A csodálatos Pókember filmkritika

Amikor eljött az ideje a negyedik rész előkészületeinek, Sam Raimi "kreatív ellentétekre" hivatkozva kilépett a projektből, a Sony pedig ott maradt árván, ölében egy olyan óriási, pénzcsináló franchise-zal, aminek megállíthatatlanul tovább kellett volna robognia, a volánnál azonban már senki sem ült. Mit tettek hát? Mi mást, segítségül hívták a hollywoodi filmgyártás utóbbi évtizedének egyik legjobban bejáratott praktikáját: ha kétségeid vannak, ha nem tudod, mit csinálj egy már jól bejáratott névvel, aminek a jövője éppen a bizonytalanság kesze-kusza hálójában vergődik, akkor a jelszó remake és reboot! Így, éppen csak tíz évvel azután, hogy Raimi először a vászonra álmodta a Marvel képregénykiadó egyik legismertebb, és legkedveltebb figurájának kalandjait, és mindössze öt évvel a legutóbbi Pókember-film után, eljött az ideje az újragondolásnak. Legalábbis a Sony illetékesei így gondolták - mert jobb ötletük, vagy mondjuk eredetibb megoldásuk az nem volt.

Ben bácsi (Martin Sheen) és May néni (Sally Field).

A csodálatos Pókember közel sem különbözik eléggé a 2002-es moziváltozattól ahhoz, hogy létét igazolni lehetne, és azt mondhatnánk, igen, érdemes volt rebootolni a franchise-t. Emellett még csak nem is elég érdekes, vagy újszerű ahhoz, hogy egy valóban, az elejétől végéig szórakoztató és izgalmas képregényfilmnek nevezhetnénk. A legnagyobb hiba, amit elkövet azonban az, hogy figyelmen kívül hagy két, mérhetetlenül fontos, figyelmen kívül hagyhatatlan eseményt, ami a szuperhősfilmek színterén az utóbbi évek során történt: Christopher Nolan Batman-adaptációit, valamint a Bosszúállókat. Ezek a produkciók ugyanis elképesztő mértékben magasra tették a lécet, és egyszerűen lehetetlenné tették, hogy egy olyan, kevés ambícióval, és még kevesebb originalitással megáldott film, mint A csodálatos Pókember kielégítse egy magára valamit is adó filmkedvelő képregényadaptációkkal szemben támasztott elvárásait. Félreértés ne essék, mondhatni garantált, hogy A csodálatos Pókember pénzügyi szempontból kirobbanó siker lesz, illetve minden bizonnyal a Pók-rajongók is pozitívan fognak reagálni rá, de mégis van valami inherens módon kiábrándító abban, amit ez a film a nyári blockbusterek, és konkrétan a szuperhősmozik jelenlegi helyzetéről mutat.

Rhys Ifans mint Dr. Curt Connors (alias a Gyík).

Mi olyan kétségbeejtő és elszomorító A csodálatos Pókemberben? Nevezetesen a nézők várható (és az Amerikában, ahol egy héttel korában mutatták be a filmet, már látható) reakciója, illetőleg a nagy költségvetésű nyári sikerfilmekért felelős megastúdiók hozzáállása. Az, hogy melyik volt előbb (a közönség igénytelensége vagy a filmesek lustasága), és melyik az ok, illetve az okozat, az tipikusan a tyúk és a tojás esete - nem tudni, de nem is feltétlenül lényeges. Ami igazán fontos az ez: tényleg ennyire indifferensek lennénk, hogy már bármit képesek vagyunk lenyelni, még akkor is, ha az nem több egy olyan sztori újramesélésénél, amit alig egy évtizede láthattunk először, és ami még itt él frissen mindannyiunk emlékezetében? Olybá tűnik, hogy a válasz igen.

Szerelmespár: Gwen Stacy (Emma Stone) és Peter Parker (Garfield).

A csodálatos Pókember néhány kisebb-nagyobb csavarral tárja elénk ismételten a főhős eredettörténetét, természetesen úgy, hogy közben a legfontosabb hangokat megüsse, és véletlenül se térjen el drasztikusan a képregényekből megismert verziótól, nehogy magára haragítsa a rajongók legkeményebb magját. Míg Raimi 2002-es alkotása sajátos, egyszerű eleganciával és ártatlan, rágógumi-bájjal bírt, addig az új film túlságosan is erőlködőnek hat, ami nagyrészt a gyengén megírt és egyenetlen hangvételű forgatókönyvnek köszönhető. Az persze magától értetődik, hogy fel kell függesztenünk a hitetlenkedésünket, és el kell fogadnunk bizonyos képtelenségeket - aki erre nem képes, az ne is üljön be szuperhősfilmre. Nem is ezzel van baj A csodálatos Pókember esetében sem, hanem a konzisztenciával és a határok önkényes tologatásával.



