használ ki azáltal, hogy behízelgi magát náluk -, mégis jellemes és szerethető figura, ami nem utolsósorban Ralph Fiennes elsőrangú, végletekig kidolgozott és hiteles alakításának köszönhető. Ugyanakkor az ifjú Mustafa egy nagyszerű mellékszereplő, lévén remekül kiegészíti Gustave karakterét: ha kell, figyelmes tanítvány, máskor pedig hűséges és megbízható segítőtárs, aki szerint nagyvonalú és kifinomult modorú főnöke a civilizáltság ritka maradványát képviseli ebben az embertelen világban. Kettejük gyökeresen eltérő korú, rangú és jellemű párosa a helyzetkomikum ugródeszkájaként szolgál, aminek azután számos alkalommal egy-egy jól sikerült geg lesz a vége.

Henckels felügyelő (Edward Norton) még újságolvasás közben is precíz és katonás

Rajtuk kívül még jónéhány érdekes és stílusosan életre keltett karaktert láthatunk a filmben, melyek közül a szeretetre, odafigyelésre - illetve alkalomadtán némi odaadásra - vágyó vénkisasszony és a családi vagyonra pályázó, galád Dmitri mellett mindenképpen említést érdemel a precíz ügyvéd és a becsületes csendőrfelügyelő szerepében hibátlan alakítást nyújtó Jeff Goldblum, illetve Edward Norton. A nagyszerű Jude Law és F. Murray Abraham mellett többek között Harvey Keitel, Léa Seydoux és Mathieu Amalric is emeli a produkció fényét, valamint egy-egy rövid cameo erejéig Bill Murray és Owen Wilson is feltűnik a vásznon. A legemlékezetesebb, már-már ikonikus figura azonban kétségtelenül Willem Dafoe szótlan, ám - már puszta megjelenésében is - halálos antagonistája, aki tipikus és jellegzetesen egysíkú gonosztevő ugyan, viszont fergeteges szatirikus tálalásban.

J.G. Jopling (Willem Dafoe), a könyörtelenségében is vicces bérgyilkos

Komédiáról lévén szó a sajátos karakterek mellett a film savát-borsát az abszurd, noha időnként igencsak groteszkbe hajló humor adja, ami ennek ellenére az esetek többségében nagyszerűen működik. Azon kívül, hogy a poénok rendszerint a helyükön vannak, stílusosan kifigurázva egy-egy, önmagában nem feltétlenül komikus szituációt, a történet egyfajta modern népmesei jelleget ölt, ami egyrészt a hotellel kapcsolatban elbeszélt eseményeknek, másrészt a szereplők által bejárt kalandos, részben reális, ugyanakkor erősen sarkított és meglehetősen valószerűtlen életútnak köszönhető. Wes Anderson ezúttal is kiváló érzékkel tartja kezében a szálakat, illetve instruálja a rendelkezésére álló talentumot, miáltal sikeresen vonja be a nézőt Gustava H. és a Grand Budapest Hotel különleges világába.

Kovacs ügyvéd úr (Jeff Goldblum) lehúzza a rolót

Összefoglalásként tehát elmondható, hogy Anderson megint valami olyat produkált, ami ugyan merőben eltér a megszokottól, ám éppen ezért annyira üdítő és szórakoztató. A láthatóan teljesen különböző darabokból összeollózott sztori és a szürreális ábrázolásmód minden bizonnyal nem felel majd meg mindenki ízlésének, a remek karikatúrák és a kimagasló színészi teljesítmények azonban még így is képesek eladni a produkciót. Azok számára, akik szeretik a stílust, illetve az effajta, abszurd helyzetekre és figurákra kiélezett humort, a Grand Budapest Hotel a kötelezően megtekintendő kategóriába sorolható.

Mester és tanítványa

A Grand Budapest Hotel előzetes