2 kaliber filmkritika

A 2 kaliber is csupán ennyit kínál: az alkotók egy sablonos - valójában egy képregényből származó - alapsztorihoz hozzáadtak egy felkapott akciósztárt, Mark Wahlberget, illetve egy olyan veterán színészt Denzel Washington személyében, akinek feltűnése a stáblistán immár egyfajta garanciát jelent, ha nem is mindig az elsöprő sikerre, de legalább egy elfogadható minőségbeli színvonal biztosítására. A produkció Baltasar Kormákur, az erősen Hollywood felé kacsingató izlandi direktor és Wahlberg kooperációja nyomán született, akik a Csempészek forgatása során dolgoztak először egymással. Noha első közös projektjük nem lett igazán sikeres - azzal együtt, hogy a belefektetett dollármilliókat bőven visszahozta -, ez nem vette el a kedvüket a további együttműködéstől, ám ezúttal inkább viccesre igyekeztek venni a figurát a bűnszervezetek világának véresen komoly, ökölszabályokkal és indulatokkal teli bemutatása helyett.

Míg a Csempészek esetében Wahlberg és Kormákur hiteles képet próbált festeni a nemzetközi kábítószer- és egyéb csempészek életéről és tevékenységéről, közben a szokásos sablonokat és közhelyeket puffogtatták, már ezerszer látott, cseppet sem izgalmas vagy érdekfeszítő módon. A 2 kaliber ellenben egy percig sem akar többnek mutatkozni annál, mint ami: egy laza és tökös, maffiába beépülős, bunyós és lövöldözős, be- és kiszólásokkal teli zsaru- és "buddy-movie", mely éppen csak annyira veszi komolyan önmagát, ami a narráció befogadhatóságához feltétlenül szükséges. A fekete és fehér főhős párosa már nem egyszer bizonyult bevált formulának az akciómozik történetében, s bár a 2 kaliber színvonala és jelentősége elmarad a ma már etalonnak számító Halálos fegyver-filmekétől, kellemes kikapcsolódást nyújthat a zsáner kedvelőinek.

Az öreg Papi Greco (Edward James Olmos) és bandája mindig rosszban sántikál

Mexikó és az Egyesült Államok határvidékén járunk, ahol mindig forró a talaj a kábítószer- és embercsempészetnek, illetve az ebből élő maffiák tevékenységének köszönhetően. Bobby Trench, a DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal) beépített ügynöke (Washington) éppen egy helyi maffiafőnök, Papi Greco (Edward James Olmos) leleplezésén fáradozik, ami azonban kudarcba fullad, miután a drogbárótól nem sikerül megszereznie a bizonyításhoz szükséges kábítószert. Főnöke ellenkező utasítása ellenére Trench úgy dönt, továbbra is inkognitóban marad, és új cimborájával, a kilétéről mit sem sejtő Michael Stigmannal (Wahlberg) elhatározzák, kirabolják Papi bankját, ahol az a tisztára mosott pénzt tartja. Miközben DEA-ügynökünk ily módon reméli ráhúzni a vizes lepedőt a bandára, ő sincs tisztában a ténnyel, hogy társa valójában a tengerészet embere, aki a piszkos üzelmeket folytató Harold Quince parancsnoknak (James Marsden) dolgozik.

Earl (Bill Paxton) és CIA-s fogdmegjei sem tréfálnak

Ráadásul a történet még tovább bonyolódik, amikor az ügybe belekeveredik a könyörtelen CIA-főnök Earl (Bill Paxton), aki szintén törvénytelen utakon jár, és feltett szándéka, hogy elkapja bajkeverő hőseinket. A két ügynök rivalizálása ugyanakkor alaposan megnehezíti az ügy megoldását, arról nem is beszélve, hogy a puszta életben maradás érdekében is együtt kellene dolgozniuk. A kölcsönös átverések és leszámolások közepette Trench-nek kolléganőjét és egyben szeretőjét, a belevaló Deb Rees-t (Paula Patton) is meg kell védenie, miközben tisztában van vele, hogy a nőnek mással is viszonya van, s ki tudja, talán egyéb titkolnivalója is akad...

Bobby és kolléganője, Deb Rees (Paula Patton) kapcsolata nem felhőtlen

E többszereplős történetben tehát jóformán senki sem bízhat senkiben, s olykor - a hasonló mozikban kevésbé jártas néző számára - váratlan fordulatok következnek, hogy bizonytalanságban tartsanak, ki kivel van valójában. Noha a sztori igencsak távol áll a realitástól, nyilvánvalóan nem is ez volt a cél az alkotók részéről, hanem csupán az, hogy a szereplőket helyzetbe hozzák az akciózáshoz, és természetesen a vele gyakorta együtt járó komédiázáshoz. Vagyis ez még véletlenül sem az a fajta beépülős zsarufilm, mint a Miami Vice vagy a Donnie Brasco - bár néhány hasonló utalás előfordul, a narratíva távolról sem szolgál mélyen szántó gondolatokkal a beépített ügynökök munkájának nehézségeiről, illetve a kettős élettel hosszú távon együtt járó identitásválságról. És annak ellenére, hogy minimális szociálpolitikai felhang kiérezhető, a 2 kaliber mégis a vegytiszta szórakoztatás jegyében készült.