Vegyünk például egy rövidke, ártatlan jelenetet, amelyben a tizenéves Peter Parker játszi könnyedséggel bejut egy szupertitkos genetikai kutatólaborba egy hamis igazolvány segítségével. Ilyen, és ehhez hasonló, újra meg újra előforduló kis idegesítő ostobaságok azok, amelyek megnehezítik, sőt megakadályozzák a filmet abban, hogy saját, törékeny pszeudo-realitásának alapköveit nyugodtan lefektethesse. Egy átlagos moziba járó nagyon sok lehetetlen dolgot egy vállrándítással el tud intézni, sőt, észre sem veszi azok nagy részét, ám még egy szuperhősről szóló film esetében is megvannak azok a határok, amiket nem illik átlépni. A csodálatos Pókember nem képes egy egységes, állandó hangnemet magabiztosan tartani, és nem tudja az önnön jellegéből fakadó fantasztikus elemeket sem a szükséges lazasággal venni, ehelyett egyszerre próbál komornak, romantikusnak, komikusnak és nagyformátumúnak tűnni. Van, hogy végtelenül, már-már meglepően komoly, sötét, és drámai, máskor pedig a sztoriba elvétve egészen könnyed mozzanatok kerülnek; a két szélsőség találkozása a kelleténél jóval több figyelmet irányít a forgatókönyv enélkül is elég nyilvánvaló gyengeségeire. Egy Pókember filmnek vadnak és szórakoztatónak kell lennie, nem morózusnak, hiszen nem Batmanről van szó. Komolynak lenni a komolyság kedvéért rendkívül öncélú húzás.

"Kukucs!" Mondta a Gyík.

A fogcsikorgatva kikényszerített realisztikusság nem illik össze egy olyan cselekménnyel, amiben a főgonosz egy óriásra nőtt gyík, aki át akarja venni az uralmat a világ felett. Figyeljük csak meg a jelenetet, amiben Peter a rendőrfőkapitányt igyekszik meggyőzni arról, hogy egy hatalmas gyíkember tombol a városban. Kínosan fájdalmas momentum, amit Raimi habkönnyű, színes-szagos képregényvilágában könnyedén elfogadtunk volna. De a film hiányosságaiért igazából nem okolhatjuk a szereplőgárdát, ők nagyrészt a forgatókönyvírók által szabott korlátok közé beszorítva tudnak csak dolgozni. Tobey Maguire helyett most Andrew Garfield látható Peter Parker szerepében, aki kellően hiteles a személyes problémái mellet még egy egész világ terhét is a vállán hordozó, a kettőt összeegyeztetni igyekvő gimnazistaként (még ha 28 évesen kicsit idős is a karakterhez). Garfield ugyanakkor akármennyire is igyekszik több életet lehelni Peterbe, az írók a motivációit és cselekedeteinek következményeit alig érintik, ezért a színésznek nincs sok lehetősége csillogni. Martin Sheen Ben bácsija tűrhető, ám semmiben sem jobb Cliff Robertson-tól az előző franchise-ból, míg Sally Field-re (May néni) jobb, ha csak a téves szereposztás áldozataként tekintünk.

"A plafonra mászok tőletek, de komolyan!"

Mary Jane helyett a képregények hasábjairól ugyancsak ismerős, MJ-t megelőző barátnő, Gwen Stacy tűnik fel Peter oldalán, akit Emma Stone formál meg. A 23 éves színésznő többségében külsejével operál, de legalább valamicske intelligenciát és egyéniséget is bele tudott közben csempészni karakterébe. Annak ellenére, hogy Garfield-et és Stone-t állítólag a való életben is romantikus szálak fűzik egymáshoz, a Maguire-Dunst páros között véleményem szerint több szikrát lehetett látni a vásznon. A csodálatos Pókember első fele szinte egy az egyben a 2002-es film újrája. Nézzük át gyorsan a listát. Megismerjük Petert, a középsulis srácot, aki nehezen illeszkedik be a többi fiatal közé. Petert megcsípi egy radioaktív pók. Peter rosszul kezdi érezni magát, majd másnap furcsa új képességekkel ébred fel. Peter elkezdi kiismerni, majd önzó módon kihasználni az újdonsült emberfeletti erejét. Ben bácsi kiokosítja Petert a felelősségtudatról (habár a híres "Nagy erővel nagy felelősség jár." mondat ezúttal nem hangzik el). Ben bácsit megölik, Peter pedig magát hibáztatja. És így tovább. Kicsit olyan, mint ha egy ismerősen csengő, a slágerlistákat egyszer már megjárt dal esetlen, és nem sok vizet zavaró feldolgozását hallanánk.

