300 - A birodalom hajnala filmkritika

A hollywoodi blockbusterré formált képregénynek időközben elkészült a folytatása Xerxes címmel, ami a 300 óriási sikere után újfent nem kerülte el a megfilmesítést. A forgatókönyv ezúttal is Frank Miller grafikus novellája alapján készült, a cselekmény viszont valójában a 300 történései előtt, alatt és után játszódik - vagyis folytatás helyett akár "társfilmnek" is nevezhetnénk, amennyiben nem tudnánk, hogy az újabb epizóddal leginkább az első felvonás anyagi sikerét igyekeztek megismételni az érdekeltek, amely az USA-ban és világszerte is igen szépen termelt a kasszáknál. Míg a 300-ban a híres thermopülai csata elevenedett meg előttünk, A birodalom hajnalában az artemiszioni, majd a szalamiszi tengeri ütközet dramatizált és igencsak kiszínezett eseményeinek lehetünk tanúi (sőt részben az aktuális eseményeket mintegy tíz évvel megelőző maratoni csata is feldolgozásra került visszaemlékezés formájában).

A történet ez alkalommal a forgatókönyvben hadvezérré és rettenthetetlen harcossá avanzsált, athéni Themisztoklész (Sullivan Stapleton) vezette görögök és a grandiózus megszálló perzsa hadsereg emberfeletti küzdelmére fókuszál. A halandóból istenséggé vált Xerxészt (Rodrigo Santoro) ezúttal Artemiszia (Eva Green), a perzsa flotta bosszúszomjas és veszedelmes parancsnoka is segíti hódító háborújában. Miközben maga is hősiesen farkasszemet néz a halállal, a bátor Themisztoklész jól tudja, hogy a hatalmas túlerő ellenében csupán akkor van esélye kereskedőkből, művészekből és kétkezi munkásokból álló csapatainak, ha sikerül egyesítenie a görög városállamokat a közös fenyegetéssel szemben.

A dühödt félistenné vált Xerxész (Rodrigo Santoro) nem ismer kegyelmet

A film emellett még tovább bővíti a 300-mitológiát, lévén A birodalom hajnalában megismerjük Xerxész háttértörténetét - legalábbis annak misztifikált, kvázi fantasy változatát, a messze földön híres Dáriusz király bukásától fia felemelkedéséig -, továbbá egy új gonoszt is kapunk, ez alkalommal egy velejéig romlott nő, a szülei lemészárlását egykor gyermekként átélő Artemiszia személyében. A harcos amazon aljas és sikamlós figurája némiképp felemásra sikeredett az azt gyakorta túljátszó Eva Green alakításában, Themisztoklésszel közös jelenetei azonban kétségtelenül pikánsnak, sőt bizonyos szempontból emlékezetesnek nevezhetők.

A halálos szépségű (?) Artemiszia (Eva Green) a perzsa hajóhad élén csillapítja alantas ösztöneit

Ami a görögök vezetőjét életre keltő, ausztrál Sullivan Stapletont illeti, ő tisztességgel helytáll ugyan, a Gerard Butler-féle Leonidász karizmája azonban nagyon hiányzik - neki ugyanis minden további nélkül elhittük, hogy emelt fővel vonul a biztos halálba. Rajtuk kívül pedig jóformán mindenki másnak csupán statisztaszerep jut, legyen szó akár az új karakterekről, akár a 300-ból visszatérő, immáron megözvegyült spártai királynéról, Gorgo-ról (Lena Headey), vagy a rettenthetetlen spártai harcosról, Diliosról (David Wenham), sőt magáról a mindössze néhány klisészerű jelenetben látható Xerxészről.

Gorgo királynét (Lena Headey) nem hatja meg Themisztoklész bosszúra sarkalló beszéde

Összességében tehát a színészi alakítások feledhetőbbek, mint a 300-ban, a karakterekre pedig még inkább jellemző, hogy csupán egydimenziós karikatúrák, valódi mélység nélkül. A személyes drámákkal így felettébb nehéz együtt érezni, mindazonáltal a papírmasé figurák rendelkeznek egyfajta sajátos bájjal, ami alapvetően illik a stílushoz. A dialógusok többnyire igen egyszerűek és lényegre törőek, gyakorlatilag éppen úgy, mint egy képregényben, maga a cselekmény pedig hasonlóan látványos és a maga módján ugyanolyan szórakoztató, mint az első részben.

Randevú a tengeren

Vagyis azt el kell ismerni, hogy Zack Snydernek legalább van egyfajta határozott és felismerhető stílusa, nem úgy, mint például Paul W.S. Andersonnak, aki - amint azt nemrég a Pompeji kapcsán is láthattuk - csak kiragad ezt-azt innen-onnan, ám hiába próbálja úgy összeilleszteni az egyes darabokat, hogy létrejöjjön az a bizonyos "mozivarázslat". Noha igaz, hogy Snyder ezúttal csupán producerként és társ-forgatókönyvíróként vett részt a projektben, neve mégis egyfajta garanciát jelentett arra, hogy az első részben látottakhoz hasonló minőséget várhatunk, és ebben alapvetően nem is kellett csalódnunk.

A spártai Dilios (David Wenham) és gyanúsan tökéletes felsőtestű kompániája

Az egészében stúdióban forgatott film számítógépes utómunkálatok segítségével életre keltett, időnként már-már művészi benyomást keltő helyszínei újfent elsőrangú minőséget képviselnek, olyan, szürreálisba hajló, mégis letisztult vizualitást kölcsönözve a látottaknak, mintha valóban egy letűnt és - Frank Miller naturalizmusában - idealizált kor eseményeinek volnánk tanúi. Habár a 3D viszonylag keveset ad hozzá a látványhoz - vagyis ezúttal sem Avatar- vagy akár Gravitáció-szintű alkotással van dolgunk -, a harcok és a különböző beállítások a végletekig kidolgozottak. A grandiózus csatákhoz és hőstörténetekhez illő zene, valamint a harsány, felettébb ütős és meggyőző hangeffektusok pedig még teljesebbé teszik a moziélményt.

A stilizált mitológiába még a Vénusz méretű Hold is bőven belefér

Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy Noam Murro rendező tisztességes iparosmunkát végzett, s még ha A birodalom hajnala némiképp el is marad a 300-tól, még mindig fogyasztható minőséget képvisel. Már csak azért is felesleges volna túlságosan kritikusan tekinteni filmre, mert nem akar többnek látszani annál, mint ami: az európai kultúra és történelem igencsak leegyszerűsített, amerikanizált ábrázolása rendkívül látványos, effektekkel telezsúfolt, erőszakos és adrenalinpumpáló feldolgozásban. Annak, aki bírja az ilyesmit, tökéletes popcorn mozi lehet, különösen az IMAX terem óriásvászna előtt helyet foglalva.

Futás Marathónnál

300 - A birodalom hajnala előzetes