Stig leadja a drótot főnökének

A film persze le sem tagadhatná, hogy a már bevett, régi sablonokból építkezik, de az effajta kiszámíthatóság inkább előnyére, mintsem hátrányára válik. Mindez elsősorban azért lehetséges, mert Stig és Trench párosa jól működik, ezért a sztori is működőképes, még ha a forgatókönyv és a rendezés nem is mindig áll a helyzet magaslatán. A meglepő módon sziporkázó Wahlberg szövege alkalomadtán fergeteges, Washington pedig - annak ellenére, hogy szinte végig rutinból játszik - remek partnernek bizonyul a macsó mókázásban.

A sikerhez a jól megválasztott, remek teljesítményt nyújtó és karakteres mellékszereplők is nagyban hozzájárulnak: a korrupt CIA-st alakító Bill Paxton aljasabb, mint valaha, és Edward James Olmos is emlékezetes a szikár és könyörtelen, fekete humorban azonban szintén nem szűkölködő drogbáró, a "mexikói Einstein" szerepében. Paula Patton figurája és teljesítménye ugyan nem igazán kiemelkedő, a bájos színésznő ezúttal is dögös és vagány, mint mindig - így legfeljebb James Marsden renegát tisztjéről mondható, hogy meglehetősen jellegtelenre és unalmasra sikeredett.

A talpraesett Deb érti a célzást

A film markáns stílusa részben annak is köszönhető, hogy az alkotók nem akarták mindenáron megszerezni az alacsonyabb korhatárbesorolást a nagyobb bevétel érdekében, s ragaszkodtak az erőszak többé-kevésbé valósághű bemutatásához. A mérsékelten véres jelenetek, leszámolások és sérülések viszonylag kendőzetlen ábrázolása mellett elő-előforduló, elnyújtott párbeszédekben némi nyelvi, illetve szituációs komédiázás is megfigyelhető, melyek együttesen egyfajta Tarantino-utánérzést keltenek. Mindazonáltal a feszültségteremtés csak részben sikerült Kormákurnak és csapatának, aki korántsem kezeli olyan mesterien a könnyed és halálosan komoly helyzetek közötti átmeneteket - vagyis az alkalmi hasonlóságon kívül e produkciót távolról sem lehet egy lapon említeni az Oscar-díjas alkotó munkáival.

Gangsta-style

A 2 kaliber ugyanakkor a 80-as, 90-es évek akciófilmjeiből is merít, miáltal az old-school rajongóinak könnyen belophatja magát a szívébe. A nosztalgikus hangvétel és az itt-ott bizony hiányos vagy felszínes jellemábrázolás ellenére kedvelhető karakterek miatt még a zsáner közhelyeinek frekventált alkalmazását is megbocsátjuk az alkotóknak, habár az összképen némileg ront a meglehetősen ötlettelen, kliséket egymásra halmozó befejezés. Maga a végső leszámolás túlságosan is képregényszerű lett, bár az kétségtelen, hogy képes megidézni a sokak által egykor rongyosra nézett akciómozik sajátos hangulatát. Mivel azonban ténylegesen egy képregény adaptációjáról beszélünk, így legfeljebb abba lehetne belekötni, hogy sok más jelenet miért nem a képregény(ek) stílusában került felvételre, miáltal egy még kevésbé realista, de talán a végterméknél is szórakoztatóbb filmet kaphattunk volna.

A mexikói Einsteinnel nem lehet szórakozni!

Azt azonban el kell ismerni a 2 kaliber mozgóképes adaptációja védelmében, hogy mindvégig őszintén felvállalja önmagát, a sztori és a narratíva összes komolytalanságával együtt, ami a főszereplők spontán és megmosolyogtató vagy épp kacagtató döntéseiben, a valószerűtlen, sokszor mégis a legegyszerűbb megoldások alkalmazásában is tetten érhető. S noha az egyre bonyolódó cselekményben több csavar is előfordul, az igazán meghökkentő és hatásvadász fordulatok helyett Kormákurék alapvetően a hangulatteremtésre helyezték a hangsúlyt, ami ezúttal sokkal jobban sikerült, mint a Csempészekben. A 2 kaliber tehát könnyed, laza kikapcsolódást ígér, remek főszereplő-párossal és néhány megjegyezhető egysorossal, 3D-től és minden egyéb sallangtól mentesen.

Mint mindig, most is minden a pénz körül forog

2 kaliber előzetes