George Stacy rendőrfőkapitány szerepében Denis Leary.

A film második fele hasonlóképpen Raimi Pókemberének ritmusaira lépked, viszont ez alkalommal egy másik, klasszikus ellenféllel megtámogatva teszi. Most a Gyík (Rhys Ifans) került sorra a Zöld Manó helyett. A két gonosz egyébként nagyjából felcserélhető, bár ez Pókember majdnem mindegyik ellenségéről elmondható, mivel jóval kevesebb mélységgel és komplexitással rendelkeznek, mint mondjuk a Batman füzetek antagonistái. A finálé csatája leginkább abban különbözik a tíz évvel ezelőttitől, hogy a speciális effektusok jobbak, ami el is volt várható. Tény, hogy miután Pókembert már láthattuk harcolni a Zöld Manóval, Doktor Octopus-szal, a Homokemberrel és Venommal is, nem beszélve az utóbbi évtized során látott megszámlálhatatlanul sok Marvel és egyéb szuperhősfilmről, nehéz kreatív módon, és váratlan fordulatokkal prezentálni egy amúgy is mindenki által ismert végkimenetel felé tartó utolsó csatát. Legyenek bármennyire is alaposan megkomponálva és kivitelezve a direktori székben ülő Marc Webb által, a film harcjelenetei itt-ott elkerülhetetlenül repetitívnek érződhetnek. A lenyűgözően nagyívű Bosszúállók egészen új szintre emelte a szuperhős csatákat, ami után A csodálatos Pókember szimpla kétszemélyes ütközetei egydimenziósnak és majdhogynem visszafogottnak érződnek.

Peter és Gwen a bajban is együtt.

Akárhogy is nézzük, Marc Webb tisztességes munkát végez: a rendezése magabiztos, az akciójelenetekkel jól bánik, és a dialógusokra épülő szegmensekhez is nagyon ért (amiről már tanúbizonyságot tett 2009-es bemutatkozásában, az 500 nap nyár című romkomban). A drámai pillanatok erőtlensége és a franchise-múltat visszhangzó, roppantul sablonos szerkezeti felépítés sem Webb hozzá nem értésének köszönhető, sokkal inkább a bizonytalan lábakon álló forgatókönyv okolható. Ha egy (vagy több), épkézláb történet megalkotására képes íróval támogatták volna meg, Webb akár Raimi legjobb Pókemberét (ami az általános megegyezés szerint a második rész) is felül tudta volna múlni. Akár. A CGI elsőrangú, és a közvetlenül 3D-s formátumban való forgatás azt jelenti, hogy az utólag konvertált produkciók hibáinak még csak nyomát se tapasztalhatjuk. A 3D-s hatás nem tolakodó, épp ellenkezőleg: inkább lenyúlásnak nevezhető, mivel egyáltalán nem nyújt az alaposan inflált jegyárnak megfelelő mértékű többlet élményt.

"Ki hagyta fedetlenül ezt a csatornanyílást? Majdnem beleestem!"

Nos, A csodálatos Pókember sajnos távolról sem tudott a címében elhelyezett melléknévhez felnőni. Számomra az év eddigi egyik legnagyobb csalódását jelenti. Egyáltalán nem nézhetetlen, vagy unalmas darab, de annyira felesleges, és középszerű, hogy az már frusztráló. A reboot kitűnő alkalmat jelentett volna arra, hogy a Pókember franchise új oldaláról mutatkozhasson be, hogy a készítők olyasmit vigyenek véghez, amit eddig ezzel a karakterrel még nem láthattunk, esetleg eljusson a sorozat oda, ahová a Batman: Kezdődik! vitte a sötét lovag filmes mítoszát. Amit mindezek helyett kaptunk, az egy felejthető, ihlettelen repríze az eredettörténetnek, látványos, de papírforma szerinti fináléval. És most várhatunk legalább két esztendőt arra, hogy kiderüljön, a folytatásra sikerül-e jobbat összehozniuk.

A csodálatos Pókember előzetes